Apropó: Horthy István interjúja margójára
2017. április 07. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Apropó: Horthy István interjúja margójára

Zsehránszky István: Miért lett muszlim?

Miért válik egy európai fehér ember muszlimmá? Ez a kérdés Horthy Miklós unokája kapcsán merült fel bennem. Horthy István Sharifnak hívják – kb. 76 éves. Mesterségét tekintve mérnök. Naponta ötször imádkozik szőnyegen Allahhoz, Mekka felé fordulva. Hogyan jutott ide?

Három és fél éves korában elhurcolták – családjával együtt menekülnie kellett Magyarországról, és hazátlanná vált. Családja – és nagyapja, Horthy Miklós – egymás után több nyugat-európai országban keresett menedéket. Végül Portugáliában kötöttek ki. Istvánka már kezdte otthon érezni magát, amikor Londonba küldték tanulni és internátusban lakni. 12 éves volt. Az angolok lenézték: „Te valami cigány vagy” – mondták neki, ami nyilván nem enyhítette a magányát. Mint vallja: „elszürkült, elsötétült körülötte a világ”, vagyis magára hagyottá vált. Ez másokkal is megeshet – még országokkal is, akár Magyarországgal is, ha az EU-n belül lágerré válik, szögesdrót kerítéssel veszi magát körül.

Horthy István Londonban, 17 évesen megismerkedett a Szubud nevű mozgalommal – egy kis közösséggel, akik hetente legalább kétszer összegyűlnek, s Horthy István szavait idézve: „kinyitják magukat és kapcsolatba lépnek az egyetemes erővel”. Nyilván Istent kell értenünk ez utóbbin. De miután hősünk befejezte tanulmányait és munkába állt, többé nem lehetett jelen ilyen szeánszokon, és akkor muszlimmá vált. Miért éppen azzá? Mert mint mondta: „A napi ima ötször visszahoz magamhoz”. De hát a keresztények is imádkoznak, ezért még nem kell muszlimnak lenni – akadékoskodott az interjút készítő riporter. „Csakhogy – válaszolta Horthy István Sharif – a kereszténységből teória lett, filozófia.” Vagyis – tennénk hozzá – nem hat közvetlenül, mint az iszlám. „Persze, az iszlám is oda fog jutni, épp most kezdődik ez a folyamat” – mondja a keresztényből lett muszlim.

Horthy István nem látja valami rózsásnak a jövőt. Rövidesen 1o—11 milliárd ember lesz a Földön, és – idézem – „A mostani civilizációnk, az individualizmus, a verseny, a nacionalizmus már nem fogja tudni kezelni” a kialakuló helyzetet. Aminek – tennénk hozzá – egyik előjele az Iszlám Állam működése. Róla is megvan Horthy Istvánnak a véleménye: „Ha a Koránt olvasnák, tudhatnák, hogy embert ölni bűn”.

Horthy István Sharif

„Lehet, hogy száz év múlva mindenki muszlim lesz Magyarországon?” – A riporter feltehetőleg viccnek szánta ezt a kérdést, de megdöbbentőre sikeredett. Egyrészt azért, mert Magyarország mellé még hozzá lehet sorolni Európa többi államait is. Másrészt pedig azért, mert a nyugati világban, melyhez mi is törleszkedünk, egyre elhagyatottabbá válik az ember – s abba kapaszkodik, amit talál: legyen az szekta, terrorizmus, kék bálna… Még a jobbik eset, ha mohamedán lesz, ha az iszlámban keres menedéket.

Forrás: Bukaresti rádió magyar adása, 2017. március 29.

2017. április 4.

5 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Mintha azért kerülnének fel ezek a cikkek, hogy ne maradhassak néma. Kifejezetten provokálnak, hogy elmondjam a véleményem, a Szóljon hozzá felhívással. Párszor ellenálltam az ilyen kísértésnek, most nem fogok.
    Egyetértek az interjúalannyal abban, hogy a kereszténységből teória, filozófia lett Európában, kivált a hivatalos egyházakban, ami a vallás kiüresedését jelzi. Nem egy élő Istenben hisznek, hanem egy távoliban, aki éppen mással van elfoglalva, talán…
    Abban is egyetértek vele, hogy magam sem látom rózsásnak a jövőt. Erről maga a Szentírás, azaz a keresztények Bibliája is biztosít.
    Abban is azonos a véleményünk, hogy az ember a nyugati világban egyre magányosabb, elhagyatottabb. Nem mintha keleten nem lennének azok, ahogy az ábra is mutatja… Azonban vannak kis, szektáknak nevezett csoportosulások, ahol épp úgy, mint a muszlimok, egy élő Istenben hisznek, és neki engednek. Ezt a hagyományos egyházak soha nem tolerálták. Most éppen valami nagy összeborulás zajlik az ökumené jegyében, de békesség, megegyezés most sincs, ami csak erősíti a békétlenséget a különféle keresztény intézmények között. Magam is átéltem hasonlót, olyan csoport tagja lettem, ahol komolyan vették Istent, ezt viszont azok igen nehezményezték, akik nem. A kérdés óriási, melyiknek van igaza? Ki cselekszik helyesen? Azaz ki az Isten? És akkor kit kellene követnie az embernek? A válaszok különböznek, és mindenki meghozza, így vagy úgy. Akár úgy is, hogy nem hoz semmilyen döntést. De egy biztos: aki komolyan veszi „Istenét” azt az „istensemleges” világ üldözi valamilyen formában. Ám aki a keresztények Istenében hisz, az nem fogja megölni azt, aki nem hisz ugyanabban, akiben ő. Ebből következik, hogy ő az, akit megölnek a hite miatt. Mindez nem azt igazolja, hogy téved. Mert az Isten, akiben ő bízik, magát állította elé példának, aki, bár megölték, feltámadt a halálból. Ezzel viszont erőt is demonstrált, bemutatta az embernek azt, amitől a mai, civilizált, filozofálgató, és okos ember elfordul, nevetségesnek, butaságnak tartja, és leszektázza azokat, akik hisznek a Feltámadott erejében, jelenlétében is. Így, mivel megtagadja annak erejét, teljesen kiszolgáltatottá válik más „istenek” hirdetőinek. Mert aki hisz, az komolyan is veszi azt, akiben hisz. És akkor ahhoz igazodik. Isten pedig, tudhatjuk, nem igazodik a világhoz, bár hatalmas türelme van.
    Hát ezért lehetett muszlim, interjúalanyunkkal együtt sok más, megtévesztett ember. Mert nem találkoztak az Élő Istennel, annak erejével, hatalmával, szeretetével, hanem erőtlen, kiürült, hitehagyott, keresztényeknek csúfolt emberekkel, akik maguk sem hittek abban, amit nekik prédikáltak, csak részt vettek, vesznek hagyományokhoz hű, de Istenhez hűtlen, üres szertartásokon. Tisztelet a kivételeknek. És nem csak az ördögűzésre, gyógyításra gondolok, mint keresztény gyakorlatra, vagy a hitre imádságok meghallgatásában, hanem Istenfélő, tisztelő, szerető magatartásra is. Amiben nem akármilyen erő van.
    Ami pedig az üdvösséget illeti, jobb az embernek, ha nem válik mohamedánná, vagy muszlimmá, stb.
    Hosszan folytathatnám még…

  2. Pusztai Péter:

    Kíváncsi lennék a folytatásra

  3. Nászta Katalin:

    Tegnap előtt hallgattam a tévében egy lelkészt, Erdély egyik református egyházából. Mai magyar köznyelven beszélt. Élő Istenben hívő embernek mutatkozott. Ezt az igazolta, hogy úgy beszélt Istenről, annak beszédéről, az igéről, mint az anyja, vagy apja szaváról. Olyan személyhez kapcsolta, aki nem halott, nem távoli, nem letűnt, hanem élő, itteni, mostani. És amikor olvassa a „levelét”, akkor egy-egy mondata megüti a szívét. És akkor ő azt teszi, amit olvasott. Hosszabb időt vett igénybe nálam, hogy a már megismert Istenről ne feltételezzem azt, kizárólag így, vagy úgy lehet vele kapcsolatba kerülni. Egyet kivéve: az utat, az ajtót őhozzá Ő maga mutatja meg. És ennek az ajtónak neve van, aki a Fiú. A Fiú neve: Jézus, a Krisztus. Krisztus annyit tesz, mint „küldött”, „felkent”, „messiás”. Ez az, ami kiveri a biztosítékot, vagy felszabadító erővel hat. Botrányos vagy üdvözítő. Ezt maga Isten jelenti ki a „levelében”, azaz abban, amit Bibliának nevez a világ.
    Amíg ez az ismeret benne marad a könyvben, semmi gond. Amíg pár pap, egyházfi ajkára ragasztva marad, elviselhető. Csak az kavarja fel az embert – nevezzük nevén a gyermeket -, amikor lelép onnan, kilép a lapok közül és életre kel. Azaz valaki úgy is tesz, ahogyan ott olvassa, vagy meg is hallja a szót. Ez az erdélyi pap arról mesélt, tett bizonyságot, hogyan irányította őt az Isten, az igét olvasva pályát választani. Nem kis felfordulást okozva ezzel az addig bizonyos elképzelések szerint eltervezett életében. És ezzel mindenki így van. Maga Jézus mondja magáról, hogy bár ő a békesség fejedelme, de azért jött, hogy megossza a világot, hogy szétválassza a világosságot a sötétségtől bennünk is, elég elolvasni Máté evangéliumának 5. fejezetét.
    Aki nyitott szívvel képes hallgatni rá, annak megnyílik az, ami benne van üzenetében. Épp úgy, mikor egyik ember őszinte vallomása megérinti vagy megrázza a másik embert. Nem hagy közömbösen. Reagálnod kell rá. És ez gyökeres felfordulást okoz az emberben. Utána a környezetében. Az örömhírt – mert azt jött hirdetni az embernek – így is osztották meg mindig: embertől emberig, egyik elmondta a másiknak. Az az úzus, amit a már intézményekbe és rigurózus szertartásokba merevedett egyházak produkálnak idegen az élő Istentől. Ő ott van, ahol ketten-hárman hisznek benne-neki és megszólítják. Ő azzal beszélget, aki odafigyel rá, és hisz benne. Aki nem tartja hazugnak. Ő élet. És az élet még a betonfalakat is áttöri, elég egy fűszál hozzá. Hogyne okozna földrengést bennünk! És ezt vagy vállalja valaki, vagy visszahúzódik a jól ismert falai közé, ahol rab ugyan, de tudja – úgy véli – mettől a meddig. Ijesztő tud lenni az a végtelen szabadság és még nem ismert létezési mód, ahogyan elfogadva Isten szavát, elindul utána az ember. De sokan vannak. Csak fontos ismerni az ajtót, amin át kell lépni. Ezt megismertetni hivatott-küldetett az ember, és ehhez nincs feltétlenül hatalmas terekre, vagy épületekre, templomokra szükség. Elég két ember. Indulásnak. Mindig akkor van baj, amikor az élet szoborrá dermed, de még mindig életnek hívjuk. És hajlamosak vagyunk faragni ezeket a „szobrokat”… De a fűszál kihajt…
    Bocsánatot kérek, ha idegesítő vagy okoskodásnak hat, amit írok. Ezért is van szükség élő beszélgetésre, mert akkor látni, mennyit lehet még mondani, mire kíváncsi még a másik, vagy már elege van. Jó példa erre Fülöp evangélista, aki épp annyit mondhatott el a szerecsen komornyiknak, amennyire annak szüksége volt, hogy maga ismerje meg aztán személyesen Istent. Én ís kíváncsi voltam. Szomjúságnak is nevezi ezt az állapotot az Írás. Magát pedig forrásnak. Élő víznek. Nincs is jobb egy kortynál ebből a vízből. Egy életre szomjadat oltja.

  4. Pusztai Péter:

    Tisztelt Asszonyom, köszönöm nyilvános levelét. Hirtelen André Malereux és Mircea Eliadehoz
    kellett fordúlnom újra elolvasni a hozzá állásukat Istenhez, és hithez. Kérem, nézze meg
    interjúmat a Magyar televízió adásában.ZÁRÓRA PUSZTAI PÉTER YOUTOUBE

    Az Őné,PP

  5. Nászta Katalin:

    Köszönöm Uram, az interjú egy élmény volt. A két idézett kiválósággal nem volt alkalmam közelebbről ismerkedni, de azt hiszem, nem kerülök velük nagy barátságba, amennyire az életrajzukba hamarjában, és felületesen sikerült belenéznem. Az Ön képeinek viszont csodálója vagyok.

    Tisztelettel,
    N.K.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr1012407139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása