Völgyesi András – rendező

 1983

Egy város profilját meghatározza kultúrája. S ha ezt a színház képviseli elsősorban, akkor a város színháza.  Annak arcélét, minőségét viszont már az alkotói. Sepsiszentgyörgy város színházszerető, és mások által is nagyra becsült, színházértő közönsége nem utolsósorban a helybeli színház működésének köszönhető. Ízlését feltétlenül ez alakította, a színházon belül pedig annak főrendezője. Őt faggatom, Völgyesi Andrást.

• Hogyan és miért lettél rendező?
• Kérlek szépen, ezt már sokan megkérdezték tőlem, olyan is volt, aki úgy kérdezte, mi a fenének. Azt is mondhatnám, véletlenül. T.i. én mindig újságírónak készültem és az is voltam, negyvenháromtól ötvenig.  Azért is iratkoztam jogra és államtudományra. Sarkadival* együtt kezdtem, én aztán abbahagytam, ő folytatta. Újságíróként sokkal közelebb kerültem a színházhoz, mint gyermekkoromban, amikor csak szerettem. Abszolút politikai okokból hagytam abba aztán az újságírást, t.i. szociáldemokrata lapnál dolgoztam, s amikor a pártok egyesültek, ez a lap is, mint sok más, megszűnt. Debrecenben kezdtem, Váradon folytattam. Egy ideig még dolgoztam a Fáklyánál, aztán elkezdődtek a leépítések,(verifikálások pártvonalon) s úgy jártam, mint a klasszikus viccben az újonc a katonaságnál. A honvédségnél az őrmester megkérdi, ki tud zongorázni, erre négy karpaszományos azonnal jelentkezett. Mire az őrmester: Tessék ezt a zongorát fölvinni az első emeletre… Így helyeztek el engem is a Szlovához csomagokat cipelni… Váradon akkor volt a nagy korszak, ott voltak: Kovács György, Delly, Sarlai, Hamvay Lucy, Szabó Ernő, Gróf Laci. Én írtam színikritikákat is, állandóan bent ültem a színházban. Még volt egy készségem, magániskolába jártam kicsi koromtól kezdve, piktúrára. Akkor a színháznál épp díszletfestő hiány volt. Lemondtam a csomagcipelésről és bementem a színházba piktornak. Egy fél év múlva Gróf Laci már megbízott a Liliomfi színpadképének a tervezésével. Azt hiszem évad vége felé jelenhetett meg, már nem emlékszem hol, egy hirdetés, hogy a sepsiszentgyörgyi színház díszlettervezőt keres, s mivel Váradon ketten voltunk Kudelász Kálmánnal, akivel egyébként nagyon jól kijöttem, s rengeteget tanultam tőle, főleg, ami a technikai kivitelezést illeti, megpályáztam a szentgyörgyi állást. Gondoltam, megpróbálom, meg tudok-e állni a lábamon, önálló díszlettervezőként. Sikerült. Eljöttem, de rettentő csalódottá váltam az érkezés utáni napokban. Sehogy se tudtam megszokni ezt a pici várost. Képzelheted mekkora lehetett Szentgyörgy ötvenkettőben, s nekem Várad, Debrecen, Pest után…
• Hogy kerültél Debrecenbe?
• Váradon születtem, ott éltem, de mivel ott nem volt egyetem, hát Debrecenben iratkoztam be egyetemre. Hetven kilométer vonaton Váradtól. A Debreceni Újság című napilapnál voltam újságíró gyakornok, aztán lettem újságíró, miután megtanították mesterséget, főleg a riportkészítést. Én nagyon jól tudtam kérdezni – mondja kis éllel nekem, - de pocsékul felelek most neked. Éreztem is a riportot. Az Újságnál hatan-nyolcan voltak s egy oldalt mindig kellett vállalnod belőle… Aztán, ahogy a front közeledett, visszamentem Váradra, ott folytattam a Magyar Lapok-nál, utána fölmentem Pestre. Ott éltem át az ostromot, de nem vállaltam semmiféle újságírást, újságírói állást, mert a nyilas évek alatt nem voltunk hajlandók a nevünket adni. Ez azzal a kellemetlenséggel járt, hogy nem kaptunk fizetést, t.i. mint a front elől menekülő újságíróknak járt volna, a sajtókamara rendesen adta. Mivel a nyilas lapoknak nem voltak munkatársaik felszólítottak bennünket, hogy álljunk állásba s akkor adják a fizetésünket. Nos, erre nem voltunk hajlandók, s nem kaptunk pénzt. Roppant nehéz volt, mert épp az ostrom alatt történt, de hát szerencsére voltak rokonok, ismerősök, barátok, valahogy kihúztuk. A vicc az, hogy már rég be kellett volna vonulnom katonának Szatmáron, de már Szatmár el volt foglalva, … így volt. Nem jó erről beszélni sem…
• Akkor te nem is voltál katona?
• De voltam, egy hónapig. Debrecenbe hívtak be, haditudósítónak akartak bennünket kiképezni, de aztán abbahagyták szerencsére…
• Milyen volt akkor a színház Váradon?
• Hát… nagyszerű volt. A Székely Színház nagy hányada onnan került ki. Rendkívül igényes két rendező volt, Gróf László és Simon Zsuzsa*(Kossuth díjas színésznő), aki Mányai Lajosnak*(érdemes művész) volt a felesége. Simon pedig az ottani főiskolán nyugdíjazásáig tanár volt a rendezői szakon. A váradi egy nagyon jó színház volt akkor. Az operettet is jó ízléssel csinálták, Gróf kiválóan értett ehhez.
• S te hogy írtál színikritikát? Egészen fiatalon, vetted a bátorságot…
• Nézd, ez úgy van, figyeld meg a megyei lapjainkat, nem csak a miénket, a másokét is. Rendszerint illetéktelenek írnak színházi kritikát. Én is egy ilyen illetéktelen ember voltam. Ez a helyzet. Nem tartottam magam kompetensnek, mert mindig elfogult voltam, mert valaki emberként is jobban tetszett, vagy nem tetszett, szóval nem voltam jó kritikus.
• Nem voltál objektív?
• Mindig arra gondoltam, másnap bemegyek a színházba s ki mit fog nekem mondani. Nem is szerettem színikritikát írni. Nem érte meg a színházzal való jó kapcsolat megromlása azt a két flekket, amit bemutató után a másnapi lap lehozott... Nekem mindig fel volt tartva az a bizonyos sorszám, megnéztem az előadást, este bementem a szerkesztőségbe, megírtam a kritikát, ami másnap meg is jelent.
• Szóval elkerültél Szentgyörgyre.
• Rendkívül lelkes társaság volt itt a Bokor Andor féle nagyszerű ötlet alapján, hogy itt színházat kellene csinálni. Persze ez az ötlet most nagyszerű, mert a legjobban menő színház vagyunk, ezt nyugodtan állíthatjuk, de akkor bizony bátorság kellett hozzá, egy 18 ezer lakosú városban, amelynek sosem volt állandó társulata. A régi mozi, ahol én laktam, volt az első helység, ahol játsztak, azután kapták meg a jelenlegit. Alul kávéház volt, felül díszterem, amit Ferenc Jóska tiszteletére építettek, ha eljönne. De nem jött. Németh László írja le szenzációsan Szentgyörgyöt, hogy milyen volt harmincötben, mikor egy romániai körúton járt. A kitűnő ötletű és szervező tehetségű Bokor Andor ezt a színházat megcsinálta és meg tudta tartani… És ezt a színházat úgy kezdte építeni, hogy átalakított egy mellékhelyiséget… engedély nélkül, mert azt lehetett. Aztán ennek kapcsán még ezt kellett, még azt kellett, végül megcsinálta a színházat. Szóval pokoli munka volt… Aztán jött Kováts Dezső meg Péter Antal aligazgató, akik átvették, amit addig épített Bokor. Idehelyeztek egy remek rendezőt, Ligeti Józsefet, aki a Iasi jiddis színháztól került ide. Roppant érdekes múltú ember volt. A háborút Franciaországban csinálta végig, az ellenállási mozgalomban. A Becsületrendet is megkapta ezért. Különben alapító tagja volt annak a híres Tháliának, amely az első világháború alatt és közvetlenül utána alakult Budapesten. Szenzációs rendező volt, aki ezt a társulatot feldobta. Művelt volt, kiválóan értette a szakmáját. Ligeti azért került ide, mert a francia ellenállási mozgalomban vett részt és nem keleten volt hadifogoly. Ez őrült különbség volt. Egy csomó remek dolgot csinált. Emlékezetes volt Beaumarchais-tól a Figaro házassága c. darabjának rendezése, nagyszerűen oldotta meg a prózát Mozart zenéjével, roppant érdekes volt az egész munka, s az addig bennünket lekezelő kritikusok felfigyeltek erre a színházra. Több nagyon jó előadást csinált abban a repertoár helyzetben, amikor nem tudom hány százalék szovjet darabnak kellett lenni, meg mit tudom én hány százalék ez, meg az, és mégis mindig meg tudta csinálni úgy, hogy legyen közönségük az előadásoknak. Mert az a hét-nyolcezer állandó bérletes, amivel most dicsekedhet a színház, akkor kezdett kiérni… Valahol ott kezdődött, Ligetivel, hogy ma, mikor az öt magyar testvérszínház hozzánk jár, telt házak előtt játszanak még akkor is, amikor mi is itthon játszunk. Például A néma leventét három napon át, és ők ugyanakkor kabarét. És mindkettőnknek telt házunk van… Módfelett érdekes előadást csinált a Csárdáskirálynőből. Sohasem szerettem az operettet, bár a Csárdáskirálynőnek ez az átírt variánsa – Budapesten talán ezer előadást játsztak ebből Honthy Hannával, – szóval nagy fába vágtuk a fejszénket. Kérlek, olyan szellemes volt, és annyira el tudta titkolni, kinek mennyire nincs énekhangja, hogy a közönség nem vette észre. Azt hiszem, ez volt a második nagy lépés, amikor kezdték megint észrevenni a színházat. Szóval ezt a népséget valamivel meg kellett fogni, és nem foghattad meg őket Csehovval. És attól kezdve azt hiszem ők is másként nézték az operettet. Ligetinek sok színpadképet terveztem. Az volt a módszere, hogy rám bízta, csináljam meg egyedül a díszlettervet. Aztán úgy öt-hat próba után megmondta, hogy neki eredetileg más elképzelése volt, de ezt, amit én csináltam szívesebben elfogadja, mert van benne valami rendezői rálátás is. Te, azt mondja, megpróbálhatnál rendezni Bokor helyett. Hecc volt, természetesen, de ez azért úgy megmaradt bennem, főleg azért, mert a munkaviszony továbbra is ilyen maradt kettőnk közt. Nagy örömmel alkalmazkodott ahhoz a térhez, kompozícióhoz, amit én elképzeltem. A társulatban is volt egy ilyen igény. Nekem megvolt a magam színpadkép-színháza otthon, én abban kiélveztem magam, akárcsak Németh László a maga papírszínházában… Csak olykor fanyalogtam, ha nem az a kézenfekvő mozgás történt a színpadon, amit a színpadkép sugallt, hanem valami torz kép, amit otthon, íróasztal mellett agyaltak ki… Később Ligeti elment Bukarestbe, majd repatriált Magyarországra. Kováts Dezső igazgató és Király Jóskáék hoztak egy rendezőt, Jakabffy Dezsőt. Kováts nem volt egy nagy színész, de a Székely Színháznál nevelkedett. Ott tisztességgel helyt állt, és nyilvánvalóan más igényekkel jött ide, más tartást diktált, mint Bokor Andor, aki a nullától kezdte és vitte fel a színházat Ligetin keresztül. Barta Lajos Zsuzsiját tűztük műsorra és Kováts megkért engem, segédrendezzem. Nem az általam elképzelt szereposztásban, mert Kováts feleségét ki kellett osztanom, aki már nem volt az a menyecskés, - szóval a plakátírozás előtt azt mondta Kováts, hogy én annyit dolgoztam, rendeztem végeredményben ezt a darabot, hogy ő szégyelli is egyedül kiíratni a nevét, írjuk ki mind a kettőnkét. Hát ez volt a debütálásom. Nem egy kedvenc darabommal, viszont roppant érdekes munka volt, nagyon élveztem… Eztán készült a színház a fiatal színészek országos versenyére. Közben idehelyeztek egy frissen végzett rendezőt, Czompók Misit, bizonyára hallottál róla, szóval ez az én szerencsém, hogy nem Reinhardt-okat küldtek ide. Heyermans Reményét vették elő és Kováts Dezső oda adta Czompók Misinek, rendezze meg. Ez akkor volt, amikor én a Zsuzsit csináltam. Akkor helyezték ide az első főiskolát végzett színészt, Zsoldos Árpit. Megcsináltuk a szereposztást, színpadképet is, közben folytak a próbák, de elégedetlenek voltak a rendezővel. Nagy viták folytak, Vadász játszta Jansent az első szereposztásban, a hajótulajdonost. Minél több fiatal kellett benne legyen, ez volt a feltétel, hogy részt vehessünk a fesztiválon. Addig helytelenkedtek, amíg Kováts Dezső rám bízta a darabot. Le volt már rendelkezve, persze, de elölről kellett kezdenem, ami sokkal nehezebb, el tudod képzelni, viszont irtó könnyen ment a munka, nagyon kedvemre való volt a darab is, szerettem. Zsoldos kellett volna játssza Károlyt, a fiatal főszerepet, de valamit helytelenkedett, ezért kellett aztán átmennie Kolozsvárra. Akkor adtam oda Vadásznak Károly szerepét és játszta szegény Fekete Gyula kitűnően Jansent.  Akkor még Ligeti itt volt, mégis nekem adta Kováts a darabot. Már nem emlékszem, miért. Amikor már jól benne voltunk a próbákban, megkértük Ligetit, nézze meg, és azt mondta, ő se csinálta volna másképp. Ezzel elindultunk a versenyre. Váradon volt az elődöntő. A szatmáriak jöttek a Harag- rendezte Hamlettel, amit nem sikerült befejezniük, mondták utólag, mikor már megvolt a verseny… A temesváriak  Monserrat-tal, Taub rendezte, Sinka, Szabó Lajos játszták. Kolozsvár szintén ezzel a darabbal, Sinka szerepében László Gerővel, szóval figyeld meg milyen mezőny volt… Vásárhely a Csongor és Tündével, amit Gergely Géza rendezett, és Becu* volt Mirigy. És mi a Reménnyel. Két csapat juthatott tovább az elődöntőből, s ez a kettő mi lettünk, az elsők mi, a temesváriak a másodikak. A többiek kiestek. Olyan sajtója volt ennek az egésznek, hogy nem emlékszem hasonlóra azóta sem. Fölkerültünk Bukarestbe (a bukaresti Nemzeti, a mostani Bulandra voltak még ott többek közt) És a döntő eredménye – bár utálom a sportos kifejezéseket színházzal kapcsolatban – az első a bukaresti Nemzeti, a második mi, a harmadik a temesváriak. Országos viszonylatban. Itt nem volt protekció, mi is elképedtünk… szóval ez volt az, ami végül is bátorítást nyújtott, hogy rendezhetek.

• Végső soron ez a második rendezésed volt.
• Igen, első a Zsuzsi, a második ez. Hát ettől lettem én rendező.
• Fényes indulás.
• Nézd, sokan, nagyon sokan megkérdezték itt is, külföldön is, hogy nem éreztem soha a diploma hiányát? Nem. S ennek elsősorban Szentgyörgy az oka, mikor idekerültem… Azt mondom, amit Illyés, hogy a művészt nem lehet tanítani. Persze, ő írókra értette, s magából indult ki, aki kereskedelmi líceumot végzett. De ha az embert a rendezői, vagy a színészi pálya érdekli, amit ahhoz elméletileg hozzá lehet olvasni akkor azt megkeresi a föld alól is… Én most nem a főiskola ellen beszélek, szó sincs róla, az nagyon hasznos, de nem ott leszel színész, vagy rendező, ez az a bürokrata lépcsőjárat, amin végig kell menni. Mert a főiskolán kitől tanulsz? Egy nagyon tehetséges színésztől vagy rendezőtől, de figyeld meg, hogy egytől, ha van kettő az már nagyon nagy dolog. Az ember minél kisebb városba kerül, annál inkább van egy olyan érzése, hogy az isten szerelmére nehogy lemaradjak. Szentgyörgyön többet olvastam, mint Váradon, Váradon, mint Pesten, s ha falura kerülnék, talán még többet olvasnék, nehogy az legyen, hogy elvesztem a horizontot… szóval ez az elmélet. A gyakorlatot pedig Ligeti jelentette számomra, akinek a munkáit látva rájöttem arra, hogy ezt én is tudom csinálni, de nem így, nem jobban, hanem másként. Magad jössz rá, hogy a helyett a mozdulat helyett még öt variánst ki lehet próbálni. A színész és a rendező közt rengeteg a hasonlóság ilyen szempontból. Ez a gyakorlat, amikor rájössz, hogy ezt a pohár bort nem csak úgylehet kiinni, vagy megfogni a poharat, hanem amúgy is, szóval ekkor kezd biztonságod lenni, főleg amikor megtámasztja egy ilyen Reményféle ügy. Ez volt a pályakezdés.
• És tovább? Hogyan jellemeznéd saját pályádat? Egyáltalán jellemeznéd?
• Nem hiszem. A harminc év alatt talán száz darabot rendeztem, nem tudom, mert nem számoltam meg, ebből talán egynegyedét választottam én, illetve csináltam szívesen, a többi olyan, amit meg kellett csinálni. Akkor jellemezhetném, ha csak olyanokat rendezhettem volna, amiket én választok.
• És ha csak azokra gondolsz? Hogyan állítanád fel azt a hullámvonalat?
• Sok az olyan darab, amire nagyon jóleső érzéssel gondolok vissza. Evidens, hogy a Remény az első, aztán például a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amit háromszázszor játszottunk, mert fel is újítottuk. Műfajilag is  más, a Remény egy igazán elszomorító, lélekbemarkoló dráma, ez pedig Móricz megrendelésre írott darabja, aminek happy enddel kellett befejeződnie, mert kellett a közönségnek s a nagy Nemzeti Színháznak. Szóval ezt is kedvvel csináltam. Én azt tartom fontosnak, hogy a közönség jöjjön be, nézze meg, szórakozzon, de ne menjen ki még ilyenkor sem üres kézzel. Valamit kapjon, akkor is, ha az írónak így kellett megírnia, anyagiak végett. Úgy csináltam, hogy ne legyen happy end, mégis sikere volt, ment… Erre roppant pedáns vagyok, hogy ne szolgáljam ki a közönség ízlését, és nem is tettem, még a szilveszteri kabarékban sem. Szóval a Remény nagy erkölcsi sikere, meg a Muzsikaszó kasszasikere után – bár ez sem volt bukás szakmailag, ez az üzletdarab -, úgy éreztem, hogy nem fogok lehorgonyozni egy műfajnál, minden oldalról meg kell próbálni ezt a dolgot, vígjátéktól kezdve a legmélyebb tragédiáig.
• Szóval nem skatulyáztad be magad.
• A következő kedves darabom Schiller Ármány és szerelme volt. Ezekre nem csak azért emlékszem vissza, mert jó kritikát is kaptak, de emlékszem, hogy pont akkor bukott meg ezzel a darabbal Várad.  S én azért rendeztem meg, mert felheccelt a másik előadás rosszasága. Van az emberben egy ilyen is, hogy ezt jól is meg lehet csinálni, hát akkor miért van így eltolva? És nagy sikerrel ment nálunk, pedig nem egy közönségsikerű darab… Most nagyot ugrom A néma leventéhez. Ahány előadást láttam belőle, úgy jöttem ki róluk, mintha hittanóráról jöttem volna. Ha megrendeztem, azért volt, mert én úgy éreztem, hogy Mátyás király is vígjátéki figura, nem csak Beppo. Nem?
• Ha úgy vesszük.
• Hogy? Hát odaírta Heltai hogy vígjáték, akkor úgy is kell játszani… Shaw: Szent Johanna. Nagyon szeretem Shaw-t, és talán az lett volna az ésszerű, hogy a könnyebbekkel kezdjem, de én a legnehezebb darabját választottam először, aztán a Pygmaliont , aztán a mienket,
• A Sosem lehet tudni-t.
• S azután Az ördög cimboráját. Szóval a Szent Johanna nem csak azért maradandó élmény, mert akkor rúgtak ki a színháztól, és amiatt, hanem, mert ahogy Shaw számára ez a legkedvesebb hős, úgy nekem is. Amikor egy marxistát kicsinálnak, azért mert hisz Marxban, és éppen a marxisták, ugyanez a Szent Johanna esete is, akit a papok csinálnak ki, mert hisz Istenben. A papok, akik kitalálták, hogy hogyan kell hinni Istenben… rendkívül mai ügy ez a darab, s hát ez leírhatatlan, amit most mondok, de nem véletlen, hogy a moszkvai útja után írta Shaw. Figyeld meg, milyen remek drámaírónak kell lenni ahhoz, hogy ez alól a csodálatosan megírt hős alól a legutolsó jelenetben kihúzza a szőnyeget, az epilógusban… Ez a drámaírás csúcsa, itt érvényesül igazán és döbbenetesen a hatása annak, hogy máglyára küldik, majd az epilógusban bratyizó alapon beszélnek az egész ügyről… Akkor a következő darab, amit szerettem Saul Levitt Parancsra tettem. Csupa fiúkkal a második világháború fasizmusa feltámadása ellen. Egy olyan… olyan, hogy megfogja a közönséget. Ne fogalmazza meg magának, de érezze, ha az életben ilyesmivel találkozik, hogy ezt nem lehet csinálni… Vagy a Tizenkét dühös ember, amit más szempontokért, de ugyancsak nagyon szerettem. És nagyon szeretem az Özvegyeket is, amit azért raktam be a repertoárba, hogy legyen egyszer már egy előadás csak lányoknak is…. Bár kis személyzetű darab volt, de a közönség szerette. Aztán a Sütő darabok, vagy Németh László Papucshőse, ez is egy olyan önéletrajzi darab, mint a Villámfénynél. Vagy a Bánk és a Csongor és Tünde. Ezeket is azért rendeztem, mert miért kell örökké megbuktatni a Bánkot vagy a Csongor és Tündét?
• És sikerre is vitted őket…
• Persze a Bánknál az Illyés Gyula átigazítás is jelentett valamit, bár nem használtam, csak részben. Illyés Gyula meg is mondta, mikor ezt a nagyon szép Bánk plakátot elvittük hozzá – Plugor Sándor munkája – hogy ő nem azért igazította át a Bánkot, hogy most azt játsszák, hanem, hogy  pattintsuk már meg azt a burkot, ami a Bánk körül van (a plakát most is a szobájában van), tessék merni hozzányúlni. Öt-hat sor, amit hozzáírt, nem írta át, hanem szerkezetileg átdolgozta. Ezt egy rendező is megcsinálhatta volna, nem? Meggyőződésem, hogy sok jó Bánk előadás lehet még, ha ezt a szempontot vesszük figyelembe. Vagy a Csongor is, te is játsztál benne. Nem kell lemerevíteni semmit, nem kell megijedni attól, hogy valami klasszikus, és akkor most körül kell járni hatszor … Hát ezek voltak.
• És mi lesz a következő nagy rendezésed?
• Nagyon szeretnék Németh Lászlót rendezni. Megcsináltam a három nagy magyar klasszikus darabból kettőt. Szeretném megcsinálni a harmadikat is. Ugyanis meggyőződésem, hogy a Tragédia sem drámai költemény, hanem szintén színdarab. Színészek eljátsszák a tragédiát. Mint ahogy a Bánk sem egy ünnepi nagymise, hanem egy emberi tragédia… Nagyon örülök annak is, hogy a pályámon nagyon sok ősbemutatót rendeztem, Veress Dánielnek* öt darabját. A Sylvesterét* is szerettem. Ezek azért jók, mert gyúrhatók. Szabadabban kezelheted az anyagot, ott az író kéznél, megvitathatod, kihúzod ezt, azt, s az ember mindig rájön, hogy úgy jó, ahogy meghúzzuk… Ez egy jó bábamunka, van benne kockázat, de azért jó érzés, hogy én ilyesmivel sem buktam meg. Gondolj csak Veress Dani utolsó darabjára, az Ünneprontókra… Lehet, mindabból, amit elmondtam az derül ki, hogy én arra vagyok pedáns, hogy telt házakkal játsszák az előadásaimat, de én akkor érzem magam jól, ha van, akinek mondani azt, amit mondunk…. Színház közönség nélkül hal a szárazon. Erre pokolian pedáns voltam mindig. Becsületszavamra mondom, ha engem a pályám elején egy ilyen kudarc ért volna, mint ez a madárkás dolog (Márton Árpád rendezte: A csapodár madárka) abban a szent pillanatban lemondtam volna a dologról. Ez nem közönség kiszolgálás. Jöjjön be, élvezze, vigyen is haza valamit magával, de jöjjön be az isten szerelmére, mert ha nem jön be, akkor valahol baj van. Ha a kritika letol, azt el lehet viselni. A kritika különben is mindig szubjektív.
• Milyen hatások értek téged rendezői pályádon, mit jelent, ha elmehetsz külföldre, mit jelentett neked a Lengyelországi út?
• Amikor én láttam, Európában a legjobb színházat ők művelték, de azt hiszem, most sem rossz. Érdekes volt, hogy önmagamat láttam sereg helyen igazolni. Például nem láttam két óra húsz vagy tíz percnél hosszabb előadást, a Hamletet is beleértve, egész ott tartózkodásom ideje alatt. Azt mondják, jól tudok húzni. Ha mondani akarsz valamit a közönségnek s azt akarod, hogy az hasson is, akkor ne húzd az időt vele – nem mondták, de ezt éreztem az előadásaikból. És van egy olyan is, hogy ahogy meggyorsult az élet ritmusa, amilyen hosszú a mozi, olyan a színház is. De aztán van még más is, amit a hátam mögött mondanak, mert nem mindenki olyan, hogy a szemembe mondja a véleményét, mint te…
• Én se mindig.
• Hogy nem tartok sok asztali próbát sosem mondták a szemembe, de a hátam mögött igen. A lengyeleknél meglepetten tapasztaltam, hogy ők sem tartanak. De figyeld meg, milyen ésszerű ez. Először is kijavítják a példányokat a rendezői példány után, aztán fölmennek a színpadra, ahol már kész van a díszlet, ha nem, akkor hajszálpontos jelzés, és olvassák a darabot, a rendező pedig mondja, hogy most onnan át ide, vagy innen át oda, itt leülsz. Aztán lehet, hogy a harmadik próba után már nem ül le. Mi volna, ha nem ülnék le, mondja a színész. Próbáljuk meg. Akkor, mit tudom én, annál a szövegnél fogd azt a hamutartót, öntsd ki és odateszed a vendég elé. Aztán két próba múlva a színész azt mondja, ez nagyon jó, de nem öntöm ki a hamutartót, mert ez nekem unszimpatikus vendég.  Ezt asztalnál nem lehet megcsinálni, szerintem. Ehhez az kell, hogy ott legyek, azon a téren, ahol ezt el kell majd játszani. Hát nem sokkal izgalmasabb így, ha a színész minél több lehetőséget kap, hozzágondolni ahhoz, amit a rendező mond?
• Az asztali próba arra való, hogy  tisztázzuk a szerepek egymáshoz való viszonyát…
• De hát nem jobb, ha mindezt a színpadon csinálod meg? nem több lépés a gyakorlat felé és leválás az elméletről?  Láttam én olyan asztali próbát is a cseheknél, ahol betehetnéd a mikrofont, mert mint egy rádiójátékot, úgy kidolgozzák a darabot. De a színpadi próbákon után már nem ugyanaz lesz, mert ott múlhatatlanul kiderülnek a dolgok. Ültömben, álltomban másként működök, mint jöttömben, mentemben.
• Melyek azok a kritériumok, amelyek szerint kiosztod a színészt? Hogy alakul ki kedvenc színészgárdád, akikkel szívesebben dolgozol? Minek tartod a színészt, alkotótársnak?
• Munkatársnak, alkotótársnak.
• A színész leginkább az ellen háborog, ha te csak annyit mondasz, hogy itt most leülsz, és felállsz. Hogyhogy? Miért?
• Ha megkérdezi, akkor megmondom. De ha háromszor, négyszer megteszi, magától rájön, hogy miért van szükség rá. Ha csökönyösen ragaszkodik hozzá, akkor hét próba után megmondom, hogy most ezért vagy azért. Ha négy próba után már magától rájön, hát nem inkább ekkor alkotótárs, mintha én mondom meg neki?
• A színész csak szabad abban, hogy mit gondol?
• Abban is, hogy mit csinál. Ha nem tudom meggyőzni, akkor nem ül le.
• Általában nem szereted ezt a színészt, aki „nem ül le”. A vitatkozót.
• Van, akit szeretek, van, akit nem. A darabot a szereposztás miatt is újraolvassa az ember. Mondjuk van egy szerep, amire van három elképzelhető színész. Elolvasom a darabot háromszor, mindig úgy, mintha az illető színész olvasná vagy játszaná. S amelyiket a leginkább hallom, amelyik a leginkább megfelel az elképzeléseimnek az kapja. Vannak biztos szerepek is, amelyek miatt nem kell elolvasnom a darabot, mert az világos, hogy nekik való. Én ezt akkor is megcsinálom, ha ezért vagy azért nem lehet megvalósítani azt a szereposztást. Mert duplában kell legyen , vagy le kell választani a másik darabtól, szóval valami mindig közbejön. Ez nem mindig sül el jól, s aki bekerül, azt mégis hasonlítanom kell ahhoz, akit elképzeltem…
• Kedvenc színészeid azért vannak. Hogy lesznek?
• Azt a színészt szeretem a legjobban, akit mindenben lehet használni, és azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Például ahogy Gábor Miklós egyik este Rómeót játszott, másnap Jágót. Minél sokoldalúbb a színész, annál inkább szereti a rendező. Ez nem jelenti azt, hogy a többit nem szereti, csak ahogy szerintem egy rendezőnek is mindenhez kell értenie burleszktől a drámáig, úgy egy színésznek is kell tudnia mindent. Nem lehet, nem szabad ráállni egyvalamire. Színészben is azt szeretem, aki komédiás, ha így jobban tetszik. És szent meggyőződésem, hogy egy sereg színészben megvan ez, csak gátlásos. Nagy Ilonka például Stázi volt, nagy sikere volt benne. De aztán játszta az Ármány és szerelemben Lujzát. Szőcs meg is dicsérte. Mondtam neki, hogy vigyázz, ne Stázizzunk, hanem az is kell, s ez is kell. De Czompók egyfolytában ilyen szerepeket adott neki, mint a Stázi, s szépen kikopott belőle a másik oldal… Ezekért nem csak a színész a hibás, a rendező is, hogy valakikkel csak egyfélét játszatnak… És akkor az ilyen szerepekben érzi jól magát a színész… Azért én igyekeztem lehetőleg többféle szerepben kiosztani a színészeket, de nem sikerült mindenkinél. Zsoldos nem csak Bánkot játszta, hanem Cauché urat is.
• Melyik fázist szereted a leginkább a munkádban?
• A legjobban a rendelkező próbákat utálom. Mert az mindig változik. T.i. ha nem változik, akkor rossz lesz az előadás, ez a heppem. Az csak egy váz, bármennyire is kidolgozott. Ha nem változik, azt jelenti, hogy szolgalelkű módon hajtják végre azt, amit mond nekik az ember s akkor egy rossz mechanizmussá szörnyed az egész. Azt szeretem, amikor már megy a szöveg, nem kell a súgó. Aztán utálom a vizionálásokat. A premiereket azért szeretem, mert ott csak az az érdekes, hogy a néző mit szól hozzá. Egy bemutatón nem lehet lemérni, a színész mit csinál, mert az nem mérvadó. Nem szeretem azt a kritikust, aki csak ahhoz ragaszkodik. Az emlékpróbákat szeretem, főleg régebb, mert most nem lehet, mert hajt a tatár, de régebb, mikor már leülepedtek a dolgok a színészben, az instrukciók, akkor lehetett igazán dolgozni…
• Mennyire vagy önkritikus? Fontos ez?
• Fontos, persze. Ha a próba este tízkor befejeződik, akkor itthon még másfél órát azzal szoktam eltölteni, hogy mit haladtunk, vagy mit nem haladtunk a próbán. Hol az én hibámból, hol a színész hibájából, de az ő hibája egy adott pillanatban az enyém is, hiszen rajtam áll, hogy mit tud, mire képes. Az torz kritikai szemlélet, hogy a rendező zseniális volt, de a színészek rosszak. Ilyen nincs, mert a rendezőnek a legfontosabb, hogy a színészei jók legyenek. Vagy reggel, ha tízkor kezdődik a próba, akkor hétkor kelek, hogy átgondoljam, mit kellene ma megcsinálni.
• Szereted azt a színészt, aki ötletekkel jön?
• Jönnek nyíltan is, stikában is. A néma leventénél arra kértem eleinte a lányokat, hogy ilyen „csocsárásan” mondják a szöveget, nem az olaszosság miatt, hanem hogy ne szavaljanak, felejtsük el a verset. Egy beszélgetésről van szó, ami mellesleg versben van írva s nem is akármilyenben. Egy szellemes verselés a Heltaié, nem? Ez a rendezői óhaj óhatatlanul odavezetett, hogy harsányak lettek. Jött az észrevétel, hogy harsányak a nők. Aki nekem elmondta ezt, elmondta a lányoknak is, mert másnap a lányok olyanok lettek, mintha ministrálni akartak volna. Kértem, játsszák úgy, ahogy eddig. Akkor szóltak, hogy azt mondták harsányak. Mondtam, hagyjuk egyelőre, ahogy van, mert majd úgyis kialakul, s tényleg kialakult. Arra a szintre csökkent a harsányságuk, amire éppen kellett, a bemutatóig úgyis volt még vagy tizenkét próba… Nem volt semmi szavalás íze az egésznek. Szóval, azért szeretek én többet vagy kevesebbet kérni, hogy aztán önmagától álljon össze úgy, ahogyan kell. Azt kérdezted, hogy szeretem-e ha szólnak a színészek. Hát attól függ, hogy ki. Mert van, aki fontoskodik. Volt, aki a Beppo kincsárulási képében az istennek sem akart letérdelni. Hogy ezt állva nem lehet? Hát először is, a színpadkép nem csak díszletből áll, hanem a bekomponált színészekből is. Az egész képnek van egy rajza, elől guggolnak és térdelnek a lányok, s mögöttük Beppo játszik, kínálja az árut, stb. Sokkal kifejezőbb, s arról is van szó, hogy irigylik, kívánják az ékszereket, szöveg van rá. Hát az ilyen szólást nem szeretem, akkor letorkolom, talán durván is, mert tudom, hogy egyszerűen lustaságból nem akar leguggolni, mert a száztíz kilójával nem tud majd felállni. De ha valaki azért szól, hogy az én bedugult ötletemet három lépéssel továbbvigye, akkor minden oké. Akkor miért ne örülnék?
• Melyik előadásod nem sikerült, ahogy szeretted volna?
• lllés Endre Törtetők-je. Nem nagyon szerettem a darabot, nem is így akartam megrendezni, csak nem engedték, ahogy elképzeltem, hát emlékszel rá! Ahány korszak, annyiféle díszlet lett volna, a kőkorszaktól a rakétakorig. Nem kell, mondták, pedig szerintem fantasztikusan fölpörgette volna az egészet. Nem bukott meg, de én utáltam.
• Hát nem bukott meg, mert nem bukott meg semmi nálunk. Nem is lehet lemérni végső soron, minek van igazán sikere, épp ezért. Mi a véleményed, mennyire felelős a rendező a közönsége ízléséért?
• A legnagyobb mértékben felelős! Nekem nagyon fontos a közönség, de sosem úgy, hogy én kiszolgáljam. Jól nézett volna ki ez a színház, ha a város ízléséhez igazodva csináltuk volna a színházat. S a város is másként festene most! S hogy nem a szerint csináltuk, példa rá, hogy akármivel jönnek más színházak, mindig mindenre van közönség.
• Van rendezői ars poétikád?
• Ha nem lehet megtenni mindent, amit kell, meg kell tenni mindent, amit lehet – mondta Bethlen Gábor, és mondom vele együtt én is. Csinálom, amíg egészségem van. Ezt kell tennünk, nem? Nálunk a színház nem csak igényes szórakozás, hanem az egyik anyanyelvi bástyánk. Az az új törvény, ami a színházakat nyomorítja, főleg minket érint, mert a román színházlátogató közönség két városban összpontosul, Bukarestben és Iasi-ban. A többi az nem színházba járó nép… Nálunk a hat magyar színház nem csak színház. Ezért idéztem Bethlent. Iskola is. Ez egy kényszerű ars poétika, de ezt kell csináljuk, itt. Holnap elmehetnék Magyarországra, lakásom, állásom lehetne. Nem bírnám elviselni. Itt kell lenni. Pont a Szentgyörgyi Színház története bizonyítja, mennyire lehet ott színházat csinálni, ahol sohasem volt, és olyan színházat, színházi területet, amely minden színházat idevonz most már. Ez nem túlzás, Kati, ez így van. Tengnek, lengnek másutt.
• Egy rendező nem lehet gátlásos?
• De.
• Te az vagy?
• Hát, amikor olyan darabot kell rendezzek, amit nem szeretek, akkor  nagyon nehéz, de addig olvasom, amíg valamit megszeretek belőle. Mindig attól félek, hogy ebből én nem fogok megszeretni semmit, és akkor nem tudom megcsinálni… Csak a gátlást nem szabad mutatni. Azt hiszed, az a tiszt, aki kirántja a kardját s elkiáltja, hogy utánam! hogy az a szerencsétlen nem fél a haláltól? Dehogynem! De képzeld el, ha nem ezt csinálná, mi lenne?! Melyik színész hinné el neked, hogy amit te kérsz tőle, az jó, ha látja rajtad, hogy nem vagy meggyőződve róla? Hányszor kell meggyőznöd a színészt, hogy ez a szerep az, amiért megírták a darabot, holott a szerep nem ér semmit… de el kell vele hitetni! Hát ilyen még volt, te is emlékezhetsz, nem?
• Ez is egy módszer. A te rendezői módszered ilyen. Többféle van.
• Ti ezt jobban tudjátok. Én nem tudom, milyen módszerem van. Furcsa.
• Egy kicsit erőszakos vagy.
• Igen?
• Nem tudom, igazán milyen Harag módszere, de beültem egy próbájára és azt mondta: Gyerekek, én nem tudom, hogy kell ezt csinálni, lehet, hogy ez nem jó…
• De ez színház! Játszik! Csak ki akarja hozni a színészből, közelebb akar kerülni hozzá. Ez rendkívül fontos dolog, testközelben, szellem közelben lenni a színésszel.
• Mennyire tartod fontosnak, hogy a színész őszinte legyen a színpadon, mikor játszik?
• Ez jó kérdés. Hát a műkedvelőn látszik, hogy csinálja, nem? A színész azért színész, mert rajta nem látszik, hanem úgy tűnik, mintha valóban férjhez menne és boldog, stb. Vannak darabok, amikben lehet úgy tenni, mintha, de már Csehovnál, Németh Lászlónál, Shaw-nál biztos nem lehet. Hogy viszed magaddal a nézőt, ha látja rajtad, hogy ezt te csak „csinálod”? A sikernek sok mamája van, csak a bukás árva. Ott áll a falon.
• Többféle színész van?
• Ahányféle ember. Ha a színész jó, vagy ha sikere van, akkor tőle jó, neki köszönhető, akkor a rendező is felvág, de ha bukik a darab, akkor a rendező a hibás.
• Gyakrabban beszélgethetnénk.
• Miért nem jössz?

Lejegyezte: Nászta Katalin

Jegyzetek

*Sarkadi Imre – 1921-1961, író, újságíró, dramaturg

*Simon Zsuzsa - 1910-1996, színésznő, főiskolai tanár, rendező, színházigazgató

*Mányai Lajos – 1912-1964, színész

*Becu – Tanay Bella, színművész

*Veress Dániel – író, dramaturg

*Sylvester Lajos – újságíró, színházigazgató, drámaíró

Völgyesi András (Mementó)

2013. január 23. szerda,Magazin

Kerek kilencven évvel ezelőtt, 1923-ban született Nagy­váradon. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak (a mai Tamási Áron Színház) előbb díszlettervezője, majd rendezője volt. Saját bevallása szerint nem végzett főiskolát, jogot tanult, és újságíróként lépett a pályára.

A nagyváradi színházat szolgálta két évig, majd a sepsiszentgyörgyi színházat élete utolsó pillanatáig (1988). Egyike azoknak, akik már az ötvenes évektől kezdve az igényes műsorpolitikát szorgalmazták, és a korszerű színházi nyelv sajátos változatának kialakítását jelölték ki célul– írta róla Halász Anna 1982-ben. Páratlan alkotói vággyal lett tagja a helyi színjátszás főiskola nélküli idejéből kinőtt gárdájának Lavotta Károllyal, Vadász Zoltánnal, a Király házaspárral és másokkal. A díszlettervezést nehéz elválasztani a játszásmódtól, rendezésre a már akkor világhíres Ligeti József biztatta, s mint utóbb kiderült, sikerrel. Barta Lajos Zsuzsiját vitte színre először, ezt követte a nagy sikerű Remény, az Ármány és szerelem, G. B. Shaw Szent Johannája. Kedvelte a kosztümös történelmi vagy klasszikus drámákat, kiemelve azokból az aktualitást. Sikerre vitte Veress Dániel történelmi ciklusát (Mikes, Véres farsang, Wes­selényi). Rende­zésével közönségközelbe hozta a Bánk bánt, a Csongor és Tündét. Nem volt könnyű a múlt század nyolcvanas éveiben politikai drámákat rendezni, ezek közé tartozott Sütő Csillag a máglyán című darabja, de emlé­kezetes maradt Shakespeare-rendezése is (Hamlet).
Síremléke a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben. Emlékét két lánya és Nagy­váradon élő testvéröccse őrzi.

(Forrás: 3szék. ro)

Emlékező sorok a Tamási Áron Színház művészeihez

2008. március 27. csütörtök,Kultúra  
2009. Jelenet Herman Heyermans Remény című drámájából (rendező: Völgyesi András, Czompók Mihály), az 1956—57-es évadban a színháznak országos elismerést hozó előadásból. Balról jobbra: Polgár Emília, Botka László, Darvas Dezső, Pap Nusi, Bondor László, Fekete Gyula, Vadász Zoltán, Lázár Erzsébet, Tompa László és Kudelász Ildikó.

Kedves barátaim!

A 46. Színházi Világnap közeledte késztet e sorok megírására. Olvastam, hogy ünnepre készültök. Az idei esztendőben 60 éves lesz a szentgyörgyi színház, a Ti színházatok, de egyben az enyém is, amelytől lélekben soha el nem szakadtam.

Nem kívánom ismételten felvázolni a múlt nehézségeit, küzdelmeit, hiszen az események csak a saját korukból szemlélve érthetők meg igazán. A mából nézve aligha tudjátok elképzelni az akkori időket, a kényszerhelyzeteket, a megszabott műsorpolitikát, de még a rázós, úttalan útviszonyokat sem, a közönségnevelés szükségességét vagy a magunk kiapadhatatlan hitének, testi és lelkierejének nap, mint napi újraigazolását. Csupán néhány fontosabb momentumot idéznék fel az egyre jobban távolodó múltból, mielőtt ― Márai szavaival élve ― ,emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek".

A két esztendeig Kolozsvárott működő társulat (Dolgozók Színháza, 1946―1948) tizennyolc tagja szerződésben kötelezte magát, hogy Sepsiszentgyörgyre jön színházat alapítani: tizenkét színész, súgó, ügyelő, díszletkészítő mester, pénztáros, rendező, igazgató. Ennek értelmében ez a kis csapat 1948. augusztus 14-én, szombaton este a Kincses Város állomásán várakozott az indulásra, hogy majd 15-én reggel 9 órakor lelépjen a helyszínen a vonatról néhai László Gyuszi és kéttagú "zenekarának" köszöntő muzsikájára. Ragyogó vasárnap reggel volt, tele voltunk fiatalos lendülettel, hittel, tenni akarással...

,,...A szereplők alakok másai / ők a kultúrának hű munkásai, / kik sorra járnak annyi sok falut, / kulisszát tolnak, / ácsolnak színpadot, / a ruhatárban vannak, hogyha kell, / vagy bejáratnál jegyet vesznek el..." (Balla Károly: Prológus) Az én feladatom volt e gyengécske alkalmi vers elmondása előadás előtt, így lett az enyém az első szó a színpadon. Ez volt a kezdet.

Néhány fontosabb dátum a továbbiakból. Az első turnék a megyében egy, a fővárosból kiszuperált hálókocsival 1949. január 15―30. között Csehov három egyfelvonásosával: Jubileum, Háztűznéző, Medve. Országos körútjaink első komoly sajtóvisszhangját Lope de Vega Juhok itatója kapta (1951). Az 1957/58-as évad kiugró sikere Heyermans halászdrámája, a Remény volt, mellyel a Fiatal Színészek Országos Versenyén a bukaresti döntőben országos II. díjat nyertünk. Shakespeare születésének 400. évében, 1964-ben tisztelgett a színház első ízben Shakespeare-bemutatóval (A windsori víg nők). A Déryné Színház meghívására 1973 márciusában léptünk először budapesti színpadra, természetesen, Tamási-darabbal: Csalóka szivárvány. Így folytatódott.

Ugorjuk most át a következő éveket ― melyeknek legavatottabb krónikása László Károly kollégánk lehetne ―, és közeledjünk időben a mához. A rendszerváltást követően, 1990 után számos tehetséges fiatal színész frissítette fel a társulatot, de ezek már Ti vagytok, az időközben Tamási Áron nevét felvett színház szerepjátszói, hogy a még pályán lévő kollégákkal, majd a sorra érkező új fiatalokkal együtt vigyétek tovább a stafétabotot. Arról pedig, hogy jól vittétek, példa a sokféle díj, kitüntetés, szakmai elismerés. De ez már a jelen, a Ti időtök.

Fordítsuk tekintetünket még egyszer vissza a hatvan évvel ezelőtti múltba. Ki volt az a tizenkét színész, aki vállalkozott a színházalapításra, aki Bokor Andor igazgató után lelépett a vonatról? Íme ábécésorrendben: Arányi Júlia, Berkó György, Bíró Levente, Bokor Ilona, Deésy Jenő, Fekete Gyula, Kárpáthy Maya, Király József, Kudelász Ildikó, Neagrán István, Székely Rózsi, Szirmai Gabriella. Hatan közülük szentgyörgyi temetőben nyugszanak, négyen az ország más temetőiben, egy a tengeren túl. Jómagam, az ,,utolsó mohikán", még élek. Meddig és miért?... Erre vonatkozóan a száz éve született Wass Albert sorait idézném az évfordulóra megjelent gyönyörű képes albumból: ,,Nem az a fontos, hogy velem mi lesz, én már a múlt vagyok. Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beépítsem azt, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes."

Talán a bennünk lévő kiapadhatatlan hitet mondhatnám legfőbb erősségünknek abból az időből. Hittünk a munkánkban, a színházban, a közönségben, hittünk az életben minden nehézsége és kötöttsége ellenére. Hittünk abban, hogy valami maradandót adunk nézőinknek, hogy alakításaink visszhangra találnak a lelkükben, megkönnyítik dolgos napjaikat. Akkor ilyen idők voltak.

A jelen már minden szempontból más. Hinni azonban most is kell, sőt, a jövőben is szükségeltetik. Hinni a játék igazában, a mindig megújuló örök színházban, önmagunkban és nem utolsósorban a Fennvalóban, akihez pályánk során olyan sokszor fordulunk segítségért. Csak így lehetett, lehet, így érdemes élni.

A jól végzett munka örömérzetét, sok tapsos estét kíván az elkövetkező évekre is mindnyájatoknak

Kudelász Ildikó,

a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház alapító tagja