Barkó György

 1983-ban készült beszélgetés

“Előadásban sosem az a fontos, mi történik körülöttem. Ami „bent” történik, az a fontos.”

                Barkó Gyurihoz mentemben beállítottam Gergely István és Cseh Gusztáv* műhelyébe. Cseh Guszti még nem volt ott, Gergely Istvánnal beszélgettem s néztem a sok szebbnél szebb plakettet. Mondom neki, mire készülök. Szigorú lesz az arca, szinte megfélemlít: - De aztán legyen is valami belőle, ne csak ígérgessetek állandóan! Csináljatok is valamit! Írd meg, aztán beszélgess róla.

                Nagyon elszégyelltem magam. Hirtelen úgy tűnik semmit sem csináltam, mióta nem találkoztunk, annak pedig már jó pár éve. És bizony a gyermeken kívül, meg egy-két szerepen kívül nem sokat mutathatok fel. Olyat, amire büszke is lehetnék. Nocsak – döbbenek meg magamban – lebecsülné bennem az író a színészt? (Itt, az örökkévaló dolgok között – szobrok, plakettek – könnyű) Hát a Zoitica, vagy a Mita, és… nagy szünet áll be az agyamban. Ezek semmik voltak? No, de volt még Dóra, Rózália, Mathilde, hogy csak a legutóbbiakat említsem, vagy a műsorom – Illyés, Pilinszky, Kányádi – de hát a színész könnyen hajlandó az el nem ismert dolgait semmibe venni, vagy idegen szemmel nézni magára, s akkor bizony a kevésbé elismert szerepek, előadások elveszítik a jelentőségüket. No de, ezeken kívül még van pár vers is, a nagy mű kezdete, mert a sok visszautasított verseskötet nem számít, hiszen az nem volt eredményes munka. Bár nem cserélnék senkivel, azért sem. És nem adnám semmiért a felismeréseim. Az ember kivárja, amíg beérnek a dolgai. Olvasom Jakabovits* cikkét az Utunkban (Barangolások a művészetben) és nagyon örülök annak, amit ír. A festészet – és magamnak levont következtetések alapján, a művészet – intimitás kérdése, dolga. Eszembe jut Tornay Endre*, akinek a kis agyagszobrai mellett tudtam írni másoknak tetszőt is. Vagy olvasom a Film Színház Muzsikában a Borsos Miklóssal készített interjút, - Szebenből elszármazott atyánkfia, szobrász, aki szerint minden művészet akkor jó, és modern, ha nem a divatáramlatok után igazodik, hanem a művész legbensőbb dolgainak a kifejezésére törekszik. Ő mindig ugyanazt szoborja, az anyaságot. Ez a legtöbb és legcsodálatosabb a teremtésben: a teremtés. (Ugyanazt keresi, amit én). És minden szobor annyiféle, ahány ember nézi. Itt kapcsolódik Tompa Gábor* észrevételéhez. Mert minden művészet sajátságos tulajdonsága, hogy a forma (legyen az szobor, kép, zenemű) minden ember számára mást és mást közöl. A mű és a néző közti kapcsolat intim. Ahogy Jakabovits is megállapítja, nem mindegy mikor, milyen lelkiállapotban találkozunk a művel. El lehet menni mellette megfelelő hangulat, érzékenység hiányában és akkora is lehet a találkozás, ami életre szóló élmény. Borsos még azt is mondja: nem fejlődünk, hanem változunk az idők folyamán. Alakulunk. A tehetség adottság, vagy van, vagy nincs. Van, aki húsz évesen alkotja meg élete főművét, de Tiziano még kilencvenévesen is festette remekműveit.

                Messzire kanyarodtak gondolataim. Enyhén megfélemlített állapotban indulok Barkó Gyurihoz. Előző nap beszéltük meg ezt a találkozót, és a kedvemért korábban jött haza a horgászatból, mint máskor. Kicsit feszélyezett a hangulat, pedig nem először járok náluk. Mégis az az érzésem, valami nem stimmel.

• Mesélj pályád első szakaszáról. Nemigen ismert a közönség. Miért? Különös ívű pályád volt. Sokáig lappangott, aztán egyszer csak felragyogtál a Lócsiszár* -ban. Hogyan is alakult?

Szó nélkül feláll s előhoz két vastag füzetet.

- Itt van minden – mondja. – Mindent vezettem, mikor, hol,hány előadást játszottam. Nem tudom van-e másnak ilyen füzete. 1954-ben kezdtem el, 28 éve. (A beszélgetés ’82 nyarán történik) Havi huszonegy előadást játsztunk, átlag. Itt van, a Vén bakancsosból havi huszonegy-negyvenhárom is volt. Az Iván a 148. szerepem.

Elhűlök. Nemcsak a baklövéstől, amit elkövettem, de attól a precíz kimutatástól is, amivel jegyzi-jegyezte élete előadásait. Rögtön igazolom magamban, és ötvenben születtem, hatvankilencben kerültem el otthonról, így csak hébe-hóba láthattam, de arra határozottan emlékszem, hogy a Lócsiszár jelentette a fordulópontot a pályáján. No de erről később.

• Milyen szakaszai voltak a pályádnak?

Zavarban van. Az az érzésem, nem tud feloldódni. Talán nem is akar. Nevetgél.

• Mint minden színésznek, volt egy kezdő, tapogatózó, részemről egy résen álló szakasz. Hogy befogadnak-e. Azt mindenki tudja, hogy minden szereppel bizonyítani kell. A kezdetén árgus szemmel figyeltek az egysvádájú színészek, hogy sikerül-e. Mint minden színháznál, itt is nehezen ment a helycsere. Voltak villanások a pályámon, amit mind elismertek. Például Brecht Puntilla úr-jában a bíró. Vagy korábban a Vén bakancsosban a Frici, még ma is emlékeznek rá. Akkor mondta Poór Lili: ha Janovics volna az igazgatód, minden évben három szerepet választhatnál, és egyből a legmagasabb gázsit kapnád… Maradtam az alacsony fizetéssel.
• Poór Lili*t én nem láttam.
• ’62 november 26.-án halt meg. Úgy kezelt, mintha velünk egykorú lett volna.
• Szeretted?
• Nagyon… Különösebben nem voltam türelmetlen magammal, se a munkámmal. Valahol az ember érzi, hogy van benne tartalék, ami előbb-utóbb csak kibújik. Ezt nagyképűség nélkül merem mondani. Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki nagyon bízik a tehetségben. Minden más mesterséghez elég az adottság. A művészetekhez kimeríthetetlen tehetség kell. Talán ettől lesz egy színésznek egyéni varázsa. Ettől lesz minden alakítása, hogy ilyen konyhai kifejezéssel éljek, jó ízléssel fűszerezett… Dávid Ojsztrah* volt fantasztikusan egyszerű, olyan eszköztelenül játszott, azt hittem diák, egészen régen láttam-hallottam… Érettségiig nem akartam színész lenni. Kiss Árpád javasolta, Seprődi Kiss Attila* édesapja. Akkor határoztam el, hogy nekem is ilyen egyszerűen kell játszanom, mint Ojsztrah-nak. Talán a színház az a művészet, amiből semmi sem marad meg. Vergődsz, kínlódsz. Villanásnyi örömök, kielégülések. Félre tudnak állítani, ki vagy szolgáltatva, s ha meghalsz, egy év múlva azt sem tudják, ki voltál. Most tizenöt éve kezdtem hinni én is, hogy érdemes csinálni. Akkor, amikor bárhol, ahol játszol, több száz ember veled szuszog, örül, sír, valahol csak van értelme. És ma tényleg úgy kellene csinálni, hogy legyen értelme…
• Miért csak tizenöt éve hiszed ezt?
• Addig nem fogadtak el. Minden új szerep egy vizsga volt. Volt egy olyan évad is, amikor ki akartak tenni a színháztól.
• Kik nem bíztak benned?
• Rendezők.
• Nem adtak szerepet?
• Adtak, csak azt mondták, nem jó, a mit csinálok.
• S ezt hogy tudtad túlélni? Azért ez nem lehetett könnyű.

Kacag.

• Éreztem, hogy úgyis be fogom bizonyítani. Azt a szerencsétlen periódust, ha van az embernek egy csepp esze, kibírja. Készülődik. Olvastam, operába, koncertekre jártam. Gyűjtöttem az anyagot. A rosszból azt tanultam, hogy így soha nem szabad. A jóból mást. Kibírtam. Lehet, hozzá is öregedtem, utolértem a szerepeimet.
• Milyen színész vagy?
• Jó. – – De most már könnyen tudok megcsinálni egy szerepet. Hihetetlen mások számára, de én harminc év alatt itthon sosem tanultam szöveget. Két-három próba után már tudom, és nagyjából kirajzolódnak a figura körvonalai. Persze foglalkoztat a tóparton, az autóbuszban, a parkban. Számomra azért olyan izgalmas ez az egész, mert meggyőződésem, nem tudok egy szerepet olyan jól megcsinálni, hogy holnap, vagy egy óra múlva akár én vagy valaki más ne tudná jobban. Ez az alkotás izgalma. Nem idegenkedek semmiféle újtól. Természetesen, ha igaz. Mert az igaz színház híve vagyok.
• Mit értesz ez alatt?
• Olyan formában közvetítsed az író, a rendező elképzelését, amihez magad hozzáadod, hogy annak, amit csinálsz 100%-os hitele legyen. Legyen tisztasága. Bárkire, bárhol úgy hasson, mihez hasonlítsam, mint egy tiszta forrás. Különben ez elég bonyolult folyamat. Lehet, hogy még én se tudom jól. De gondolom, nyugdíjas koromig csak meg-megvillan valami ebből…
• Átéled, vagy sem? Nem az átélés a játék hitele?
• Véleményem szerint nem feltétlenül szükséges. A lényeg, hogy úgy csináld, akik nézik, elhiggyék. A próbák folyamán eljutsz addig, hogy az előadáson kikristályosodik a szerep. Nem lesz izzadtságszaga. Könnyedén tudod csinálni. De szerepe válogatja. Előfordul, hogy nem is akarsz a szereppel azonosulni, kívülről látsz rá. Az így megoldott szerepnek is tökéletes hitele van, épp úgy, mint annak, amikor a kalorifert is kihúzod, úgy átéled, hogy szakad szét minden… Ez az átélés is hülyeség. Néha előadás közben az is eszembe jut, magamban röhögök azon, vén emberek vagyunk, és mivel foglalkozunk. Biztos más is van vele így. Persze ez nem feltétlenül kollektív játék. Minden társulatnál kell egy vezéregyéniség, aki összefogja, hogy jó úton haladjon a csapat. Nálunk ez a rendező.
• Valld be nekem, hogy a Lócsiszár Herze-jét nem így csináltad. Nem volt más? Több?
• Más. Hát más volt. De más volt a Sánta angyalok utcájában Bárány is, a sánta. 1974-ben. Na, innentől kezdtek észrevenni.
• Általában vígjátéki szerepeid voltak.
• Mindenféle és mindegyiket nagyon szerettem. Nincs szerepálmom. Szeretem az epizódszerepeket is. A Herze engem igazolt. Lelkileg ezt jelentette. Arra vonatkozólag, hogy csak eljön az én időm.
• Nem vett jobban igénybe más szerepeknél?
• Iván vesz igénybe.
• Miért?
• Mert rendkívül komplikált, összetett figura. Ennél a szerepnél egy pillanatnyi lazítás, dekoncentrálás teljesen megsemmisítheti azt, amit addig csináltam.

 Iván, a rettentő- Bulgakov darabját Tompa Gábor rendezi.

• Miben más Harag a többi rendezőnél? Különbséget jelent a színésznek vele dolgozni?
• Feltétlenül. Olyan hangulata van a próbáinak, amit eddig más rendezőnél nem tapasztaltam.
• Ezt hogy teremti meg?
• Úgy, hogy feltétlenül megbízik a kiosztott színészben és ezzel megnyeri a színész bizalmát is. Kialakul egy kölcsönös kapcsolat, amikor jóban-rosszban együtt vagyunk. Például egy próbaszakasz után kijelenti, hogy na, ez nem jó, próbáljuk meg másképpen. És az új variációban is úgy hiszel, mint az előzőben.
• Vakon bízol a rendezőben?

Állj meg, ezt meg kell hallgassam – mondja, s fölerősíti a rádiót, ami a szovjet vívó állapotáról beszél, aki vívás közben halálos sebet kapott. – Szerencsétlen fiú! – mondja, majd eszébe jut: - Magyarországon központi színészirodát nyitottak, ahol minden színészről nyilvántartást vezetnek, ki, hol, mikor, mit játszik. Olyan ügynökség lenne, mert még folyamatban van az ügy, amely elsősorban a színész érdekeit képviselné, illetve egyengetné az útját szerepek, sikerek felé. Rádióhír.

Egyetértően bólintok és folytatom.

• Soha nem kérdőjelezed meg a rendezői elképzeléseket? Ha annak ellenkezőjét is lehet, amit egy bizonyos ideig csináltatok?
• Példa rá az Éjjeli menedékhely. Egy bizonyos próbaszakasz után átosztott szerepeket, átállított mindent. Magasan a legjobb előadás lett belőle.
• Kilendíti a színészt abból, amiben esetleg megfeneklene.
• Új lendületet ad.
• És az előző próbaszakaszból is hasznosíthatók bizonyos megoldások.
• Amennyiben szükség van rá – igazít ki, majd hozzáteszi – persze ez így szépen hangzik, de ezzel együtt az az érzésem, hogy általában, amit mi csinálunk a hat magyar színházban, kicsit vidéki. Mert el vagyunk zárva a világtól. Kevés lehetőségünk van más kollegákkal való érintkezésre. Mert gyúrható anyag mindenütt van. Csak éppen korlátozottak a lehetőségek. Ezért örültem, hogy hozzánk került Tompa Gábor. Ő az a fiatal, aki teljesen másként lát egy darabot, mint mi. Sokkal érzékenyebbek az antennái, frissebbek a meglátásai.
• Milyen a rossz rendező?
• Lehetetlen vele dolgozni. Nincs semmilyen elképzelése. Nem tudja, mit kezdjen a darabbal, a színészekkel. Amit mond, az is hülyeség. Az nem rendezés, ha annyit mond, hogy itt felállsz.
• Nekem arra van szükségem, hogy segítsen rajtam, ha bajban vagyok.
• De ne légy bajban. Állj oda úgy, hogy ne légy bajban. A rossz rendezőben nincs rugalmasság. Csökönyösen ragaszkodik az ötleteihez. Nem tudod kimozdítani. A jó rendező örül az ötleteidnek, mert kimozdítja őt is, a játékot is – ez kölcsönös. A színház nem annyi, hogy megtanulom a szöveget. Bármelyik értelmes ember be tudja magolni. A pluszt feltétlenül neked kell adnod.
• Ha a rendező rossz, egyszerűen egyedül dolgozol?
• Olyan nincs, hogy a rendező miatt nem tudod megoldani a szerepet?
• Ha valaki már színész, nincs. Persze az előfordulhat, hogy te a tiédet megoldod s az egész előadás egy nagy zűr.
• Volt olyan alakításom, ami azért nem sikerült, mert úgy éreztem, a rendező mindig visszagyömöszöli belém a szerepet.
• Belőlem mindig kibújt.
• Bukásod sem volt?
• Le is váltottak. Ugyanabban a darabban más szerepet kaptam. Igazságtalanság volt.
• Önmagad előtti bukás?
• Egy bizonyos idő elteltével, egy bizonyos beérés után minden színész rájön, hogy minden szerepét sokkal jobban is meg tudná csinálni.
• Gátolt valaha valami próbák közben?
• Egyszerűen nem vagyok faksznis színész. Soha nem kiabáltam, nem néztem ki mérgesen oldalra az éppen beszélgető kollegára. Mert leköt, amit csinálok, körülöttem a feje tetejére állhat a világ. Hány olyan kollegám volt, aki akkor volt a legjobb, amikor kiordított: hagyjatok dolgozni!
• A színfalak mögötti lárma egy csendes jelenetnél nem zavarhat?
• Esetleg a nézőt. Engem nem. Akkor milyen az a színész, ha hallja, mit művelnek körülötte?
• Tehát mégis átéled a szerepet.
• De ez nem átélés! Figyelj ide, ha biztonságban érzed magad, ha ülsz, ha fekszik neked a szerep, ha benne vagy, ezek a körülmények nem zavarnak. A néző is észreveszi, ha te bent vagy, és kizökkensz. Ezen túl kell tenned magad. A játékért. Azért nem kell belekékülni az átélésbe. Sajnos az a szitu, akkor csinálod jól, ha az egész úgy hat, mint egy könnyed játék. Nagyon nehéz, még én sem csinálom egészen így, biztos, de igyekszem. Előadásban sosem az a fontos, mi történik körülöttem. Ami „bent” történik, az a fontos. A heccek se számítanak. „Bent” úgysem tudok másra figyelni.
• Útközben betértem Cseh Guszti műhelyébe, neki is mondtam, mire készülök. Megkértem, tegyen fel neked ő is egy kérdést, hátha a színházon kívül álló érdekesebbet tud. Ezt kérdi: Mi taszít még jobban a színészet felé? Mi az antipólusa egy színésznek? Mi az, amitől alig várod, hogy a színpadra kerülj?
• Ha nem mondtad volna, hogy ő kérdi, akkor is rájöttem volna, hogy ez egy kívülálló kérdése. Minden mesterségnek megvan a maga izgalma, szépsége. Az asztalos egy darab deszkában látja meg a legcsodálatosabb bútordarabot, izgatja, hogy amit meglátott azt tökéletesen csinálja meg. Akkor hogyne lenne a színész számára létkérdés a színpad, ha érez magában elhivatottságot – mert ez feltétlenül szükséges. A színészet az már nem mesterség, az hit kérdése. És én nagyon hiszek abban, hogy ez egy fontos művészeti ág, egy alkotási forma, amire talán soha nem volt akkora szükség, mint ma. Hiszek, hogy higgyenek bennem. Abban, amit csinálok. Ha valaki holnap az Ivánt jobban megcsinálja, sem bánt meg vele. Ez a világ rendje. Minden művészetet őszinte tiszta emberi méltósággal kell művelni. Kell lennie benned egy olyan adottságnak, hogy mindent megfigyelhess és elraktározhass magadban. Egy figura a te élményeidből alakul ki. Például játsszuk ezt a Huszár darabot. Tatust*. Itthon elkezdtem egyszer csak röhögni, és mondtam Julinak: megvan a Tatus. Bementem a próbára és mondtam Haragnak, hogy a Tatus úgy jár, hogy esik hanyatt. És megvolt a figurám. Összeszedheted magad körül a vonásokat, amikkel felöltözteted a szerepet. Olvasópróbán még azt se tudtam, hogy is fog kinézni. Itthon, hirtelen jött az ötlet. Ezt úgy szokták mondani, ott van, csak le kell hajolni érte.
• Milyen a jó partner számodra?
• Volt egy zseniális színész. Tanárunk volt, Szabó Ernő*. Őtőle hallottam először: a színház egy nagyon bonyolult társasjáték, amit nagyon nehéz partner nélkül csinálni. És ahhoz, hogy egyáltalán éljen az előadás, egy ilyen jól érezhető, kitapintható kapcsolat kell kialakuljon a szereplők, a megformált alakok közt. A színész érzi ki a jó, ki a rossz. Van olyan kollegám, vagy kolleganőm, aki állandóan magának játszik, nem is lát. És van, aki lát is, hall is téged a színpadon.
• Milyen típusú színészek vannak?
• Nincsenek típusok. Vagy színész, vagy nem. Egy jó színésznek mindent kell tudnia. Van, aki kiagyalja a szerepet, van, akinek tehetsége van. Szerintem csak színész van. Itt volt például Tóth Elek*. Ilyen nagy színész itt nem is volt, azt hiszem. Mindent tudott. Zseniálisan játszott tragédiát, bohózatot. Nem az az érdekes, hogy miként csinálja meg, aggyal, átéli, reszket, magol – nem érdekes. Amikor ott van, legyen hitele és legyen igaz.
• Mi lenne a színikritika feladata? Az ő feladata lenne-e?
• Hahaha! Amióta színész vagyok nagyon kevés olyan kritikát olvastam, amiből a színész valamit is felhasználhatna. Mert nem elég, hogy megdicsér, vagy elmarasztal színészt, előadást, rendezést. Ez nem elég. Vitába kellene szállnia a jó kritikának – érzésem szerint – azzal, amit látott, jól megalapozott érvekkel.
• És ismernie kellene a színész „mesterségét”.
• Ez a legkevesebb. Hát boldog-boldogtalan hozzáfog és ír, anélkül, hogy értene hozzá?
• És ez az, ami megmarad.
• Ez se marad meg.
• Ez a tiszavirágzás.
• Annak is lehet nevezni.
• Mihez hasonlítanád a színházat például annak, aki nem ismeri?
• A valósághoz. Ha nem az, akkor nem színház.
• Vidéki a színházad?
• Mind azok vagyunk. Rajtunk kívül álló okok miatt. De az.
• Lehetne világszínvonalú is, hiszen egy eldugott kis faluban is lehet világszínvonalon élni. Művelhetnénk a színházat is…
• De nem műveljük. Mert a közönség összetétele, a repertoár, a terv, hogy addig foglalkozzunk egy előadással, amíg tökéletes legyen… sok tényező közrejátszik abban, hogy nem lehetünk világszínvonalúak. Ezt te nagyon jól tudod.
• Még kérdeznék valamit.
• Tessék – feleli, és már sokkal készségesebb, eltűnt a beszélgetés eleji kényszeredettség.
• Mi az, amit kidomborítasz egy szerepből? Mit juttatsz leginkább érvényre belőle? Ami hozzád a legközelebb áll? S ez hasonlít hozzád, vagy ellenkezőleg?
• Nem azt, ami hasonlít. Minden szerepnek megvan a maga jól körülhatárolt jelleme. Egy adott jellemnek vannak az arra a típusra érvényes lényeges jellemző kifejezési módjai. Egészen más mondjuk a gondolkodásmódja, mozgása, gesztusai, értelmi felfogóképessége.
• Mitől félsz leginkább, színészként?
• Még a nyugdíjtól sem félek. Akkor kell abbahagyni, mint a jó sportolónak, mikor a legjobban megy.

A beszélgetést meg kellett szakítanunk. Gyurinak felesége, Bereczky Júlia* után kellett mennie a színházba, a próba végére. Fölöttük lakik Orosz Lujza színművésznő, akinek a férje lejött, s amíg Gyuriékra vártunk, ketten beszélgettünk.

• Harag Gyurit nem kérdezgette?
• Gátlásaim vannak még vele szemben.
• Akkor ne kérdezze még. De ha elmúlnak a félelmei, érdemes volna…

Megérkeztek. Juli eltűnik a konyhában, én pedig kihasználom a kedvező alkalmat és megpróbálok kérdezni Harag Györgytől, aki velük jött, bár roppant felkészületlenül ért ez a lehetőség.

• Milyen színésszel jó dolgozni? – kérdem tőle. Válaszára mindenki nagyon kíváncsi. Összegyűl a feszültség a kis szobában. Harag fesztelenül, közvetlenül felel.
• A jó színésznek három tulajdonsága kell legyen. Első a tehetség. Második az okosság, harmadszor pedig nyitottnak kell lennie.

Érezhetően az utolsó tulajdonságra tette a hangsúlyt.

• Ellenvéleményt is elfogad?
• Adott esetben a színésznek ad igazat?
• Természetesen. A rossz színész modoros.
• Rendező centrikus színházat játszunk. Harag György színháza is ilyen, nem?
• Ha maga tud nekem olyat mondani, hogy az utóbbi húsz-harminc évben rendező nélkül kitűnő előadás jött létre, akkor nincs rendező centrikus színház. Fals a problémafelvetés. Itt mindnyájan bajban vagyunk. A modorosság nem azt jelenti, hogy a színész öblögetve beszél, hanem hogy a pályája folyamán megtanult bizonyos fogásokat. Megtanulja azt, mi hat a közönségre, bizonyos érzelmeket milyen módon lehet kifejezni. Minél tehetségesebb, annál jobban tudja használni ezeket a fogásokat. Ők az úgynevezett profi színészek, akik tudják a mesterséget. Ez a színházi szakma tudása. Elér a színész egy bizonyos művészi, kor, és társadalmi platformot, elismerést, s akkor felteszi magának a kérdést: hogyan őrizze meg azt a presztízst, amit elért. A színész az átlagnál hiúbb, nem mer kockáztatni.
• A színész a rendezőtől függ. Fél. Ha megbukik, többet nem osztják ki.
• Magát. De egy Kovácsot, mondjuk? Aki vállalja a bukás kockázatát, az másként ítéli meg azokat az embereket, akik buknak. Arra kellene válaszolnia, hogy milyen az erdélyi magyar színjátszás? Miért ilyen, amilyen? Az iskolától kezdődik. Onnan a színházak körüli közhangulat.

Harag még sokat mesél. Nemrég jött haza Magyarországról, ahol az Úri murit rendezte. És a színészek nyitottságát illetően Lohinszkyt *emeli ki, akit roppant jó színésznek tart. Közben Barkó még válaszol pár kérdésemre.

• Nem szükséges mindent jól megcsinálni ahhoz, hogy játsszál. Végeredményben én ítélem meg, hogy mit csinálok jól. Hiába írják, hogy nem jó. Ha én tudom, hogy az, akkor nem adok a kritikára.
• Gátlásaid nincsenek? – teszem fel az engem most hatványozottan foglalkoztató kérdést, T.i. mióta Harag belépett a lakásba, egyfolytában szorongok, mint akit mindjárt megbüntethetnének, például azzal, hogy nem veszik színészszámba (kis üldözési mánia)
• Nagyon sok.
• Látod, nekem mennyi van – próbálok oldani magamon – S hogyan küzdöd le őket?
• Úgy, hogy maguktól elmaradnak, ha valamit jól csinálsz. Minden színész érzi, ha valamiben rossz, olyankor hatványozódnak a gátlásai is, ha lubickol a szerepben, elmaradnak. Aki pedig azt mondja, nincsenek gátlásai, az hazudik.

Simogató, nyugtató szavak ezek. Oldottabbá válok én is, végre körülnézhetek abban a szobában, ahol az első fizetésem örömére kubai rumot ittunk. Kilenc éve már. Kint vacsorázunk a konyhában. És irigylem Barkó Gyurit, Bereczky Julit és a kolozsvári színészeket, hogy olyan rendezőjük van, mint Harag György. És nagyon remélem, hogy nem múlik el úgy az életem, hogy meg ne ismerjem munka közben is. Mert színészként csak így ismerhetném meg igazán.