Csíky Ibolya

                                               “Ez az a hely, ahol otthon érzem magam.”

Nagyváradon vagyok, az egyik legszebb, legkellemesebb teremtéssel, aki most nyit nekem ajtót. Csíky Ibolya mögött két – saját! – gyermek rakoncátlankodik, Andrea és László. Megöleljük egymást. Aztán bemegyünk a szobába. Nézem Ibit. Alakja még nem kapta vissza eredeti formáját a második szülés után. Őt ez nem bosszantja. Úgyis lemegy, ha dolgozom,- mondja.  - A Káin és Ábel alatt is tíz kilót fogytam.

                Különös szépségű színésznő. Ívelt szemével barátságosan néz rád. Telt ajkú, szép vonalú arca, mint egy nagy adakozó szív. És egész viselkedése természetes, ahogy figyel, beszél, ül, egyáltalán ahogy „van”. Soha nem tartozott a felvágós, beképzelt emberek közé, nem voltak művészi allűrjei, az öltözőben is normálisan viselkedett. Még színésznőnek sem nézné az ember, ha nem lenne ennyire szép. És tehetséges. Őt is az ösztönös színészek közé sorolják. Nem „csinál” semmit, egyszerűen viszonyulni kell hozzá. Természetes játéka játékot hív elő. Kollegái kitűnő partnernek tartják, nem véletlenül. Nem okoskodik, nem fárasztó, magától értetődően játszik, dolgozik, segít. Ugyanilyen természetesen őszinte és spekuláció mentesen gondolkozik. Egyenes, nem kerülgeti a forró kását, nem jön „hátulról”, s nagyon nincs amitől félnie. Egyedül a kiskaliberű színészektől és a rosszindulatú vezető káderektől tarthat. Ami, ha belegondolunk, azért nem elhanyagolható.

                Sohasem felejtem el, Sepsiszentgyörgyön jártak vendégszerepelni és párukat meghívtam hozzánk előadás után. Buliztunk. Ibi táncolt. Előadott a táncával. Érzelmeket fejezett ki, és figurázott ki vele. Öngúny, szellem áradt mozdulataiból. Gyönyörködve néztük. És nevettünk. Ő volt az est attrakciója. Az utána való beszélgetésből az is kiderült, mennyire foglalkoztatja saját művészetének, a színháznak a dolgai. Alkotásbeli gondjairól beszélt s mi csak hallgattuk.

• Mit szeretsz a színházban, ebben a pályában a leginkább? – kérdem tőle, miután megittuk a kávéinkat s megegyeztünk, hogy a találkozás örömét, a „mi beszélgetésünket” az interjú utánra halasztjuk.
• Izgulok, mintha vizsgáznék – kellemes, utánozhatatlanul nőies a hangja. Kifejezetten női, nincsenek benne agyoncigarettázott basszusjegyek. – Semmi mást nem tudnék. Így nem elégítene ki. Kétbalkezes vagyok, eszem sincs annyi, hogy más területen valamit is elérhessek… Ez az a hely, ahol otthon érzem magam, önmagamra találok. A színpadon tudok kiteljesedni, igazán felszabadulni.
• Ez akkor is érvényes, ha nem szereted, amit játszol?
• Az első reakcióm, amikor egy szereppel találkozom, pedig még nem ismerem, az öröm. Lassan alakul ki, hogy szeretem vagy sem. Indulhat úgy is, hogy szeretem, aztán eltérülök, vagy eltérítenek rendezők, partnerek. De mindegy, mit játszom, örülök, hogy csinálhatok valamit. Bármit.
• Milyen mikor eltérítenek?
• Ösztönös színész vagyok. Az első olvasópróbán találkozom a szereppel, akkor olvasom el. Elképzelem, nézőként. Aztán kiderül, mást kérnek tőlem próbákon. Megcsinálom, belemegyek, mert ilyen szempontból hajlékony vagyok, de érzem, hogy rossz. Én önmagamból építkezem. Inkább vállalom, hogy úgy legyek rossz, ahogy én elképzelem, mint azért, mert más rám kényszerít valamit. Egy kolleganőm megdöbbent, mikor azt mondtam, hogy ha színpadon el kellene siratnom a gyermekem halálát, mert a szerep ezt kívánná, én a saját gyermekem halálát képzelném el, nem másét. Kegyetlennek nevezett. De én csak így tudok dolgozni, csak akkor tudok hinni, ha nem más ember érzéseit kell utánozzam. Ha nincs lehetőségem erre, akkor a környezetemhez fordulok. Sostrata esetében például a Mandragórában. Külső eszközöket használok, és érzem, hogy most „színe- játszom” tulajdonképpen. Lentről nem látszik, ki milyen módszerrel dolgozik, ha tehetséges és egyáltalán módszernek lehet ezt nevezni. Én nem érzem annak. Épp olyan jó lehet a másik is, talán jobb is, nagyobb az önkontroll. Ahogy én csinálom, nehezebb, mert az ember úgy van megalkotva, hogy ha csalódás, fájdalom éri az életben, azt igyekszik felgyorsítani, elfelejteni. Az idő is hozzásegít ehhez. Én viszont pontosan ezeket az életben kapott sebeket használom fel. Kikeresem a szerepnek megfelelő fájdalmamat és önkínzó módon feltépem azt a sebet, újraélem a szerep leple alatt.
• S ha nincsenek bánataid?
• Olyan mindig van, az naponta jöhet. De a múlt, az eltelt évek kitermelték már ezeket a fájdalmakat – mondja mosolyogva.
• Drámai színésznőnek érzed magad?
• De nem a görög tragédiákhoz hasonlóan, hanem a mai ember fájdalmait ábrázolni vagyok hivatott, úgy érzem.
• Kivel dolgoztál a legjobban, és mikor?
• Az első élményem, ami most már tudom, hogy végig kísér, az Orpheus alászáll Lady-je, az intézetben. Mindhárom tanáromnak egyformán hálával tartozom. Tompának, Tarrnak, Kovács Leventének. Akkor még csak eszméltem, még álomszerű volt az egész, még annyira sem voltam tudatában annak, mit csinálok, mint most. Viszont a harminckét előadásból mindegyik teljes értékű volt, mert sosem lazítottam, annyira tudtam hinni abban, ami körülöttem történik. Ezt azóta sem voltam képes így megcsinálni. Ebben az előadásban sosem a színpadra mentem be. Kb. húsz percem volt, amíg bekerültem az előadásba. Ezt az időt arra használtam fel, hogy előkészítsem magam arra, hogy belépjek… Végiggondoltam a Lady színpadra való belépése előtti életét. Színházban ez sosem sikerült mert, ahogy idekerültem, évente négy-öt szerepet játsztam – hál’ istennek - , és sürgetett az idő, gyorsabb volt a munkatempó is. A színházi hit sem volt ahhoz mérhető, ahogy mi, diákokként hittünk a színházban, a munkánkban. Most már lassan kialakult, hogy csak előadásra megyek be, csak a belépésemtől kezdve válok azzá, akit játszom. Mindössze annyit őriztem meg belőle, egy-másfél órával hamarabb vagyok bent, kikapcsolódni civil életemből, hogy átvegyem azt a légkört.
• S ez nem rossz?
• Hiányolom a régi módszert, de nem tudok ellene tenni. Ha ez a beszélgetés nem történik meg, talán meg se fogalmazódik bennem így…
• Szóval az ember rutinból megy be előadásra?
• Igen, egy kicsit rutinossá vált – vallja be őszintén. – Mindkét rendezővel szeretek dolgozni, Szabóval is, Farkassal is. Szabó mérhetetlen bizalma velem szemben nagyon sokat segített a munkámban. Ő hitt abban, hogy én mindent eljátszhatok. Igazolja ezt az Úri muri Rozikája is, amit három évvel ezelőtt játsztam. Vagy a Pillantás a hídról Beatrice-a. Ez a két véglet. Sokat vitatkoztam vele, ami rám nem jellemző. Vele mertem szembeszegülni, mert megéreztem, hogy bár nagyon ragaszkodik rendezői elképzeléséhez, ha a színész bizonyul erősebbnek az érveivel szemben, akkor enged, még akkor is, ha nincs meggyőződve arról, hogy nekem van igazam. A Roziká-ban az ő kérésére ártatlan mezei virágot játsztam az elején, ezt a fajta tudatlanságot követelte tőle. Nekem sok álmatlan éjszakámba került, hogy szembeszálljak vele és a már klasszikussá vált figura helyett – Dórián Rozikája volt az igazi, mai napig nem tudom elfelejteni, viszont én ezen az úton haladva hazudtam volna, mert nem az az egyéniség vagyok -, a tudatlan és ugyanakkor rafinált parasztlányt játszottam, aki rájön, hogy az érvényesülés útja a férfiakon keresztül valósulhat meg. Életem egyik nagy elégtétele, mikor Szőcs István, aki merészebben ír és félni kell a kritikájától, pontosan ezt hangsúlyozta, ezt emelte ki. Ez engem igazolt. Lehet vállalni önmagunkat, akár meg is „hamisítani” a figurát, a kereteken belül maradva. Egy róla kialakult illúzió ellen harcoltam. Nem kell megalkuvónak lenni.

Ritka öröm a színész életében ez. De azt is jelenti, mennyire a kritikust tartja a valódi ítélethozónak. Még akkor is, ha különben hadakozik ellene. Íme, a színész kritikus iránti „szerelmének” újabb bizonyítéka.

• Bemutató után alig várom a kritikát – folytatja Ibi. – Az elismerő felvillanyoz és boldoggá tesz, attól függetlenül, ki írta. A rossz természetesen elkeserít. Nem az a reagálásom, hogy nincs igaza. A legsértőbb az, amikor egy, már kritika és közönség által elismert alakítást egy jelzővel elintéz… Egy jelző nem lehet egy munka értékelése, még ha kiválót is takar.
• Mi szükséges a jó munkához?
• A leglényegesebb a jó darab. Aztán a jó rendező, akiben a színészek megbíznak, akiben hisznek. Aztán a jó szereposztás. Ha ennyi megvan, az már fél siker. Itt kezdődik.
• S ezután?
• Nagyon fontos a színészek egymáshoz való viszonyulása. Egymást nem fúrni, hinni abban, amit csinálunk, akarni azt, hogy jó legyen. Nagyon sok ellenpéldát tudnék felhozni. Jelen kell lenni mindenképpen.
• A sok átlagos produkció okai a színészek is?
• Igen, önmagamat is beleértve. Sajnos kialakult itt az a hangulatrontó munka, amikor a színészek, ha éppen nem főszerepet játszanak, fúrják saját produkciójukat, dobják a próbákat, illetve dobjuk, és az utolsó pillanatban jövünk rá, hogy ezt be fogjuk mutatni, akkor kezdünk kapkodni, idegeskedni, veszekedni, egymásra hárítani a felelősséget. Ekkor már késő helyrehozni a dolgokat…
• Hogyan történik egy színész „öntudatosodása”, például a te esetedben? Hogy jön rá arra, mit jelent ez a pálya? Rájön-e egyáltalán?

Azt hiszem, ha nem lennénk barátok, nem tárulkozna ki ennyire. Talán interjút is csak azzal szabadna készíteni, akit ki tudsz „gombolni”.

• Amikor már az ember nem csak a játék örömét látja egy szerep eljátszásában, hanem tudja, érzi, hogy elvárnak tőle valamit, és joggal, amikor már önmagának is mércét állít, és úgy érzi, hogy nem szabad megbukni.., talán ekkor kezdődik. Amikor már második személyként figyeled önmagad a színpadon, tehát kialakul az önkontroll. Talán ezzel is magyarázható, hogy a lámpaláz is egyre fokozódik.
• Nálad fordítva volt.
• Nem szeretem a rutint. De el kell jutnia odáig a színésznek, hogy akármilyen ösztönös, tudatosan oldja meg a feladatát. Amíg dolgozik, végig szüksége van az önkontrollra. Az ösztönösséget és a tudatosságot talán csak a munkamódszerben lehet elkülöníteni, mert előbb felépíti tudatosan, s azután a külső vázat megtölti érzéssel. Nálam fordítva történik, először ráérzek a szerepre, s a tudatosság annyiban jelentkezik nálam, hogy ezt úgy igyekszem megőrizni, hogy az őszinteség határán belül maradjak. Soha nem ülök le, nem kezdem értékelni, hogy most hogyan és miért csinálok, játszom így vagy úgy. Hiába is tennének fel nekem ilyen kérdéseket, nem tudnék rájuk válaszolni.

S érzem, hogy nekirugaszkodik a következő mondatoknak:

• Csak arról beszélek – folytatja -, amikor az előadás, vagy alakítás jó. Legeslegjobban a próbákat szeretem. Ezerszer jobban, mint az előadásokat. Szerep nélkül üres embernek érzem magam, cél nélkül. Attól kezdve, hogy megkapom a szerepet, az a szerep belém költözik, azzal ébredek, fekszem, járok-kelek. Szöveget itthon sosem tanulok, nem is tudnék, de nem is igénylem. Minden pillanatot kihasználok, miután a szöveget megtanultam, villamoson, utcán, olvasó-rendelkező próbákon, állandóan mondom magamban, főzés, gyermeknevelés, takarítás alatt. A szöveg soha nem hagy el, mindig bennem van. A figura sokkal hamarabb kialakul bennem, mint ahogy azt színpadon meg tudnám mutatni. S mert csak magamban próbálok, és színpadon kívül sosem hangosan – s mivel az ember magában sokkal intimebben, érzékenyebben tudja elmondani, - nehezen jutok el vele oda, hogy hangos szóval is megtaláljam ugyanazt az egyszerű, őszinte hangvételt, hangulatot. Minden egyes próba a születendő szerep továbbfejlődése, még akkor is, ha rosszak néha ezek a próbák. Akkor azt tanulod meg, hogyan nem szabad. Bemutató napján még egyszer sem éreztem úgy, hogy itt van már a szülés pillanata…
• Mindig korainak érzed?
• Mindig azt szeretném, ha szebb, több lenne, fejlettebb lenne… Úgy beszélek, mintha gyerekszülésről lenne szó – figyel hirtelen magára, de már folytatja is. – A premiertől rettenetesen félek, a halálfélelem lehet ehhez hasonló. Az önkontrollom nem tud úgy működni, mint a későbbi előadásokon, és a bemutató után elviselhetetlen fájdalmat és fáradtságot érzek. El kell telnie pár előadásnak, amíg újra alkotójává tudok válni a szerepnek, és tovább tudom folytatni a munkát, tovább fejleszteni azt, amit addig nem sikerült jól megoldanom. Végtelenül boldog vagyok, ha egy előadás csak annyit is jelentett, hogy felfedeztem egy mondatot, amit addig talán csak elmondtam, de nem értettem meg úgy, ahogy azon az előadáson. Vagy egy minimális gesztusra jöttem rá, még ha lentről talán észre sem venni, én tudom, érzem, hogy ezzel gazdagodott a figura.
• A közönség figyelmes? Mennyire színházértő?
• Nem tudom. Csak meg tudom köszönni magamban bárkinek, bármennyien is vannak a nézőtéren, hogy eljöttek megnézni az előadást, otthagyták a kényelmes fotelt a tévével…
• Miért? A színház az egy kényelmetlen hely?
• Nem, de fel kell öltözni, el kell jönni…
• Mit gondolsz, miért jár az ember színházba?
• Főként azért, feltételezem, mert szükségük van a kikapcsolódásra, hogy elfelejtsék napi problémáikat, mint ahogy a napi könyvolvasásnak is szükségét érzik, itt is a gondolatokkal való találkozást kívánják. Csodálom őket, ahogy együtt tudnak velünk sírni, nevetni. Örülök, hogy az ember megőrzi magában a gyermeket, aki volt.
• Milyen az a kapcsolat, ami kialakul közted és a néző között?
• Mindig félek, hogy a közönség nem úgy fogad el engem, ahogy én szeretném. Sosem tudtam lemérni se a tapsból, se egyéni találkozásokból a szeretetük fokát. Mikor tapsolnak, úgy érzem, a szerepnek tapsolnak, egyéni beszélgetésekkor pedig, ha el is ismernek, azt sem tudom teljes mértékben elfogadni, mert hát velem beszélnek, és a szemembe mondják, de nem biztos, hogy azt éppen úgy is gondolják.

Milyen remek példa ez arra, hogy az elidegenedettség teljes győzelmet aratott mindennapi életünkben!

• Ha előadás közben megérzem, hogy egy hullámhosszon van velem, az nagy elégtétel számomra – mondja tovább. – Nem annyira a taps, mint inkább a néma csend. Közönség alatt én mindig csak egy embert értek. Nem x, y, z-t, hanem egy embert. A Közönséget. Ezért szeretem a drámát, itt lehet lemérni, hogy mennyire van szuggeráló erőd, mennyire tudod lekötni a figyelmüket, úgy, hogy ugyanazt érezzék, amit te, fent a színpadon. A vígjátékban a színész hajlamos azt hinni, hogy őt kacagják, az ő játékának van hatása, holott a poénnak van sikere. Persze, nem állítom, hogy könnyű lenne, sőt, nehezebb vígjátékot játszani, felvidítani őket.
• Mert a néző könnyebben sír, mint nevet?
• A vígjátéknál maga a szerep segít, hogy hamarabb a közönség kegyeibe kerülj. De ezzel együtt nehéz vígjátékot játszani, mert el is ragadhat, ripacskodásra ad alkalmat, könnyebben áteshetsz a ló túlsó oldalára. A nehéz, hogy siker esetén is megtaláld a magad mércéjét, hogy ne menj tovább, mint azt a játék ízlése kéri, vagy engedi.
• A szenvedély, drámában nem ragadhat el hasonlóképpen?
• Nem, mert ha túlfeszíted a drámát, átmész vígjátékba. Ez ritkábban fordulhat elő. Az ember alkalmasabb szenvedések kifejezésére, ezzel inkább találkozik az életben, jobban ismeri ezek fokát. A vígjáték az életben más. Kikacag téged a közönség, neked tetszik, hogy kacagnak s ráteszel egy lapáttal a figurára, a játékra. Az életben sosem úgy vagy vígjátéki, hogy nevettetsz, hanem maga a szituáció nevetséges. Te nem tudod, hogy nevettetsz, szenvedő alanya vagy a helyzetnek, csak a helyzet komikus. A szenvedés, a fájdalom az más, az eljut a tudatodig, azt érzed. A nevetségesség rajtad kívül van… kínos nekem ezekről beszélni, ezeket most fogalmazom meg… Mindig kételkedem magamban, abban, hogy szabad-e nekem erről beszélni. Arról, hogy csinálom, nem tehetek, az életszükséglet.
• Ki beszélhet a színházról? Aki nézi?
• Tudatában vagyok annak, hogy buta vagyok.
• Ha tudod magadról, már nem vagy az.
• Én csak érzem a színházat, s ezért vannak kétségeim, hogy vajon ezek az érzések megfelelnek-e a valóságnak, ha nincsenek alátámasztva értelemmel is.
• Akkor te vagy a legokosabb buta színésznő. Aki ilyen szépen meg tudja magyarázni, hogy ő buta.
• Semmi másra nem tudok fogékony lenni. Az iskolában sem tudtam megtanulni a leckét, de a szerepet három nap alatt bevágtam. A súgó csak biztonsági okokból kellett, ha lapszus-om volt. Ilyen mindenkivel előfordul. De szövegproblémáim nem voltak soha.

Hát ez nagyon jó, olyan szépen, annyira nyíltan és okos érzéssel beszélt, elemezte saját munkamódszerét, mint kevesen, és butának tartja magát. Ettől még szimpatikusabb.

• Milyen a jó partner?
• Olyan, mint Miske. Akinek a szemébe lehet nézni, s aki mikor szembenéz veled nem a kollegád szemét, tekintetét látod, hanem a szerepét. Az tükröződik a szemében, amit én mondok neki, s amit ő érez. Nehezen lábaltam ki a végszavas játékból. Nem tudtam, hogy ezt csinálom. Szabó Lajika évekkel ezelőtt a szemembe vágta. Akkor nem is értettem. De többet rágódom a rosszon. S akkor kezdett kialakulni bennem a szituáció-játék. De hogy aztán sikerült is, a Káin és Ábel utáni fejbólintása igazolta. Életem egyik legnagyobb dicsérete volt. Mert tisztelem, mint színészt, s elfogadom a kritikáját, s az elismerését. Azt igényelném, ha több ilyen kollegám lenne.
• Hogy épül be a színházi világba a családi életed? Van jelentősége annak, ha otthon nem mennek jól a dolgok?
• Nem zavaró körülmény, hogy gyerekeim vannak. Köszönöm őket a sorsnak. Nagyon jól tudok mellettük dolgozni, nem vonják el a figyelmemet, sőt, arra nevelnek, hogy koncentráltabban dolgozzam. A családom tett gazdagabbá, önzetlenebbé. Nem csak magamra figyelek, hanem egyre inkább rájuk. Ezért nem tudom elfogadni a színház részéről azokat a kifogásokat, hogy azért játszom kevesebbet, mert állandóan szültem. A rám bízott feladatokat pontosan úgy, ha nem magasabb fokon tudtam volna megoldani. Szülés előtt olyan sokat játsztam, hogy nem csak a kollegáim nemtetszését vívtam ki, még én is csodálkoztam. Persze, hogy örültem, ki nem örül annak, ha játszik? Szülés után, mintha álomból ébredtem volna, az a színház, amelyik azelőtt annyira foglalkoztatott, most három év óta egy szerepet juttat nekem egy évadban. Nem panasz, de nem elégít ki. Nem veszik figyelembe a repertoár összeállításánál, hogy ennél a színháznál itt vagyok én is. Hogy rám is gondolva választanának darabot.
• Nálatok gyakorlatban színész, vagy rendezőközpontú a színház?
• A rendező választ darabot. Egyre inkább kétségbe ejt az, amit eddig nem is éreztem, hogy szerepek mennek el mellettem… Most döbbentem rá, mennyire véges a színészi pálya… Eddig végtelennek hittem, s most, hogy egy kicsit leállítottak… Nagy baja az is a színházunknak, hogy a legidősebb színésznő alig negyven éves, és most játszatják el velünk azokat a szerepeket, amelyeket későbbi korban is eljátszhatnánk, viszont akkor már nem játszhatnánk el a mostani korunkbeli szerepeket. Sostrata-t húsz év múlva is eljátszhatom, sőt akkor inkább. Nem a színészre gondolva választanak darabot. Természetes, hogy a fiatal játssza a fiatalt, de ha nincsenek öreg színészeink? Ez a hamar nyugdíj is nagyon helytelen. Színészként is jobban elhiszem egy hetvenévesnek a hetvenévest, mint akármelyik nagyon tehetséges harmincévesnek.
• Hogy lehetne ezt másképp megszervezni?
• Ha tudnám, biztos benne lennék a színház vezetőségében. Az tény, hogy nálunk van a legkevesebb színész. Fontos lenne, hogy érezze a színész, szükség van rá, hogy azt a szerepet csak ő játszhatja el. Így az indulás is könnyebb. Én rendezőpárti vagyok, nélküle egy lépést sem tudok tenni. Nem kell belém sulykolja mit akar, de az fontos, hogy bízzak benne, hogy meglegyen a nézőtéri kontrollom, hogy merjem azt csinálni, amit akarok. Furcsa ez. Legyen olyan biztos szemű kritikusom, aki megmondja nekem, hogy jó úton haladok, vagy sem. Hajlok a rendezői utasításra s merem állítani, hogy ugyanazt a szerepet tíz rendezővel tízféleképpen csinálnám meg. De csak abban az esetben, ha bízok benne. Ha nem, nevetséges lesz az alakításom, általánosítok, mindenfélével próbálkozom.
• A színházban szoktál ezekről beszélgetni?
• S itthon?
• Itthon? Bemutató előtt, amikor már annyira felgyűl bennem a félelem, az izgalom, amikor már nem fér belém a szerep, muszáj hangosan beszélnem, hogy igazat adjak önmagamnak, vagy ellentmondjak… Ilyenkor csak a civil férjemnek mondom el, aki nagyon jó kritikus, a néző szemével tud véleményt nyilvánítani.
• Barátság a színházban nincs?
• Ezeket a gondokat nem tudom megosztani senkivel. Megpróbálok úgy létezni a színházban, hogy szántszándékkal ne szerezzek ellenséget magamnak. Ha rossz viszonyban lennék velük, nem biztos, hogy partnerként jól tudnék viszonyulni hozzájuk. A jó viszonyt, amennyire lehet és tudom, meg akarom tartani.
• Milyen színháznak tartod a tiéteket?
• Azt tudom, hogy sokra vagyunk képesek. Vannak jó és rossz előadásaink, de ezek más színházakra is érvényesek. Hiszen, ha csak az én pályámra gondolok, rengeteg olyan szerep van, amit már elfelejtettem, s talán csak egy-két szerep lesz, amiért azt mondhatom, hogy érdemes volt színésznek lenni. Semmiképp sem tartom rossz színháznak. Vannak nagyon tehetséges emberei és voltak nagyon jó előadásai.
• Milyen ember a színész?
• Szeretem őket. Nehezen jutottam be a főiskolára, háromszor rugaszkodtam neki a felvételinek, ez alatt a csodálatom irántuk egyre nőtt. Még ma sem tudok minden színészt kollegának érezni, még mindig felnézek sokukra, gátlásaim vannak azokkal szemben, akiket nem ismerek közelebbről. Épp úgy, mint diákkoromban, amikor autogramot kértem tőlük. Nem is akarok kiemelni közülük, talán csak egyet… A sikertelen felvételim után a kolozsvári Stúdióban Horváth Béla kultúrcsoportjába kerültem, aki Bisztrai Máriával vezette azt. Ők indítottak el engem ezen a pályán. És azt a hitet, lelkesedést, amit Horváth Béla ki tudott az egyszerű, munkás fiatalokból álló csoportban fejleszteni, hogy a félnapi munka után, amikor a délután négykor kezdődő próbák sokszor az éjszakába nyúltak, senki nem volt fáradt, senki nem várta a próba végét, sajnálta, hogy haza kell menni… Ezt tartom igazinak. Ilyen színházat szeretnék ma is, ilyen hittel működőt.
• Színházba szeretsz járni?
• Bár mindig fejfájással jövök ki. Hiába ülök nézőként be, a rossz előadás kihoz a sodromból. Valószínű a rossz idegfeszültség miatt fájdul meg a fejem. Anyám is így van.

Az édesanyja többször benyitott a szobába, beszélgetésünk alatt. Vékony, madárszerű asszony. A gyerekek is többször berohantak, Ibi pedig mindig a legnagyobb nyugalommal tessékelte ki őket a szobából, vagy ment ki utánuk elintézni valami „fontos” dolgot. Később, ebéd után kimentünk a kertbe. Kis földparcellán több cseresznyefa, amit boldogan szüreteltünk a gyerekekkel. És zöldséges, amit ketten gondoznak a férjével. Most is látom, amint ül az egyik fa alatt és rám néz búcsúzáskor:

• Olyannak írj meg, amilyen vagyok – bízza rám kicsit a sorsát. Magamban megfogadom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Vajon sikerült?