Kerestem valamit. A színházban is. Nem találtam. De sokan keresték ugyanazt, amit én. Ugyanazt a menedékhelyet, a valóságtól elrugaszkodott álomvilágban, mesevilágban, a szabadulásukat ettől a világtól, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ezért feszegették, -tük a határokat is, meddig mehetünk el, mert szűkek voltak a mezsgyék, mindig kilógtunk valahol belőle, túlcsordultunk, s akkor már deviánsakká váltunk – szóval nem voltunk jók ennek a világnak semmiképp. Hát oda menekültünk, a színpadra, ahova elvitt minket a játék, mikor felgördült a függöny. Elvarázsolódtunk. Azt hittük, oda már senki sem jöhet, az élet sem nyúlhat utánunk.
De megtette. De beleszólt. Kiragadott onnan is, mert összeszabdalták a verseket, a szöveget meghúzták, a szerepet belegyömöszölték, a színészt kivonták a forgalomból – vastagon beletenyerelt az élet álmainkba, meneküléseinkbe. És még azt hittük, mi vagyunk a bűnösök, mert olyasmire vágyunk, ami nincs. Mert jók, szépek, mások, tökéletesek, azonosak, megfoghatók, érinthetetlenek, kikezdhetetlenek, örökkévalók akartunk lenni. Kiszámítható világban megélni az álmainkat, felrepülni a harmadik égig, istennek tetszeni – ha lehet. Akkor még így, kisbetűvel. De elrontott valaki valamikor valamit, hogy minden balul sült el. Mert a játék csak 2-3 óráig tartott. A próbáknak is vége lett egyszer. És haza kellett menni, lelkünkben a színdarab írta, szerepek élte sorsokkal, vágyakkal, érzelmekkel, gondolatokkal – egy szürke, hazug, és mindenképpen szegényebb és bűnösebb világba, ahol senki nem mert az lenni, ami szeretett volna, mert senki nem engedte meg senkinek, hogy szabadon álmodjon, éljen, gondolkozzon, szeressen. Megkötöztek a szabályok, a tiltások, a törvények, s a bélyeg, amit mindannyian a szívünkben hordoztunk: bűnösök vagyunk. Mert azok vagyunk.
Ezért volt hát a nagy formabontás, hogy vigyük ki, mutassuk meg az embereknek ezt az irtózatos képmutatást, amiben éltünk, hogy senki sem az, ami, hanem mindenki más, mint ami lehetne. És ezt a legjobb barátnőm fogalmazta meg, maga is színész, hogy a színész az, ami lehetne. Maga sem tudta, mit mond. Kicsúszott a száján a gondolat, mint Isten gyöngye, vallomása rólunk, hogy mások kellene legyünk, mint amiknek hisszük magunkat. És lehetnénk. Nincs szebb, nincs jobb eszközünk a tökéletesség utáni vágyunkban annak elérése felé, mint a művészet Isten oltárán. Aki nem csak a szemével láttat, hanem a szívével is odahallgat, odafigyel, meglát és megérti a lényeget. Ezért akarta és akarja minden hatalom mindenkor megvásárolni a művészeket, mert ki akarja sajátítani a lehetetlent. Tudni illik nincs semmi hatalma a hatalmaskodónak a lelkek felett. Gyötörhet, megvehet, eladhat – de nem uralkodhat rajtunk. Nincs eszköze rá. Nincs módja. Oda, ahova Isten ujja ér el csupán, neki semmi keresnivalója.
És mégis, időlegesen tönkretehet. Kirúghat állásunkból, megfoszthat lehetőségeinktől, de az életet elpusztítani nem bírja. Hogy a nehézségek megedzenek, túléltetnek, új erővel töltenek fel, új képességekkel áldanak meg. Nem hagytam volna ott a színházat soha. Életem volt . És a színészeket nagyon becsültem, mint a művészeket általában – mind. Épp isteni képességeik miatt. Mert a világot, az életet tették jobbá, szebbé, érthetőbbé, elviselhetővé. Azért beszélgettem velük, mert megtapasztaltam a csodát a színpadon, előadás közben. Hogy van annál több is, mint amiről tanítanak bennünket. És nem csak én tudtam ezt. Jó volt felfedezni, mennyien ismerik, találkoztak vele munkájuk során, nevezve katarzisnak, közönséggel való kapcsolatnak, fluidumnak, szabadságnak a színpadi létet, a színpadi játék közben átélt kapcsolatot, találkozást, azonos hullámhosszon rezgést. Sok kifejezéssel sem lehet igazán pontosan leírni. Ez a keresés, ez a „dolog” vezetett arra, hogy elkészítsem a kötetet. Kollegáimnak adóztam méltatlanul mellőzött minőségükben, helyreállítási szándékkal, ami a munkánkat illeti. Hivatásunkat. Milyen szép és jó szó is ez arra, amit küldetésnek, elhivatottságnak, tehetségnek is nevezünk. Arra születtünk, hogy az embereket a szó legnemesebb értelmében kisegítsük, kiszolgáljuk, kiszabadítsuk életük zárkáiból, gondolataik celláiból – hogy tágas térre kerüljenek lélekben, szívben, indulatban. Hogy kitárhassák karjaikat és átölelhessék a mellettük lévőket.
De a korszellem, az istentelenség, el akarta rabolni, és sikerült is neki – ideiglenesen – gyönyörű szakmánkat. Kifordította és csúnyának, rontottnak hazudta az embert. Mutogatta gyengeségeit, ferdeségeit, amiket maga okozott neki. Odaállított bennünket a tükör elé, és azt mutatta rólunk, milyen rondák, betegek, bűnösek, gonoszak vagyunk. És mi elhittük neki, mert az olyan vagánynak tűnt. Olyan belevalónak. Olyan keménynek. És kihazudtuk Istent is az életünkből. Aztán mikor a kifacsart és a deszkákról lekerült életek, művészek sorsa a süllyesztőben landolt, a maradékot teljesen elkábította, felemésztve a parányi megmaradt józanságot is bennük: boldogan játszották a csúnya, ronda alakokat, megalázó helyzeteket a színpadon, értelmesnek, igaznak hazudva őket. Holott csak be voltak csapva. A modernség, korszerűség jelszava alatt.
Isten látta, hogy az ember minden gondolata szüntelen csak gonosz, ezért akarta elpusztítani a világot már Noé idejében. De akkor ráakadt Noéra, aki igaz ember volt, mert hitt Istennek, és az Isten megkegyelmezett ennek a világnak, nem pusztította el teljesen. Aztán mikor újra lezüllött az emberiség, elküldte személyesen A Fiát, hogy az embereket megváltsa, megmentse. És Ő el is jött, helyreállítva mindent, az ember méltóságát Benne, a szabadságát Benne, halálával és feltámadásával meg is tisztítva minden szennytől az embert, vágyaival, munkáival, képességeivel együtt. Mert azt mondta: minden lehetséges annak, aki hisz. És azt is mondta: a szabadság ürügy ne legyen a testnek. Dolgoznia minden embernek kell, azért is, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek. Nem a naplopónak. És azért is, hogy ne legyen mások terhére semmiképp. A munka, amennyiben fizetség jár érte, sokféle. Különböző képességekkel áldott meg bennünket Isten, hogy egymás javára lehessünk. Az „egymást különbnek tartani” is ehhez kapcsolható. Minden munka hasznos és fontos kell, hogy legyen. És nem csak a testnek, a léleknek is szüksége van ápolásra, gondozásra. Ez a célja a szellemi foglalatosságoknak, a tanulásnak, tanításnak. A gondolkodás képességének elsajátítása. A megértés tudományának fejlesztése. És ezen munkák közül a művészetek jelentik a gyöngyszemet, amiért nagy árat fizet a kagyló. Mert megmutatja, hogy ami igazán lényeges és értékes, amiért élni és küzdeni érdemes, azért semmi sem drága, még maga az élet sem.
Nem bűn művésznek lenni. Csak Isten elé nem helyezhetjük magunkat. Nem bűn szeretni a színházat. Csak ne istenítsük Isten teremtményeit, akik épp a színpadon teljesítik isteni elhívatásukat arra a munkára. Mindent a maga helyén kell kezelni. Tisztességesen, jól kell elvégezni a ránk bízott feladatot. Tudva azt, hogy Isten az Úr, aki megbízott bennünket azzal, hogy Őt képviseljük a földön, és ezt azon az egyetlen lehetséges módon tehetjük, hogy Rá is akarunk hasonlítani. Változzatok el az Ő ábrázatára. Ezt pedig a cselekedeteinkre érti, azaz végezzünk tőlünk telhetően tökéletes munkát. Ne fuseráljunk, hanem szívvel lélekkel. Cipészként, ácsként, bútorasztalosként és művészként is. Mert a fenekét mindenki ki tudja fordítani, de nem erre vagyunk kíváncsiak, sem a cipésznél, sem a színésznél. Ahogy a vadállat is tudja, hogy a szükségét végezni el kell vonulnia…
Ezek miatt keseredik meg az ember, a művész, a színész – hogy ezt az íratlan, mert nem emberek hozta szabályt rúgja fel az istentelenség, ami más, új istent fest életünk egére, s ehhez éppen az embert használja fel, hogy mutogathassa Istennek, embernek egyaránt: látod milyen vagy? Pusztítani való!
Hát ez ellen kell küzdenünk, amíg élünk, kiki a maga tehetségével, ott ahova Isten kegyelméből került, élve azzal, amit Tőle kapott, fejlesztve eszközeit Annak dicsőségére, aki a talentumait sokszorosan kell, hogy visszakapja, aki szaporodásra, gyarapodásra szólított fel, növekedésre, gazdagodásra – hogy egymásnak támaszai, örömei lehessünk. Soha nem tévesztve szem elől Őt, aki egymásnak ajándékozott bennünket. Innen és így érthető a „mindent szabad nékem, de nem minden használ” igéje, ami bemutatja nekünk szabadságunkat, de a féket is, amivel megállíthatjuk a pusztítót. Hogy legyünk tiszták, feddhetetlenek, hogy gondolkodjunk azokról, amik igazak, tisztességesek, kedvesek, tiszták, jó hírűek, erényesek dicséretesek. És Tőle tudhatjuk azt is, mi az, ami árt, ami eltávolít Tőle, ami haragra gyújtja Őt, ami Istentől elrugaszkodott. A hazugság. De Benne mindenre van erőnk, mert megerősít minket belülről, felövez erővel, hogy megtehessük, amit meg kell tennünk, elvégezhessük, amit el kell végeznünk.
Ezért jól gondold meg te, aki ma vagy rendező, színész, költő, drámaíró, színházigazgató vagy jelmeztervező – hogyan sáfárkodsz azzal a képességgel, talentummal, amit kaptál. Szerzel még mellé, vagy elfogyasztod azt is, ami van. Megnyersz még embereket, vagy elüldözöd azokat is, akiket eddig megnyertél. Hogy szépre, jóra, okosra neveled a rád bízott embereket, legyenek gyermekeid, nézőid akár, vagy meggyűlölteted velük az életet is. Csak erről van szó. És az igaznak minden a javára van. Amikor felmondták a szerződésemet a színháznál, ezzel az utcára lökve engem, nem is sejtették mekkora hasznot fog ez hozni nekem. Isten kiragadott abból a közegből, hogy ráláthassak az Ő szemszögéből életünkre, munkánkra. Nem számít mennyit kellett eltöltenem ebben a „száműzetésben”. Isten az időnek is ura. Az számít, hogy eljutottam a felismerésre és meg tudtam és tudom osztani. Hogy helyére tehettem, és teszem a színész, az ember feladatát az életünkben. Hogy az őt megillető rangjára emelhetem a színész sokszor oly méltatlanul megvetett munkáját, vagy megingathatom a piedesztálon azokat, akik méltatlanul bitorolják ezt a helyet. Isten nem egy talentumot ad, hanem többet. Így nekem is. Ezzel szolgálom Őt, és nagyon hálás vagyok neki ezekért a felismerésekért, ajándékokért, lehetőségekért. A szabad gondolkozásomért, hogy lehet az ember színész, lehet az ember költő, lehet bármi – csak Istenképű maradjon, vagy legyen. Állandóan. Folytonosan. Míg világ még a világ.
2016. április 4.
