Bármit írok, írhatok, csak széljegyzet lehet a kultúra, a költészet margójára. A nagyok mindig tudtak egymásról. Felismerték szavaikban, műveikben a szellemet. A vers, ha vers, tetten éri benned az embert. Belőled szól, téged mond, helyetted nyitja ki a száját.
Pilinszky József Attilát a legmodernebb „élő” költőnek tartja. Mozarti tehetségű és jézusi sorsú – írja.
Azt írja Pilinszky: „A művészet kifürkészhetetlen sorsa a töprengés, a vonulás, mint a vizek sorsa. Az írás felebaráti szeretet. A „feladat”: az árokszélen hever, sebekkel borítottan, tehetetlenül.”
S még ezt is: „ ... a művészet továbbra is a hitelesség, és nem az őrület gyümölcse. S hogy a lángelme az őrületnél is hitelesebb és őszintébb.”
József Attila: A Dunánál
I.
| A rakodópart alsó kövén ültem, |
| néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. |
| Alig hallottam, sorsomba merülten, |
| hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. |
| Mintha szivemből folyt volna tova, |
| zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. |
|
| Mint az izmok, ha dolgozik az ember, |
| reszel, kalapál, vályogot vet, ás, |
| úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el |
| minden hullám és minden mozdulás. |
| S mint édesanyám, ringatott, mesélt |
| s mosta a város minden szennyesét. |
|
| És elkezdett az eső cseperészni, |
| de mintha mindegy volna, el is állt. |
| És mégis, mint aki barlangból nézi |
| a hosszú esőt – néztem a határt: |
| egykedvü, örök eső módra hullt, |
| szintelenül, mi tarka volt, a mult. |
|
| A Duna csak folyt. És mint a termékeny, |
| másra gondoló anyának ölén |
| a kisgyermek, ugy játszadoztak szépen |
| és nevetgéltek a habok felém. |
| Az idő árján ugy remegtek ők, |
| mint sirköves, dülöngő temetők. |
|
|
II.
| Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve |
| nézem, amit meglátok hirtelen. |
| Egy pillanat s kész az idő egésze, |
| mit száz ezer ős szemlélget velem. |
|
| Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, |
| öltek, öleltek, tették, ami kell. |
| S ők látják azt, az anyagba leszálltak, |
| mit én nem látok, ha vallani kell. |
|
| Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. |
| Enyém a mult és övék a jelen. |
| Verset irunk – ők fogják ceruzámat |
| s én érzem őket és emlékezem. |
|
|
III.
| Anyám kún volt, az apám félig székely, |
| félig román, vagy tán egészen az. |
| Anyám szájából édes volt az étel, |
| apám szájából szép volt az igaz. |
| Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. |
| Elszomorodom néha emiatt – |
| ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, |
| ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak. |
|
| Megszólítanak, mert ők én vagyok már; |
| gyenge létemre így vagyok erős, |
| ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, |
| mert az őssejtig vagyok minden ős – |
| az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: |
| apám- s anyámmá válok boldogon, |
| s apám, anyám maga is ketté oszlik |
| s én lelkes Eggyé így szaporodom! |
|
| A világ vagyok – minden, ami volt, van: |
| a sok nemzedék, mely egymásra tör. |
| A honfoglalók győznek velem holtan |
| s a meghódoltak kínja meggyötör. |
| Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – |
| török, tatár, tót, román kavarog |
| e szívben, mely e multnak már adósa |
| szelíd jövővel – mai magyarok! |
|
| … Én dolgozni akarok. Elegendő |
| harc, hogy a multat be kell vallani. |
| A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, |
| egymást ölelik lágy hullámai. |
| A harcot, amelyet őseink vivtak, |
| békévé oldja az emlékezés |
| s rendezni végre közös dolgainkat, |
| ez a mi munkánk; és nem is kevés. |
|
|
