Nemes Levente

„ vidéken… azt a nagy-nagy tüzet sokkal nehezebb szítani-rakni az emberekben”

                                                                                                                             1983

                Kollegáim fejlődése bennem, így is nevezhetném ezeket az írásokat, hiszen csak arról írhatok, rám hogyan hatottak, hatnak, bennem hogyan változott, módosult a róluk alkotott kép, alkalomadtán az én fejlődésemhez hogyan járultak hozzá. Nos, ez utóbbiban rendkívül sokat épp Nemes Leventének köszönhetek.

Vásárhelyről jött át Szentgyörgyre. Illetve ment át, hiszen akkor én még diákként szemléltem őt Vásárhelyről. Nem játszott sokat, tehát nem is nagyon tartottuk színészként számon. Amiben nagyon tetszett, de ott sem ő volt az első, a Visky Árpáddal készített József Attila estjük. Aztán hallottuk, hogy átment Szentgyörgyre. Hova? Arra a kis eldugott helyre? Szörnyülködtünk és nem értettük, hogy hagyhatja ott valaki Vásárhelyt, még akkor is, ha nem is játszik. Számunkra az a város volt a „minden”. Később hallottuk, hogy egymás után játssza a nagy szerepeket Szentgyörgyön. Hja, ott könnyű, hiszen ott senki sincs… így gondoltuk, nem ismervén az ottani társulatot. Később mi is oda kerültünk. Illetve ide. Közelről láthattam, hogyan dolgozik. Nehézkesnek tartottuk. Okvetetlenkedőnek. Bogarászónak, akadékoskodónak. Általában. Olvasópróbákon mindig ő volt az, ő az ma is, aki nem nyugszik bele a rendezői ötlettelenségbe, abba, hogy a rendező nem magyaráz, nem értelmez semmit. Vitára provokál, szóra bír mindenkit, akit egyszer lehet. És mindenkinek sokat segít. Színházi ember a javából, döbbentem rá, persze sokkal később, amikor már én is világosabban tájékozódhattam a színház berkeiben. Azt azonban még én sem sejtettem, hogy ő ennél sokkal komolyabban foglalkozik a színházzal, hogy cikkekben is megfogalmaz a maga számára nem egy színházi vonatkozású kérdést. Ez akkor derült ki, amikor felmentem hozzá megbeszélni ezt a „beszélgetést”.

A dolgozó szobában ülünk, a gyerekektől aránylag távol. Bori, az első osztályt végzett csöppség be-benyit az apjához, de az kitessékeli. Zsombor kint van a blokk előtt. Migdál, a felesége sós perecet süt, hoz is belőle egy kosárnyival nekünk.

Levente szabadkozik előttem.

• Nem vagyok jó formában. A fene tudja…

Azt kérdem tőle, miért lett színész.

• Te…, hát én hiszek a predesztinációban. Nem is ide indultam, és nagyon későn láttam színházi előadást is. Úgy látszik erre szánt a sors. Gyerekként a hullaházban meglesett hullák riasztottak el az orvositól. Építészetire készültem. Otthon a színészt úgy képzeltük el, hogy az igazi színész: énekes. Összekevertük az operát az operettel s a prózai színészetet nem is tartottuk igazi rangnak. Ott volt Vásárhelyen az építészeti iskola, kiváló, gyors káderképzés folyt, jó tanerőkkel. Milosics tanította nekünk a magyar nyelvet, felejthetetlen volt… S a matematika is elég jól ment nekem. Nagyon szerettem az építészetet. Sajnos megszűnt ez az iskola Vásárhelyen és tovább mentem Nagyváradra. Onnan aztán megszöktem. Erős bizonytalanság volt, ami a továbbképzést illeti. Kőműves-szakmunkásképesítést kaptunk volna, s bíztattak, hogy lesz mesteriskola, ahonnan egyetemre lehet majd menni. Végül kiderült, jóval később került erre sor, s helyesen döntöttem, amikor nem folytattam tanulmányaimat. Dolgozni mentem. Az egyetem vegyszerraktárában „mosogatónőként” kezdtem a pályafutásom, de az egyetemi alkalmazottak kantinjának vezetőjévé nőttem ki magam tizenhét éves koromra. Esti líceumban érettségiztem, közben dolgoztam. Persze a bizalom, a támogatás is fontos volt. Olyan naiv voltam, nem tudtam, hogy lopni is lehet, s a kantin egészen jól ment, ezért hagytak végül is ott engem. Az előttem való kilencezer lejjel megszökött. Először csak három hétre vettek fel, utána mindenki dicsérte a kosztot, belekerültek a megszabott élelmiszeradagok, s így maradtam. Közben az orvosi egyetem alkalmazottainak színjátszó csoportjában tevékenykedtem. Elég erős csoport volt, országos hírű, színvonalas előadásaik voltak, s nagy múltjuk volt. A versmondás viszont szüntelenül végigkísért kiskorom óta, akárhova mentem, mindenütt verset kellett mondanom. Háború után ez nagy divat is volt. … Mindig hozzám fordultak, s én örömmel vállaltam, jól esett, hogy elismerték képességemet. Nem voltam biztos abban, hogy a színjátszást eszik vagy isszák, de éreztem, hogy itt teremnek sikerek nekem… Feltehető ez lett volna, itt keresendő az ok…
• Felvételiztél és bejutottál?

Bólint.

• Ferenczy Csongi, Kisfalussy Bálint, Vértes, Papp Laci, Kakassy Ági és Kakuts Ági voltak az évfolyamtársaim. Heten végeztünk tizenötből. Kőműves Nagy Lajos és Gergely Géza voltak a tanáraink végig. Kovács György harmadéven át akarta venni az évfolyamot, de leszavaztuk. Az igazság az, hogy Luigi bácsi iránt érzett kegyeletből. Bár tudtuk, hogy nagy rangot jelentene Kovács évfolyamának lenni, de Luigi bácsinak nagy csapás lett volna.
• Emlékszem a főiskolában a földszinten lakott még akkor is, amikor én kerültem fel.
• Az emeletről költözött oda.

Kis ősz hajú, lobogó bácsi volt. „Luigi bácsi” Kőműves Nagy Lajos beceneve volt. A háború utáni színésznemzedék nagy része az ő keze alól került ki. Tessitori Nóra nénivel, a feleségével együtt olthatatlan lelkesedéssel végezték a munkájukat. Mindketten a romantikus iskola képviselői voltak.

• Milyen volt a főiskola, mit tanultál meg?
• Rendkívül büszke voltam arra, hogy főiskolás vagyok. Azzal vádolták az orvosis növendékek a színiseket, hogy beképzeltek, gőgösek, és ebben volt is valami. Én is ilyen voltam. Mostani kifejezéssel élve, ilyen superman érzéseim lehettek-voltak. Úgy éreztem, a világmegváltás lehetőségéhez kerültem közelebb, persze az én képemre váltanám meg, kié máséra? – mondja nevetve, s mégis komolyan. Házikabátban ül velem szemben. Levente mindig ilyen komolyan nevető, vagy nevetve komoly ember volt, legalábbis én annak ismerem. A humorát is épp ezért értékeltem mindig nagyra. Remekül tudtam szórakozni azon, ahogyan kinyilvánított valamit. Komolyság, de önmaga állításának a megkérdőjelezése is benne volt abban, ahogyan elmondott egy történetet, vagy előadott valamit. Kicsit kívülről is figyelte magát, de téged is belekalkulált ebbe a figyelésbe, a te szemeddel is látta saját magát.
• A romantikus drámákat kedveltem. Hamar meghatódtam – – A nemes eszmékért, igazságért, becsületért, elesettekért való küzdelem, ezek őszintén szólva erősen vonzottak. Ha nem elég okos az ember, és elhiszi, hogy ezeken a valóságban tud segíteni, bizony nevetségessé válik más számára… Ez persze sokat differenciálódott. Most is, mikor nagyon jó alakítást látok, vagy nagyon jó rendezést, mindig az az öröm tölt el, hogy mennyi mindent tudnak az emberről, azokról a rejtett mechanizmusokról, amelyek a társadalomban érvényesülnek. Ez már érettebb, de ugyanaz a szándék, mint régen. Az embereket gondolkozásra kényszeríteni, igaz tükröt tartani eléjük. A Dózsa műsorfüzet hátán írt dolgok ezzel vannak rokonságban – mondja, s előveszi, ideadja nekem. „A színház a valóság egyik lényeges feltárója – írja ott. – Az a rendeltetése és célja, hogy megváltoztassa az embereket, új látókört, teret nyitva nekik a cselekvésre. A színház feladata, hogy… ráébresszen a megismerés élvezetére, örömére. És ez szórakoztató is lehet.”

 Majd folytatja:

• Nem szórakozásra képzeltem a színházat… Aztán évek múltán kezdtem érezni, hogy a mesterségemet túl komolyan venni sem szabad, csak amennyire a hatósugara terjed. Ez nem didaktika, nem vagyunk tanárok, se moralisták. S bizony a tükörtartás nem csak együtt jár, de kötelező módon léteznie kell a szórakoztatásnak is. Nevelni és szórakoztatni – a kettő szimbiózisban kell éljen. Ez végigkísért egész életemen, cikket is írtam róla, ami aztán nem jelent meg. Nem baj.

Megkeresi a cikket. Sárguló lapokról olvassa fel. Érdeklődve hallgatom, hiszen ehhez hasonló „tudományosan” gondolkodó színész-írással nem találkoztam még, mióta élek, itt nálunk. Egy másik írásának címe Színházi kritikáink csöndje. Ebből idézek most pár gondolatot, amelyek ma is változatlanul állnak színházi világunk nem egy kérdésére: „Hiszem azt, hogy a szakszerű, elmélyült színházkritika a művészi kérdésekben – közvetve – mércét, értékrendet, helyes orientációt stb. tud teremteni. Míg a felületes, szubjektív benyomásokra épülő színházkritika hozzájárul a színházak és művészeink bizonytalankodásaihoz, a művészietlen tendenciák érvényesülését segíti. … Színibírálatról akkor beszélhetünk, ha az elemzés az előadásban jelenlevő, a drámával egyenrangú alkotó elemek vizsgálatára is kiterjed. … A dráma a színpadi előadás egyik elemévé válik, ha még oly fontos elemévé is, amennyiben a színpadi előadás tartalma, jelentése nemcsak számtalan, de ellentétes is lehet a drámában foglalt eszmei tartalommal. A korszerű színjátszás azt követeli a színjátszás művészeitől, hogy ne fogadják el magától értetődőnek a drámát, a színpadi alakot, mind érzelmi, mind szellemi tekintetben állást kell foglalniuk a drámával, a drámai alakkal szemben. A dráma a színpadi előadás viszonylatában nélkülözhetetlen alkotó elem, de nem cél. A cél a színpadi előadás, amely a dráma művészi interpretációjából, értelmezéséből születik, mint új minőségű alkotás.  A drámának nem lehet egyértelmű színpadi megoldása, hanem értelmezések szerint csak variánsai vannak. … A dráma egyszerre több és kevesebb, mint a színpadi előadás. … Színpadi előadást lehet „rendezni” művészi alkotó munka nélkül is. Ez a színjátszásnak abból a sajátosságából fakad, hogy a rendező az alkotóműhely egyik művésze. … A színpadi műalkotás olyan totalitás, amelyben az egyes alkotó elemek, a dráma, a rendezői és színészi alkotó munka – a díszlet és jelmeztervezésről, zenéről, világításról nem is beszélve, - szorosan összefüggnek, a színházi műalkotás egységes egész, amelyet csak öntörvényű módszerekkel lehet vizsgálat tárgyává tenni. … A kritikus drámaértelmezése nem lehet az előadás mértéke… mint minden műalkotás, a színpadi műalkotás is csak önmagával mérhető.”

• Ami pedig a közönséget illeti – mondja Levente, - nem szórakozást, hanem élményt kell nyújtani. A szerelemhez, a gyönyörhöz kell hasonlítson, fáj is, meggyötör, de ugyanakkor élvezetes is, amit a színházban kapsz.
• Miért választottad Vásárhelyt, majd utána Szentgyörgyöt?
• Nem választottam. Néptanácsi ösztöndíjas voltam néhányad magammal.
• Minek alapján kaptátok az ösztöndíjat?
• Munkásszármazás alapján. Favorizáltak voltunk. Ez abban az időben a szegény paraszt-, munkásszármazású gyermekek főiskolára való segítését jelentette. Hamarabb felvételizhettünk, talán négyünket vették fel így, a többiek a fennmaradó helyekre később felvételizhettek. Ez egyet jelentett azzal, hogy az egyetem elvégzése után a megfelelő néptanács oda helyezzen bennünket, ahova akar. Nem hiszem, hogy abba a kategóriába tartoztam, hogy a vásárhelyi színház kapkodott volna utánam. Viszont automatikusan ide helyezett a vásárhelyi néptanács. Különben Temesvárra akartam volna menni. Négyen oda mentek az évfolyamról.
• Akkor jól ment a temesvári színház?
• Ellenkezőleg. Voltak jelentős előadások és színészegyéniségek, mint Fábián és Szabó Lajika. Taub, azt hiszem már nem volt ott. Viszont Vásárhelyen megvolt az a hierarchikus rendszer, hogy sok-sok évig várhattál, az inaséveket le kellett tölteni, amíg első kézből kaphattál jelentős szerepet. Amíg reménykedhettél ebben. Lejátszottak húsz-harminc előadást s utána te mentél falura. Átvett szerepet sokat játsztam. Jelentős szerepeket is. Temesváron esetleg nem kellett volna ennyit várni, nagyobb szabású feladatokhoz juthattál volna. S együtt lehettem volna a kollegáimmal. Szerettük, becsültük egymást, ilyen évfolyam voltunk. Persze, huszonegy év pályafutás után sem tudok egyértelmű választ adni arra, melyik módszer jobb, az akkori vásárhelyi, vagy például a mostani szentgyörgyi…
• Itt se sokban különbözik a régi vásárhelyi szerepeltetési módszertől…
• Ez a színház jóval nyitottabb. Szentgyörgyre aztán sértődöttségből jöttem – neveti ki saját magát. – Majdnem hihetetlen, ha így elmondom. Tulajdonképpen a mai napig szeretem a küzdelmet, szeretek szenvedni. Ahogy telnek az évek, igaz, egyre kevésbé – vallja be ,– mert az ifjúkori szeretek-szenvedéseim mögött az a hit húzódott meg, hogy én majd úgyis megmutatom. Az idő egyre szűkre szabottabb ahhoz, hogy ebben a hitben éljek. A szándék mellett meghúzódott egy bizonyos fajta munka, tenni akarás és tett is hellyel-közzel. Teljesen autodidakta módon nevelődtem, a tevékenységem is igyekeztem a „szakmám” szolgálatába állítani. Még a filozófiára is beiratkoztam, a látogatásnélkülire… Minél többet szerettem volna megismerni a világból. Félig viccből, félig komolyan arra a kérdésre, hogy vagy? azt szoktam felelni, készülök a pályára. Tudtam, hogy a színjátszás az emberábrázolás művészete. Ez valóban így is volt. Készültem a pályára és rosszul esett, mikor egyesek ezt akarnokságnak, karrierizmusnak minősítették. Bennem nagyon tisztességes volt ez a szándék. Nem kíméltem magam azért, hogy egyszer megmutathassam magam. S ahhoz túl gőgös voltam, hogy panaszkodjak. Még magam előtt sem. Pedig vásárhelyi tartózkodásom alatt nem könyvelhettem el különösebben jelentős szerepeket. De úgy találtam, hogy egyelőre ez illet meg engem. Vulnera formare, a sebek formálnak. Én hittem ebben. Kovács György egyszer ’69 táján, amikor a Tóték-at rendezte, átfogta a vállam: Levente, mondta, téged nem becsülnek kellőképpen ebben a színházban. Gálfalvi volt az igazgató, ő hozta Kovácsot vissza a színházba, aki akkor két darabot rendezett s mindkettőben kiosztott. Azt feleltem neki, hogy Professzor úr, én nagyon jól érzem magam. Úgy nézett rám, mint egy lőtt medvére. Képzelheted, ezzel a támogatását utasítottam vissza, ez azt jelentette. Ennyire úgy éreztem, hogy nem illik panaszkodni. Ehhez az is hozzájárult, hogy elnéztem Tanayt, Lohinszkyt, Csorbát, akik ugyan játsztak s szakmai babérokat arattak, de voltak olyan időszakaik, hogy Becu például három évig nem jelent meg a színpadon, vagy Lohinszky elégedetlen volt a szerepeivel, amiket különben jól oldott meg. Hát ezek mellett nem éreztem illőnek panaszkodni nekem. S a vásárhelyi repertoár színház volt, 100-200 előadást tartott egy darabból, folyamatosan játszta őket. S öt bemutató mellett hogy juthatna mindenkinek feladat? Valahol megmásíthatatlannak is tartottam, hogy az adott helyzetben az én időmet ki kell várni. A kisebb szerepeket nagyobb hozzáállással megcsinálni, ellopni tőlük a mesterséget azzal, amihez hozzájutok. S minden ellenkező híresztelés ellenére volt ott egy pár emlékezetes alakításom is, amelynek sajtónyoma is van, és föltétlen elismerésre késztette az egész színházat is. Úgy érzem, engem becsültek és szerettek ott, mint színészt. A műszakiak is. Három szerepemre emlékszem vissza nagyon szívesen. Az ördög cimborájában az őrmesterre. Bukott előadás volt tulajdonképpen. „Hallgasson”, ahogyan én mondtam, ezt ismételgette mindenki abban az időben, a színházban. A másik a Fizikusokban Rose misszionárius. Erről Harag azt mondta, hogy azt csináltam meg, amit ő elképzelt. Itt is volt egy „szálló mondatom”, a „Csendes óceánon”. Aztán az Osztrigás Mici  Marolier hadnagyára is szívesen emlékszem. Ezek ilyen tikkek voltak, a figurák tikkjei. Aztán elkezdtük az előadóesteket. Hatvanhatban Kingával kettőt, áprilisban és decemberben a Legkedvesebb versek és a Hazai költők összeállítást. Hatvanhétben a Tudor Arghezi-ből csak egy előadás volt, az én hibámból. Később egyedül dolgoztam. Hatvankilencben  Ady, Radnóti estet rendeztem, s részt is vettem bennük. Az Ady sikerének köszönhetem, hogy az igazgató megbízott a Radnóti megrendezésével is. Aztán megcsináltam a Dózsát hatvankilenc decemberében. Ez már majdnem teljes megelégedést okozott önmagammal, persze, volt még mit dolgozni rajta. A környezetemben őszinte, kétségtelen elismerést jelentett, a sajtója is elsőrangú volt. Tehát jól is érezhettem magam ott. Súgónőt adtak, jelentős díszlet volt, stb. Anyagilag is hozzá álltak a színház részéről. Hetvenkettőben a József Attila estet közösen csináltuk Viskyvel. Tehát nem volt okom haragudni. Miután eljöttem onnan, a vásárhelyi színház még elküldött Temesvárra, Aradra, turnéra 150 lejes fellépti díjjal. Tehát nem voltam rossz viszonyban a színházzal.
• Akkor?
• Akkor? Egy: mindezek ellenére kétséges volt, hogy belátható időn belül egy kiadósabb szerephez jussak. Kettő: jugoszláviai turnéra készült a színház s el is határoztuk Kingával, hogy közös előadóesttel megyünk. Itt van a plakát is – mutatja. – De ő közben megcsinálta a Fagyöngyöt s a színház úgy döntött, az megy ki. Kértem, akkor vigyék ki a Dózsát is. Harag azt felelte, meggyőződésem, hogy jóindulatúan, ismeri az ottani közönséget s ez nem fog kelleni nekik, túl komor, stb. De hát ezt nem lehet megírni, mindenki megsértődik. Aztán reggel még semmi bajom nem volt, de délben tizenkettőkor egy ilyen belső indíttatásból, - akkor még Csorba volt az igazgató, - azt mondtam neki, hogy el akarok menni Szentgyörgyre. Dukásszal rossz viszonyban voltam még Vásárhelyről, de egyszer mondta, hogy „miért nem jön Szentgyörgyre”, s erre a bizonytalan meghívásra mondtam ezt Csorbának, aki így felelt: - Jó. Mikor? – Még csak azt sem kérdezte meg, miért akarok elmenni. Egyből beleegyezett. – Jövő évadtól – mondtam. – Rendben – felelte. Talán meggondoltam volna magam, ha nem lett volna más oka is annak, hogy el akartam jönni. Nagyon szeretem a szüleimet, s ők is nagyon szeretnek engem. Bár volt egy kis garzonom, tulajdonképpen otthon éltem. Mindenben segítségemre voltak. S kialakult bennem egy kételkedés, hogy meg tudnék egyáltalán élni a saját lábamon? Harminchárom éven át mindenben együtt! S egy huszárvágással nekivágtam az életnek. Mikor megérkeztem ide, rátettem a lábam az üres színpadra, s nagyon bizakodtam abban, hogy szebb jövő vár rám ezeken a deszkákon.
• Az előadóestjeid hogyan születtek? Miben különbözött számodra a színháztól?
• Olyan vád is ért, hogy azért tudok én előadóesteket csinálni, a Dózsa kétségtelen sikere után, mert erősen individuális vagyok. De ez nem igaz. Viszont versmondással mindig foglalkoztam volna. Egyesek azt állítják, hogy ez exhibicionizmus, pótcselekvés, vagy időölés a tehetségesek számára. Nem vitatkozom. Én mindig arra törekedtem a versmondásban is, úgy kimunkálni azt a verset, hogy művészi élményt jelentsen. Kétségtelen, hogy az energiáim nem voltak lekötve a színházban, s ezért mondtam olyan sok verset. Itt aránylag sokat foglalkoztatnak, s mégis jut időm előadóestre, még akkor is, ha nem jutok el vele előadásig. A munka nekem azt jelenti, hogy egyéni előadóesteket állítok össze. Ilyenkor legalább úgy érzem, hogy dolgozom. Mindig is úgy éreztem, hogy a két tevékenység szorosan összetartozik. Sikerélményem azért volt itt kevesebb, mert mások nem tartották olyan jelentősnek, mint én. Próbálja meg valaki, aztán beszéljen. Egy élményszerűen elmondott vers – nem csalás, nem ámítás - , felér egy főszereppel. Lehetséges, jóval kevesebben igénylik, nem olyan népszerű, mint egy főszerep… Egyébként én azt is tanácsoltam minden kollegának, hogy foglalkozzon versmondással s mindig támogattam őket, mert színészként sokkal jobb ezzel dolgozni, mint a sült galambra várni.

Levente nekem is nagyon sokat segített első önálló műsoromnak való nekirugaszkodásom idején. S másoknak is, akik ilyesmire adták a fejüket.

• Hogyan dolgozol? Könnyen vagy nehezen alakulnak benned a szerepek?
• Borzasztó nehezen. Nehéz típus vagyok. Megfigyelhető. Vagy nem? – néz rám kérdőn, hiszen dolgoztunk együtt is. – Majdnem soha nem voltam elégedett a munkámmal. Elég volt lemenni Bukarestbe, vagy láthattam a hat magyar színházban is olyat, amihez foghatót, úgy éreztem, én még nem tudok produkálni. Tehát láthattam a ragyogó dolgokat s ahhoz is mértem magam. Ahhoz szabtam magamnak célt. Tudathasadásos állapot lett volna nem ehhez szabni. Ahhoz, hogy elérjem azt a színvonalat, ami egyébként sem tőlem függ, mert a tehetségem terjed ettől eddig, nem tettem meg távolról sem mindent, nem éltem aszkéta életet. Hogy aztán a környezetem mennyire volt jó melegágy arra, hogy megközelítsük, vagy el akarjuk érni azt az eszményi színvonalat…, hogy mennyire szerveződött olyan együttes, aki ezt akarja, arról ne is beszéljünk. Ezek a dolgok, hogy nagyon jól akartam csinálni, ez okozott egyfajta merevséget. És ez a munkámban is érezhető volt, sajnos. Ezért dolgozom nehezen. Ezt te is érezhetted rövid és ritka együttdolgozásunkkor, hogy van bennem egy maximalizmus. Vagy nagyon jól, vagy sehogy. Dehát a saját árnyékomat nem tudom átlépni, hiába szeretném. Ezért dolgoztam nehezen a rendezőkkel is. Lehet nem is vagyok túl szimpatikus, túl magabiztosnak tartanak, aki mindent jobban tud a másiknál…
• Mennyire vagy ráutalva a rendezőre? Mikor dolgoztál jól?
• Soha nem dolgoztam jól. Ez az igazság. Ilyen summásan nem lehet elintézni azért ezt a dolgot. Régen a Mosszovjet színháznál, vagy most is a Bulandra-ban három-hat hónapot próbálnak. Ilyen volna számomra is az ideális munkalégkör. Akkor lenne ideje a rendezőnek meghallgatni a „hülyeségeimet”, amire viszont föltétlenül szükség van ehhez az alkotó munkához. Eddig hiába tennék egy rendezőre is elítélő megjegyzést. Ők se dolgoztak jó körülmények közt. Három-négyheti próbával nem csoda, ha lemondanak arról, hogy szorosabb, bensőségesebb kapcsolatot alakítsanak ki a színészekkel. Ez gyakorlati kérdés. Ha mindenki meghallgat mindenkit, nem tud elkészülni. Talán most, úgy érzem, egyből tudok improvizálni, ha azt mondja a rendező, hogy neked most ezt és ezt kell kifejezned, többnyire kapásból meg tudom csinálni. Különben az a fajta vagyok, aki hosszan érleli magában a szerepet, s amíg el nem tudom hitetni magammal, hogy az, amit csinálok, úgy van jól, addig kritikusan viszonyulok magamhoz, s a feladathoz is. Ezt se nagyon szeretik a rendezők. Azt szeretik, ha a színész vakon bízik bennük, ilyen körülmények közt, én pedig nem az az alkat vagyok, aki vakon bízna. Sok konfliktusom is volt, sajnos kicsinyes, piti dolgok is akadtak, amelyeknek, nekem úgy tűnik, én voltam a szenvedő alanya. Mai napig csodálkozom, nem értem ezeket a kicsinyes indulatokat s fegyvertelen vagyok velük szemben.
• Mire célzol, konkrétan?
• Nem mondom meg, - – Nem tudom hol hallottam, hogy gonoszul, gonoszodik részletezve. Mindenki érti, színész is, rendező is.
• A kritikus nem.
• Neki nem is kell. Ez más kérdés.
• Színész-etikán, színházetikán mit értesz?
• Hát ez nagyon egyszerű. És nagyon nehéz megfogalmazni.
• Ezzel sokan nincsenek tisztában. Ezt senki sehol nem tanítja – mondom.

Levente kifejezéstelen arcot vág.

• Először is nem egy steril jófiúság – feleli, s tudom, mire céloz. Engem enyhén szólva „katolikusnak” tartanak egy kicsit a színházban, mióta művészcsoport-felelősnek választottak s pár gyűlésen szóvá tettem a hiányosságokat…
• Nem a feladatokhoz való minden körülmények közti alázatos viszonyulás. Ezek mind nagyon lényeges dolgok, hogy valaki pontos legyen, minden előadásra testileg, lelkileg, szellemileg a legfrissebben érkezzen, felkészülten, például ne részegen, hogy tudja otthon hagyni a gondjait, jó közösségi ember legyen. A színház célja a művészi előadások létrehozása. Ennek érdekében, hogy ki hasznos a közösségnek, ki kevésbé az, vagy ki káros… Ahogy eltérünk ettől az alapelvtől, s egyéb meggondolások szerint ítéljük meg a dolgokat, a színházi etika rögtön felborul. Ezt aztán le lehet vezetni apróságokon… - arra céloz, hogy párszor ő is késett próbáról, vagy nem tartozik mindig a legfrissebb színészek közé.
• Kiken múlik ez?
• Elvben a közösségen. Ki kell izzadni egy embert, vagy egy vezető gárdát, akire mindenki hallgat s aláveti magát, mert ráébred arra, hogy érdemes. Minden közösségben ez van folyamatban, néha tettekben is materializálódik, előadásban, stb. Csak a mi közösségünk még nem jutott el oda, hogy ez az elv következetesen érvényesülni tudjon. Félek, hogy valaki ebből megint azt fogja kiérezni, hogy „ja, mert Nemes Levente igazgató akar lenni.”
• Nem tudom elképzelni ezt a folyamatot nálunk.
• Én egy „közösségről” beszéltem – jegyzi meg cinikusan – ahol lehetséges volna. De potenciálisan, egy ilyen helyzetben, ahogy mi vagyunk, egy rendező, vagy mind a három elvállalhatná, mint ahogy Harag elvállalta ezt a szerepet. Ő valahol színházetikát is jelent, nem csak pusztán jó előadásokat. Biztos akad színész, aki tudna rosszat mondani róla, mert ki nem kifogásolható?
• Mekkora felelősséggel bír egy színház, aki közönsége arculatának, ízlésének kialakítását illeti? Mennyire alkalmazkodik a színház, a színész a közönséghez?
• Általában nagyon felelős. Főleg ott, ahol csak színház van – érti ezt konkrétan Szentgyörgyre. – Napjainkban, amikor óriási társadalmi átalakulások folynak szerte az országban, s öt-tíz éven belül duplájára emelkedik a város közönsége, lakossága, nehéz arról beszélni, hogy a színház felelősséget tudjon vállalni. Ezeket a színház is megérzi. És ehhez alkalmazkodni kell. Az a réteg, amelyik nemrég lett városlakó nem a Sorbonne-ról jött ide, hogy annak az ízlését is figyelembe kell venni. Ez mind reális gondja a színháznak. Újabb sereget kell színház szerető nézővé tenni. Valószínű ezt nem Dürrenmatt-al, Beckettel, vagy Maziluval kell megpróbálni. Jó, hogy vannak megkötések, de akár könnyű a műfaj, akár nehéz, a színház művészi adottságaihoz képest a legrangosabb művészi színvonalon kell dolgozni. Ezt a vásárhelyi színház se tudta mindig betartani. Talán Tompa mondta, hogy a színház számára minden újabb bemutató egy új csata. Tompa mindig minden új előadáshoz a színház legjobb képességeit igyekezett hasznosítani, díszlettervező, kellékes, színpadmester, világosító, jelmezmester, stb. tekintetében is. Én tulajdonképpen így képzelem el, mindent az új bemutatóért. Jelmondatként is kitenném a színházba. Az is sztereotípiákra ad lehetőséget, hogy mindig a beváltakat tartjuk jóknak, így megcsontosodhat a szereposztás. Mi nyitottak vagyunk ebből a szempontból, ebben sok jó van, de sok rossz is. Ha művészi szereposztásról van szó, nem lehet mindig a bevált embereket kiosztani… Sokat tehet a színház és sokat is kell tennie. Felelős a közönségért s a közönség a színházért, mert ez egy dialektikus helyzet. Ilyen szempontból Kolozsváron is nagy harc folyik, a Harag-produkciókat sem fogadják egyértelmű üdvrivalgással,pedig az jó színház. Az ellendrukker színészek is elmondják, hogy nem kell a közönségnek, mert ők nem szeretik, vagy nem hajlandók, vagy nincs lehetőségük kipróbálni…
• Volt kritikus, aki azt mondta, hogy a közönséget a kritikusnak kell nevelnie.
• A SZÍNHÁZ NEVELJE A KRITIKUST. Így van. Ez a nemzetiségi létünk anomáliája is. Sok-sok hülye kritikus kell ahhoz, hogy néhány jó is kikerüljön közülük.

Ezt már nem álltam meg nevetés nélkül. Még gépeléskor is utolért a vidámság. (34 év múlva is!) Eszembe jutott Levente komoly, tudós képe, ahogyan ezt állította.

• Méltató kritikára is szükség van, leíró, elemző kritikára is. A méltató a legjámborabb és legelfogadottabb. A nagyobb veszély ott van, amikor a színházintrikák miatt eltorzulnak az ítéletek, futó szimpátiák befolyásolják a kritikust.
• S a kritika nem hat a színházra?
• Hogyne hatna vissza! A nyomtatott szót még mindig körüllebegi egy mítosz. Az írás nem száll el. Nem tehetek szemrehányást a mi három kritikusunknak, itt. Merem állítani, hogy fontosnak tartják a színház életét és rosszindulat nélkül írnak. Mindig odafigyeltem a kritikára is. Halász Anna készített egy interjút Jancsó Miklóssal, aki azt mondja, amit én is éreztem. A kritikusok sem homogén alakulat, sokféle ízlést, világnézetet képviselnek. Nem azonos sem színházi, sem műveltségi szintjük. Korosztálybeli különbségek is vannak. A kritikus igyekszik felvértezni magát, a nélkül le se ülhet, persze, stílusismeret, esztétika, stb. csomó minden szükségeltetik ahhoz, hogy leüljön írni. De ezeken túl nagyon különböznek egymástól. Van, akinek a modern színjátszás nem tetszik, más a hagyományosra esküszik. Vagy egy musicalről nem ír jót, mert könnyű műfajnak tartja, és nem szereti. Jancsó azt mondja, hogy ő minden kritikát érdeklődéssel elolvas, de nem mond le arról, amit ő csinál senkinek a kedvéért. Viszont nem is legyint mások véleményére. Ez azt jelentené, hogy kibújik a felelősség alól. Meg kell nézni, miért írhatta. Tehát én sem ájulok el egy dicsérettől, de egy erős kritikától sem esem kétségbe. Ha nem ír egyik vagy másik kritikus, akkor is tudom miért tetszettem volna neki, illetve mit kifogásolhatott volna.
• Melyek azok a tényezők, amelyek szerint vidékiek vagyunk? Vagy nem vagyunk?
• De igen. Ez sokrétű probléma. Először is vidéken nehezebb az eszményiért küzdeni. Nincsenek olyan objektív feltételek, mint kultúrközpontban. Anyagiaktól kezdve színészerőkig, színházi szakemberekig. Az a tény, hogy nem lehetünk repertoár-színház, mert mostohábbak a körülmények, kisebb az értelmiségi réteg, amely kulturális szempontból erősebb nyomot tudna hagyni, befolyásolhatná a színházlátogatók más rétegeit. Bármennyire közvetlen műfaj a színház, erősen intellektuális élmény. Olvasni sem, színházba járni sem lehet tanulás nélkül. A vidék hajlamos a megalkuvásra, a vállon veregetésre, úgysem számít-ra. Azt a nagy-nagy tüzet sokkal nehezebb szítani-rakni az emberekben, mint ahol kedvezőbbek a feltételek.
• Milyen a jó partner? - kérdem, hogy visszakanyarodjunk egy kicsit belső színházi tájakra.
• Aki előadásban gondolkodik, aki abból indul ki, hogy minél jobb vagyok én, annál jobb a másik, s minél jobb a másik, annál jobb vagyok én is. A mai napig csodálkozom, hogy erre az egyszerű igazságra, hogy nem tud rájönni a színésztársadalom? Mikor ez olyan szívszorítóan igaz! Sajnos arról győztek meg a tapasztalataim, hogy nemcsak hogy nem jutottak el ehhez a felismeréshez, hanem különböző irdatlan, csúf dolgokkal igyekeznek lejáratni kollegát, meggátolni abban, hogy jó legyen. Aztán az megint a sors fityisze, hogy a kollega pont ettől lesz jó. A partner-tisztelet nem merülhet ki abban, hogy szeressük egymást gyerekek. A nem jól végzett munkát nem lehet becsülni. A szándékot, az akaratot a jó munkára már lehet.
• A színész civil jelleme mennyire függ össze az alakítás minőségével?
• Ezen sosem gondolkoztam. Summásan már engem is intéztek el azzal, hogy „ti színészek”, mert „ti ilyenek vagytok”, sőt durvább dolgokat is hallottam. Kétségtelen, van bennünk egy sor olyan tulajdonság, ami, bár megvan másokban is, de nem ennyire hangsúlyozott. Ezek néha ijesztően nagyra nőnek. Ilyenek az exhibicionizmus, ami korlátok közt egészséges színészi tulajdonság, vagy a mérhetetlen elismerésigény. Gyakran a fontosságtudatunk is nagyobb a megengedettnél. Más tevékenységet folytató emberek szemében ez irritáló. Meggyőződésem, hogy a színészek semmivel sem kevésbé becsületesek, tisztességesek másoknál, sőt, tapasztalataim szerint ugyanilyen elméretezve jelentkeznek bennük a jó tulajdonságok is, a nagylelkűség, segítőkészség, stb. Ez valahogy a mesterséggel is jár, ez szakmai deformáció, ha úgy vesszük, a tulajdonságok elméretezettsége. Nem lehet azt állítani, hogy a színész alapjában véve hazug, vagy jellemtelen. Az a közeg, amelyben élünk, ránevel arra, hogy néha felkiáltsunk: Isten legyen, aki ember tud maradni! Bennem, úgy érzem, nem keveredtek össze a dolgok, de rám is érvényes az ilyen-olyan elméretezettség. Tudatosan igyekeztem kordában tartani, szorítani. Tudom, hogy ez nem sikerült. Jellemvonásaimmal nem egyező dolgokat néha jól meg tudtam csinálni, és volt, ami hozzám közel állt, egybeesett és nem sikerült.
• Külföldi kiruccanásaidról milyen színházi tapasztalatokkal jöttél haza?
• Életem egyik legszebb előadása Jugoszláviában, egy ifjúsági klubban éjszaka, a Csongor és Tünde után, a Dózsa előadása volt. Hihetetlen nagy élmény volt, valóban. A Dózsa a közép európai nemzetek problémájáról szól. Nemzetközi jellegű. Végigcigarettázták az előadást, mert szabad volt, iszogattak, s közben templomi csendben figyelték az előadást. Mindenekfelett közösséggé kovácsolódott erre a Dózsa-apropóra a közönség. Ez volt a csodálatos. Ez nem csak szubjektív élmény volt, ezt a sajtóvisszhang is megerősíti.
• Mennyire alkotóművészet a színészé, vagy csupán interpretátor?
• Koronként, korszakonként változó ez is, az a gyanúm. Addig merészkednék, hogy társadalmi megrendelésre változó. A hatvanas évektől kezdve kissé háttérbe szorult a színész munkája. Azelőtt a rendező csak arra ügyelt, hogy nem menjenek egymásnak a színpadon. Vannak, lesznek, akik alkotó társak, és akik csak végrehajtók. Ez talán így is van jól. Mindig híve voltam a sokféleségnek. Én annak a színháznak, olyan színháznak lennék legszívesebben tagja, amely az adott közösség számára a leghatékonyabb. Sosem kívántam például a Grotowski színház tagja lenni. Legfiatalabb koromban sem vonzott. De eredményeit igyekeztem figyelembe venni.. Valahogy így jártam ezzel is, mint az előadóestjeimmel. Kötelezően meg kellett csinálnom az Ady-t, József Attilát, hogy áttérhessek a kortárs lírára. Szeretnék magam mögött tudni igazán jelentős, realista alapon kidolgozott szerepet, utána szívesen áttérnék a modernre. Még mindig formálhatónak, nyitottnak érzem magam, meg tudnék tanulni például táncolni, de nem voltam híve a csak azért is modern színháznak. Azok, akik átélték a hatvanas évek modern színjátszását, fel is merülhetett bennük az óvatosság. Mi az, hogy modern? Lélegzetelállítóan tudj egy-egy jellemvonást feltárni. S ez az érvényes a rendezésben is. Emberi viszonylatokról meglepő módon, újdonságnak tűnő dolgokat mondani, igazat, és találót. Ez a modern. Hogy juj, de igaz, hű be igaz. Ezt érdemes elmondani.

A Woyzeck idején rengeteget vitatkoztam Leventével, erre céloz. Kritizáltam a Boszorkányt, amit ketten dolgoztak át Sylvesterrel Móricz után, az előadás stílustalanságát, azt, hogy a színház nem iskola, de ha az, akkor lenne jó iskola, stb. És a korszerű Woyzeckkel példálóztam, amit viszont ő nem akart elismerni. Egyikünk sem volt higgadt, nem is lehetett, hiszen ő a Boszorkányban játszta Bethlen Gábort, én a Woyzeckben szerepeltem. Akkor azt vágta a fejemhez, hogy én nem is figyelek arra, amit ő mond, nekem csak az a fontos, amit én hajtogatok. Akkor nem volt igaza. Viszont általában megszívlelendő megjegyzést tett. Ezért is figyeltem most olyan nagyon. Amiért meg is dicsér beszélgetésünk végén. Megköszöni.

Szemlátomást elfáradt. Nem beszélt ennyit színházról régóta, s ilyen komolyan, mondja. Nem kérdem a hobbyjait, mert ismerem. Nemrég tanult meg horgászni, motorkerékpárral száguldozik a környező tavakhoz. Neveli a gyermekeit. És készül egy Bajor-estre, elkészült a Toldival, amit a magyar adás és a magyarországi tévé is sugárzott már. Nagylelkű, sokat olvasó, sok könyvet, folyóiratot ajándékozó színész. Ha egy darabban osztanak ki véletlenül, kicsit büszke is vagyok arra, hogy vele játszhatom. Bár sokszor voltak nézeteltéréseink is, mindig megállt, meghallgatott, figyelt az emberre. Pedagógus színész, talán így jellemezhetném a legjobban.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Nemes Levente (Medgyes, 1939. szeptember 16. –) erdélyi magyar színművész, előadóművész, színházigazgató. Marosvásárhelyen érettségizett (1958), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1962).

 Színészi pályáját a marosvásárhelyi Székely Színháznál kezdte (1962-72), majd a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művésze, 1992 szeptember 5-től 2005 november végéig a közben Tamási Áron nevét felvevő színház igazgatója, november végétől a színház igazgatását Bocsárdi László az addigi rendező, művészeti vezető vette át. Színészi pályájának gazdag szerepvállalásai során szoros kapcsolatba került az irodalommal: így kitűnt Sütő András Csillag a máglyán c. drámájában Kálvin, Katona Bánk bánjában Petur, Veress Dániel Örvényben c. darabjában Kossuth, a Móricz Zsigmond nyomán Sylvester Lajossal közösen összeállított Bethlen Gábor c. színműben a fejedelem alakításával. Szerepelt Ștefan Roman Tridentul nu rǎspunde című filmjében.

 Sajátos előadói műfaja "a vers továbbadása" – amint Bogdán László írja –, s ennek eredményei itthon is, határokon túl is ismertté tették nevét. Emlékezetes versműsorai: válogatás a világirodalomból Illyés Kingával (1966); Tudor Arghezi-bemutatás Testamentum címmelSzabó Csaba zenéjére, Franyó Zoltán bevezetőjével (1968); a Mindent az Életért c. Ady-est, egy összeállítás Radnóti Miklós verseiből Sem emlék, sem varázslat címmel, valamint Székely János Dózsa-poémájának színpadi változata Kölönte Zsolt díszleteivel és Csíky Boldizsár zenéjével (1969), továbbá Visky Árpáddal közös József Attila-versműsora Eszmélet címmel, Haller József színpadképével (1972); Világosságot! c. Petőfi-idézése (1973); Most jöttem a félhetessel c. válogatása Bajor Andor műveiből (1984).

Lírai összeállításaival Electrecord lemezeken és a TV képernyőjén is szerepelt, így Konsza Samu háromszéki népmeséivel; a Dózsa-poémával és Arany Toldijának interpretációjával Magyarországon, Jugoszláviában és a bécsi Bornemissza Társaságban is bemutatkozott. Ştefan Roman Tridentul nu răspunde c. filmjében (1980) szerepet játszik. Versmondással a Duna Televízióban népszerűsítette Farkas Árpád, Magyari Lajos, Szilágyi Domokos költészetét.

Díjak, elismerések

• A Kultúra Szabadságáért díj (két alkalommal a Kovászna megyei Művelődési Felügyelőségtől)
• Kádár Imre-díj(EMKE, 1999)
• Életműdíj (Határon Túli Magyar Színházak XIII. fesztiválja,Kisvárda, 2001)^[1]
• Jászai Mari-díj(2007)
• Kaszás Attila-díj(2009)