Varga Vilmos

 „Szerepterhes az ember a munka folyamán”

                Varga Vilmossal készült interjú -1983-ban

Egy izomkolosszus ül velem szemben és gyanakszik. Annyira, hogy már-már ott tartok, megfordulok, és otthagyom.

• Mi lesz ez? – kérdezi.
• Egy könyv, ha sikerül.
• De miről?
• Rólatok.
• És miért? Kinek kell ez? Nem értem.
• Úgy találod, eleget foglalkoznak a színésszel általában? Úgy gondolom, arról, ami a színész munkája, elsősorban ő maga tud beszélni.
• De hát érdemes?
• Ha nem akarod, nem kötelező.
• És miért te csinálod?
• … Azt mondasz, amit akarsz, amit érzel, amit hiszel.
• És vannak kérdéseid?
• Mindenkinek ugyanazt teszed fel?
• Igyekszem nem ugyanazokat feltenni, de vannak alapkérdések, amelyeket muszáj… Nézd, ha ennyire húzódozol, akár el is mehetek.
• Halljam azokat a kérdéseket.

Végre. Persze, hiába adta be a derekát, most is tele van tüskékkel. Hozzáférhetetlen. Kényszeredett. Vagy csak tetteti magát? Nem ismerem közelebbről Varga Vilmost. Annakidején a Maszek-balladával vívta ki elismerésem. Később láttam az Ady-ját, a Villon-estjét… Kocsis István azt írja róla a Bólyai monodráma műsorfüzetében: „öntörvényű egyéniség… hisz önmagában és a színjátszás értelmében.”

Mielőtt feltenném az első kérdést, megállít.

• A tévé nem csinál semmit. – A hangja tele van sebbel. – Például Fábiánról*. Nem vesszük komolyan önmagunkat. Ha valaki meghal, egy pár sor, egy fénykép jelenik meg róla. Holott van tévé, rádió, szalagtár… Soha semmilyen összeállítás nincs legalább a számottevőkről…
• Hogy kezdted ezt a pályát? – jutok végre szóhoz.
• Mint gyermek, nagyon szerettem volna filmszínész lenni a cowboy filmek hatására. Mikor elérkezett a felvételi ideje, még nem tudtam arról, hogy van színészképzés. Közgazdaságira iratkoztam, ahol a jobbak érdemül színházjegyet kaptak. Így jártam Kolozsváron színházba. A kakasülőről néztem a főiskolásokat. Tarr Laci* irányított aztán, a vele való beszélgetések juttattak el erre a pályára. Úgy léptem be a főiskolába, mint Thália templomába, teljes áhítattal, tisztelettel. Csak később vettem észre, hogy bizony sok közöttünk a gyenge, vagy közepes intellektusú, de tehetséges ember. A kettő nem zárja ki egymást. A naiv, gyermeteg alkat talán az irreálisban való hit képességének tartozéka. A valótlanban hinni tudni kell, tudom, tapasztaltam. Csak meglepődtem az elején, milyen keveset tudnak – tisztelet a kivételnek -, irodalomból, filozófiából, esztétikából, „általános műveltségből”. De aztán hozzászoktam. Nem döntő fontosságú! Ez különben is relatív.
• Hogy képzelted ezt a világot?
• Felsőbbrendűnek. A tehetség az nem adatik meg mindenkinek. S a zöme, aki bejut ide, tehetséges… Az egyszerűbbek az ösztönösség mellett érvelnek, azok így együtt igenlik egymást a fehér asztalnál. De a tudatosság is nagyon fontos ezen a pályán. Laurence Olivier, Radu Beligan*, Kovács György* is az volt. De itt egyenesen tanácsos volt takargatni a gondolkodást. Nem magamról beszélek. Én mindkettőt igénylem.
• Ez a mentalitás most is érvényes?
• Mind kevésbé. De ezelőtt húsz-harminc évvel az volt. A mi egymásról kialakított értékrendünk kívülről teljesen más. Az évek során ránk rakódik a rólunk kialakított vélemény. A ránk sütött bélyeggel élünk. Nagyon nehéz ezt lerázni, mert a többiek igyekeznek abban, hogy ez ne sikerüljön. Persze sok fehér asztalnál kikiáltott zseni „esett hasra” és fordítva. Szerencsére ez a „csata” brancson belül folyik, a közönség aligha tud róla.
• Kollegák is igyekeznek megakadályozni a „bélyegvedlést”?
• Kollegák is.

Hunyorog, koncentrál végig. Úgy beszél, mint valaki nagyon furcsához, nagyon magasról nagyon mélyre.

• A színházról alkotott véleményed változott az idők folyamán?
• Nagyjából régóta ez a véleményem. Nekem könnyű volt az indulás. Taubbal rengeteg főszerepet játsztam. Eléggé dédelgetett eddig a pálya. Ebbe az alkat is beleszólt. Mindent csinálhattam, kivéve a zenés-táncos dolgokat.
• Temesvárról miért jöttél el?
• A szüleim miatt. Ja, meg odakerült Sinka*. Akkor hirtelen elment a Temesvári Színház krémje. Kakassy Ágnes, Szabó Lajika, Ferenczy Csongor, Adleff Ingeborg, Varga Tibor, Kiss Törék Ildikó, Rácz Béla, Bányai-Laczó kettős(*), jómagam. Az egy nagyszerű, erős gárda volt akkor, csak nem volt sajtója, nem jöttek megnézni bennünket, mondván: „kiesik az ország kulturális vérkeringéséből”.
• Váradra kerülvén is sokat játsztál?
• Rengeteget.
• Milyen színésznek tartod magad?
• Jónak.

Nem merek ránézni, mikor ezt mondja. Valami olyan magabiztos, önelégült színe van a hangjának, attól félek, nem tudom palástolni a megrökönyödésem. Semmi szerénység. Igaz, ha meggyőződött erről, miért titkolná?

• Hogy dolgozol?
• Ha nagyon jó rendezőm lenne, sokkal jobb dolgokat csinálhatnék.
• Nagyon bízol magadban?
• Nem, csak reálisan. Mikor új feladatot kapok, általában megijedek kissé, s nem tudok gondolkozni a félelem, a frász miatt. Rendezői szemmel is megpróbálom elképzelni a darabot, szerepet. Ez nem mindig egyezik a rendező elképzeléseivel, de azt tapasztalom, hogy azért szívesen dolgoznak velem. Az értelmes érvelésnek mindig engednek.
• Kikkel dolgoztál?
• Taub*, Anatol*, Rappaport*, Tompa Miklós*, Szabó Jóska*, Szombati -Gille Ottó*, Kovács András, Ruszt József, Kazimir Károly. A Thália Körszínházban tavaly nyáron Kazimir rendezte a Magyarországi fenevad-at, ebben Lauro nemes szerepét játsztam. Ruszt Jóska a Kálmán királyt csinálta Szegeden, abban is játsztam. Kovács a Staféta c. filmjére hívott meg ’70-’71-ben.
• S kivel dolgoztál a legjobban?
• Taubbal. Ahogy a szerepben haladtál előre, tudod, szerep-terhes az ember a munka folyamán, a vastagja, a dandárja van a munkának rajtad. Taub minden rendezői utasításával mintha levett volna egy-egy zsákot a vállamról. Segített kiegyenesedni a szerepben. Ehhez nála jobban senki nem értett. Mondott valamit s egyszerre minden megvilágosodott és könnyebb lett. Egy tanács, egy hozzászólás, újrapróbálás másként. Komoly ráfigyeléses próbák voltak, amikor nem alszunk éjszakákat, hozzáolvasunk, filmet nézünk, stb…

Kezd bemelegedni a beszélgetésbe, érezni, mint sodorja magával a lendület.

• A másféle munka milyen?
• Mikor muszájból, kötelességből csinálod.
• Miért ez a gyakoribb?
• Nem a fásultság miatt. Sem erkölcsi, sem anyagi elismerésben nem részesítenek. A fiatalságnak van egy természetes hajtóereje, a lelkesedés, az önmegvalósítás motorja… Ahogy telnek az évek, mind nagyobb a rálátás. Azt is tapasztalhatod, hogy mindegy, hogyan csinálsz meg valamit, mert csak háromévenként emelkedik a fizetésed. Telnek az évek, s még csak igazságos, érvelő kritikákban sem részesülsz, nálunk ilyet alig írnak! A művészi munka elemzését nélkülöző dicséretet, vagy pocskondiázást már rég nem olvasom. Ez lett volna az erkölcsi vonulat, a díjak mellett. De nekünk, színháziaknak még sajtónk sincs. Ez egy külön érdekesség, hogy te hozzáláttál ehhez, de a felszabadulás utáni erdélyi magyar színjátszásnak a történetét kellene megírni. A kritikákból torz kép jön ki. A tévé sem olyan előadásokat vesz fel, amiből kialakulhat az igazi kép a hazai magyar színházakról. Leírhatod nyugodtan. Különben is, ha mindig attól félünk, amit kimondunk… Ez a fajta színházcsinálás hajtott engem arra, hogy előadóesteket csináljak. Másoknak is. Itt megvalósulhat az az izzó munkafolyamat, amiért erre a pályára jön valaki. Nagyszínpadon ez már ritkább. Még a Tragédia alatt jól lehetett dolgozni Odzsával*. Voltak komoly produkcióink is. A Bosszúálló kapus, az Ifjú Werther újabb szenvedései, a Tévedések vígjátéka, Farkassal* az Öt fiú, egy lány, Éjjeli menedékhely, Orpheusz alászáll, amik most hirtelen eszembe jutnak. Ezeket hosszú hónapokig lehetett játszani. Izzásból, rendező-színész összeforrottságból született előadások voltak. Ma is van erre példa, születnek is kiváló előadások, csak a kötőanyag nem mindig a régi. Ezért engem igazán a magánestek tudtak jobban kielégíteni. A Maszek ballada 131, a Villon 125, az Ady 83 előadást ért meg eddig.
• Nálunk?
• Magyarországon is sokat játsztam. A Bólyait is 23-szor. Azt megcsinálni, szállítani is nehéz volt. Azt hiszem Fábián csak hétszer adta elő, és Zsoldos, Ferenczy sem sokkal többször. Nincsenek pontos adataim.
• Az előadóestjeid mindig egyedül csinálod? Nem nehéz?
• Nagyon, de ez az, amit mindig emlegetek, ez a tulajdonképpeni forró munka. Amíg dolgozunk, igazán dolgozzunk. A magánszínház lenne az igazi. Ott nem tűrik meg, csak azt, aki dolgozik és ért is hozzá. Ezt szerettem Kazimirnál. Ott forró szálakon, forró csöveken megy, ég a munka. Ott csak egy vélemény van. Nyilván okosan érvelni lehet, kell, elvárják. Egy példa: Szerencsi, Voith Ági, Szirtes és én kávézunk. Őrült meleg van a sátor alatt. Már három hete próbálunk. Mind vendégművészek vagyunk, kivéve Szirtest. Összebarátkozunk. Az egyik felemeli a nadrágját. Véres a térde, meg kék, lila a sok térdeléstől. És kiderül, mindeniknek az, még nem tettek le szőnyeget. De senki nem szólt egy kukkot sem. A szövegtudás még nem érdem. Ott négy hét alatt jön ki egy produkció, és hosszú, kemény próbák vannak. Nálunk a legkisebb sérülésnél is pánik tör ki. Ott a lábtörést sem veszi észre az ember. Ez az eset például egy kaszkadőrrel történt… - szenvedélyesen gesztikulál, s ha őt nézem, igazat is adok neki, olyan meggyőző. – Nálunk foghíjas a rendezőképzés – folytatja. – Néha beindítanak három növendéket. Utána szünet. Sokan kivándoroltak. Én például már a nyolcadik darabot rendezem. Szívesen csinálom, mert szeretem, és régóta foglalkozom rendezéssel. Temesváron hétéves színészként az éjjeli menedékhelyet, tíz évesen a Sári bírót rendeztem. Itt magánesteket, mesejátékokat… Farkassal akkor lehet jól dolgozni, ha szereti a darabot. Ha nem, akkor felkészületlen, tájékozatlan minden rendező. A színész csügg a rendezőn, ha az tudja mit akar, ha kedve van dolgozni, de sokszor nekünk kell kierőszakolni a próbákat…
• Kollegával, akivel egy darabban játszol tudsz-e szót érteni?
• Velem általában szívesen játszanak. Mint embert háromlépésesnek tartanak, de mint kollegát, bajtársnak. Ha felmegy a függöny, be kell tartani a dolgokat. Egymásra vagyunk utalva. Én húzó típus vagyok, mint a bivaly, bár nem csinálok mindig mindent egyformán.
• És mint rendező?
• Szeretnek, jönnek velem. A zenekarral is tudtam dolgozni. Volt darab, amit hét színpadi próbával csináltunk meg, a többit próbateremben. Ilyenkor hatszor annyit kell ülni az éjjeli lámpa mellett. Minden próbán újat kell tudjon mondani a rendező, te tudod, a színész akkor fárad el, amikor a rendező hallgat, semmit sem tud mondani… Sértődjenek csak meg nyugodtan, meg kell mondani az igazságot. Ha alul vagy, mélyponton, senki sem jön hozzád. Tanácsot, kalácsot sem ad.
• Hogyan lehetne kilendíteni a rendezőket ebből az „impassz”-ból?
• Nincs mindig „impassz”. Ez elsősorban erkölcsi kérdés… Velem megtörtént, hogy lelkesedésemben hét színpadi próbával kihoztam egy mesedarabot, mert nem kaptam többször színpadot. Úgy tudom, mi voltunk az egyetlen színház, aki június elsejére, gyermeknapra mesejáték-bemutatót tartottunk. A gyerekekért csináltuk, a jövő közönségéért, a színházért. Közhely, de mégis ezért csináltuk.
• Mi lenne a színházigazgató legfőbb feladata? És mennyiben segítheti őt ebben a színész?
• A jó színházi ember lényeglátó. Ezzel a képességgel bírnia kell. Ebből adódik, hogy látja, mi a műkedvelés, mi az, ami közepes, jó, vagy éppen kiváló. Akarva-akaratlan értékrendet állít fel a színházon belül. A helyükre rázza az erőket. A színházban hierarchia van, ez egy arisztokratikus műfaj, bármennyire is igyekszünk egyenlősdit belemagyarázni. Nem lehet a társulat minden tagjának egyforma hangerővel fellépni. Van, aki csak idesodródott, nem erre a pályára való. Nem lehet egyforma súlyú a véleményük, mert nem egyforma művészi súlyúak a színpadon. Minden jó színháznak van egy ú.n. művészi magja. A jó színházvezető erre támaszkodik. És a színészközpontú színházat igenlem, ahol egy többé-kevésbé színházi egyéniség (rendező, színész, író-dramaturg, kiváló szervező egyéniség, stb) vezet. A színházban a színész az első, utána jön az igazgató, portás, adminisztráció, stb. fontos elem.
• Milyen különbségeket észlelsz a hat magyar színház között?
• Évek óta senki nem meri leírni ezt. Véleményem szerint vannak házi lappal rendelkező színházak. Kolozsváron a Korunk, Utunk, Igazság, Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen az Igaz Szó, Új Élet, Vörös Zászló. Nyilván a sajtó köré csoportosulnak a szerkesztők, írók, kritikusok, a kiadók, fiók-kiadók dolgozói. Mindezek elsősorban a saját színházukat ismerik, szeretik vagy sem, de vele foglalkoznak sok-sok oldalon, éveken át. A megyei lap rendszerint a megye határain belül informál és korlátozott számban. A többi színház csak úgy tudja megmutatni produkcióit, ha véletlenül letéved egy-egy kritikus az illető városba, vagy, ha a színház turnéra megy, „idegen pályán” is bemutatni előadásait. Csak az elmúlt huszonöt évre visszamenőleg vizsgálva Temesvár, Sepsiszentgyörgy és Várad sorsát, körülbelül ez a helyzet, ami az országos hatósugarú sajtót illeti. Szatmár privilégiuma, hogy amikor 1953-ban a Csíky Bandiék évfolyama teljesen új színházat alapított (akkor még Nagybányán, ami hősi korszaka volt színházuknak) az egész magyar, de még a román sajtó is évekig velük foglalkozott és figyelemmel kísérte minden megmozdulásukat. És ez így is volt helyénvaló. De ne felejtsük el, hogy irodalmáraink derékhada is akkortájt került ki a Bólyai egyetem irodalom és egyéb fakultásairól. Ők együtt voltak gólyák, összefonódtak a barátságok, szerelmek. Viták, bálok és egyetemi menzák kovácsolták össze őket. Csak néhány ismert név abból a generációból, akik színházról is írnak, vagy írtak: Földes László, Földes Marica, Jánosházy György, Banner Zoltán, Hajdú Győző, Kántor Lajos, Szőcs István, Páll Árpád. Ismerjük el, Szatmár kivételesen jó helyzetben volt s ez még részben ma is tart, mert hát lassú a váltás… A szatmári színháznak azóta voltak lefelé meg felfelé ívelő időszakai, de ezzel az illetékesek, a sajtó épp úgy nem tudott lépést tartani, mint ahogy képtelenek felfogni, hogy Váradon közel húsz éve nincs operett. Az ú.n. operett színészek rég nyugdíjba mentek, vagy kivándoroltak. A „köztudatban” még mindig úgy él, hogy Várad az operett hatása alatt gyártja még az olyan dráma-előadásokat is, mint az Éjjeli menedékhely, A bosszúálló kapus, vagy Az ember tragédiája. Más: pld. a hazai sajtó azt sem vette észre, hogy 1956-1965 között a temesvári magyar színháznak volt egy nagy korszaka Taub vezetése alatt. Csak néhány előadás címet említek, ami fémjelezheti ezt a korszakot: Montserrat , A kertész kutyája , A hírhedt 702-es, Legény a talpán, Égből pottyant vendég, Liliom, Tanítónő, Medikus, Szent Johanna, Éjjeli menedékhely, Kispolgárok, Mandragóra, Az ördög cimborája. A korabeli kritika, ha nagyritkán írt is, rendszerint jót, vagy nagyon jót írt, de korántsem annyit, hogy „divatba” jöhetett volna ez az akkor szintén hőskorát élő hatodik magyar színház. Ismét néhány név, akik átszerződtek később más színházakhoz, s azonnal az élgárdában kaptak helyet: Taub János, Szabó Lajos, Balogh Éva*, Ferenczy Csongor, Kakassy Ágnes, Mózes Erzsébet*, Varga Vilmos.
• Mennyire függ egy színház a várostól, amiben él, hat? Milyen hatással lehet a közönség az előadásokra?
• Kultúrközvélemény ott van, ott fejlődik ki, ahol újság, folyóirat és egyetem is van. Sosem felejtem el a Bólyai bérletek hangulatát, mint néző, annakidején… Én szerencsés helyzetben vagyok, mert „ráerőszakolhatom” a magam ízlését a publikumra az elődestjeimen keresztül. Előfordul, hogy érzésem ellenére, úgy csinálok meg egy szerepet, ahogy kérik, mert nem enged mást a rendező. Ez megint amellett szól, hogy az ember magányos farkassá váljon és járja a maga útját. Gyakran kimaradok a fehér asztal körüli társaságból, mert nincs rá idő. Előfordul, hogy a kollegák nagy része különcködésnek fogja fel a távolmaradásom, de ez mindenki magánügye.
• Hogyan alakult benned ez a pálya? Milyen állomásaid voltak?
• A színész általában alárendelt, kiszolgáltatott, nem úgy, mint egy festő vagy zeneszerző. Ez egy ilyen műfaj. Az állomások? Az első, amikor kikerültem a főiskoláról és be”inkadrálódtam” a temesvári társulatba, a második az első rendezésem a színházban, a harmadik az első önálló estem.
• A versmondás más, mint a színház?
• Más. Bár az én műsoraim egy kicsit mindig dramatizáltak, úgy gondlom, így jobban lehet nézni, hallgatni, könnyebben át tudom csorgatni a mondanivalóm, célom…
• Mi a célod egy-egy előadóesttel?
• Az Ady, Villon, Eminescu műsoraimmal jelentésesen egészet próbálok nyújtani az életműről és a költőről, hogy a gyerek, vagy a felnőtt, aki meghallgat megmaradjon benne a lényeg a művészről. Nem választom mindig a legzseniálisabb verseket. Ívében, fejlődésében mutatom be a költészetét. Igyekszem elmondani azt is, ami nem fér be a műsorba. Itt már a dramatizálásnak is köze van ahhoz, amit csinálok. A Jakobinus dalá-ban az összes forradalmi verseket próbálom elmondani, a szerelmi lírájában is így válogatok, az istenes dolgai közül is (Adynál), mert így használok legtöbbet a diákoknak és azoknak, akik vesznek annyi fáradtságot, hogy meghallgassanak.
• Mit jelent a vidékiség egy színház, egy színész esetében?
• Igénytelenséget. Ma már nincs vidék vagy főváros. Az információ annyira behálózta az egészet…
• Általában ezt sütik a színházainkra.
• Sok igazság van ebben. De vannak nagy előadásaink is. Például most az Ősvigasztalás*. Jó, hogy erre egy helyzet is rárakódott…
• Mi hiányzik a leginkább a színházból?
• A színházi ember. Nincs elegendő színházi szakemberünk. A színház teljes keresztmetszetére gondolok, kezdve az ültetőtől felfele…
• Példaképed volt?
• Dmohovszkij, egy nagy moszkvai színész. A Három nővérben Szoljonij-t játszta. A Kreml toronyórájában a mérnököt, s harmadnap Gogol Holt lelkek-jében nem ismertem meg. Pedig magas, egy nyolcvanas ember. Egy időben az volt az álmom, hogy minden színpadi alakból mást csináljak. Az utóbbi két évtizedben leszoktatták a színészt a maszkról, nemigen játszunk klasszikusokat. És mindenki saját arccal játszik, pedig a maszk a színház tartozéka, régebb csináltam is. Ma már kirísz, ha nem a saját egyéniségedből gyúrsz valamit. Inkább a szerep lélektani igazságait kérik, ez a divat, nem kell a figura külső rajza is. Sokak szerint az az ideális színház, ha belebújsz a szerepbe, nem pedig magadhoz igazítod. Ízlések és pofonok…

Varga Vilmos elkísér Váradi szállásomig. Az úton elmeséli Kazimir módszerét, hogy dolgozik az ügyelővel, segédrendezővel. hangmérnökkel, világosítóval, színésszel. Széles gesztusokkal kíséri mondandóját. És újra hangsúlyozza a művészi mag (nucleu-mondja románul) fontosságát. Késő éjszaka van, néptelen, csendes város. Dús lombú, útszéli fák hajolnak a fülledt út fölé, teljesen eltakarják az eget, a lámpák besütik az utat, mintha kertből épült szobákban sétálnánk, egy valószínűtlen előadásban…

                                                                                      Lejegyezte: Nászta Katalin

Jegyzetek: 

*Fábián Ferenc, temesvári színművész (1933-1979)
*Tarr László, marosvásárhelyi színművész, főiskolai tanár (1927-1910)
*Radu Beligan, román színművész, színházigazgató, egyetemi tanár(1918-)
*Kovács György, színművész, drámaíró, a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja (1910-1967)
*Sinka Károly, temesvári színművész, rendező, színházigazgató (1934-2007)
*Kakassy Ágnes, színművésznő,(1941-1987)
*Szabó Lajos, temesvári, kolozsvári, nagyváradi színművész (1932-1988)
*Ferenczy Csongor, színművész, (1939-)
*Adleff Ingeborg, színművésznő (1933-)
*Varga Tibor, színművész (1943-2006)
*Kiss Törék Ildikó, színművésznő, színházigazgató (1945-)
*Rácz Béla
*Bányai-Laczó, Bányai Irén,színművész (1942-) Laczó Gusztáv, színművész (1936-1990)
*Taub János, színházi rendező, színészpedagógus (1927-2010)
*Anatol Constantin, román színész, rendező (1921-)
*Rappaport Ottó, színházi rendező (1921-1993)
*Tompa Miklós, színházi rendező, színigazgató, főiskolai tanár (1910-1996)
*Szabó József( Ódzsa), színházi rendező,(1928-)
*Szombati-Gille Ottó, színházi rendező, író (1931.2012)
*Farkas István, rendező (1929-1989)
*Balogh Éva,kolozsvári színművésznő (1934-1976)
*Mózes Erzsébet, marosvásárhelyi színművésznő(1938-)
*Ősvigasztalás, Tamási Áron művének Szabó József átdolgozásában előadott drámai költeménye (1982)