http://kafe.hhrf.org/?p=60961#more-60961

 Talán egy fénykép ez az egész...  / Zsoldos Árpád

„Kiszolgáltatott, élő anyag a színész”

         Faggatnám Zsoldos Árpádot erről a pályáról, amely mindkettőnké. Arról, amit csak ő tudhat , ami saját, külön művészete. Tanulnék tőle. S hiszem, velem együtt még sokan. De hát nem engedi. Kerül.

         Együtt próbáljuk Illés Endre darabját, a Stendhal nyomán írt Vörös és feketét. A próbák aránylag simán mennek, csak egyszer veszünk össze Zsoldossal. Kínlódom, kettős szereposztásban játszom, kevesebb próbalehetőségem van, mint Tátinak, valamit kipróbálok közös jelenetünkben, mire feldühödik, elrontja a próbát. Rájöttem, hogy tévedtem, de felháborít, mennyire türelmetlen, s máris érzem, hogy kevesebb vagyok, hiszen ha valamihez türelem kell, akkor nagyon gyenge lehetek. Kibékülünk persze, hiszen a jó munkamenethez a jó hangulat a legfontosabb. S talán épp ezzel az összetűzéssel kerültünk közelebb egymáshoz. Először vagyunk partnerek színpadon.

Próba után a bárban beszélgetünk: Zsoldos, a fogadott fia, az ügyelő és én.

– Két interjúból kell kiindulni – mondja. – Különben észrevetted, hogy nem akarok veled beszélgetni, igaz?

– Derogált neked, tudom.

– Hát te is üldözési mániában szenvedsz? Nem akartam interjút veled. Úgy éreztem, nem érdemled meg.

– Már a szerepet sem tartottad hozzám illőnek. – A lányát játszom. – Azt mondtad, „ez nem a te szereped”.

– Igen, de ez tabu, erről nem szabad beszélni...

(S én is így érzem.)

– Mindkét interjút a rádióban hallottam. Az egyiket Vasarelyvel készítették, a másikat Szabó István filmrendezővel. Vasarely azt mondta: 70%-ban tudni kell a mesterséget. A többi 30% az, amikor festek. Én is ezt mondom. Csak félig vagyok tehetséges, félig pedig szorgalmas. Hogy mennyire vagyok vallásos, nem tudom. Ahhoz, hogy higgyek, nem vagyok elég naiv, ahhoz, hogy ne higgyek, nem vagyok elég okos. Mikor ezt a világot látom…, akkor elkezdek hinni.

– De miben?

– Egy félelmetes erőben, amit nem tudok megoldani. A béke… Shakespeare, Goethe, Voltaire, Beethoven voltak a legnagyobb békeharcosok. Olyan szerencsés voltam, hogy párszor elbeszélgethettem Szabó Istvánnal a Mephisztó című film rendezőjével. Csodálatos egyéniség. Szégyelltem magam, annyi tiszteletet tanúsított irántam. S miért? Azt mondta: „A színészek olyan kiszolgáltatottak, a műszaknak, a rendezőknek, a közönségnek, hogy amikor instrukciót adok nekik, azt se tudom, hogyan szóljak hozzájuk, annyira érzékenyek és megalázottak.” S ez így van. A rendező ne legyen diktátor. Kiszolgáltatott élő anyag a színész. Legyenek közlékenyek, beszélgetőtársak. A színész a színpadon egyedül van, a rendező a függöny mögött áll, a színész érte küzd. Nem csak a rendező, a színész is tesz valamit az előadáshoz! A sírfeliratom tudod mi lesz? Ember akart lenni, és belehalt.

Hadakozik egy egész világ ellen, de nem nyitja ki a lelkét. Arról, hogyan alkot, nem tud beszélni. Vagy nem akar? Éli a szerepeket. Irritálja minden kérdés, amely errefelé tendál. Hallatlanul magabiztos, hisz magában. Maga az élő szerep. Nem lehet hozzányúlni, mert szúr. Védekezik. És ajka szederjes az izgalomtól, mielőtt kimegy a színpadra. A szíve ugrik ki a helyéről.

„Ma voltál a legjobb”,  mondja Kurta Árpi, az ügyelő.

– Itt volt a fiam. Neki játszottam. Doppingol, ha mellettem van. Mit is mondtál a múltkor? „Neveltél azzal, ahogy éltél. Ahogy össze-össze estél, és mégis győztél.” Ezt mondtad, igaz? – kérdi a fiát, mire az szemérmesen bólint, kicsit intené is apját, hogy ez nem ide tartozik...

– Legalább olyan okos vagyok, mint amilyen naiv – folytatja. – Ha Eszter lányom nem lenne, ezt a márkit sohasem tudtam volna így eljátszani. Imádom a lányomat. Ahogy De la Mole márki védi Mathilde lányát, úgy védtem én Eszter tehetségét… Sokszor szidtak, miért nem csinálok maszkot, mindig ugyanaz a szakáll, ősz haj. Nem csinálok, mert a maszk belülről jön. A belső tartalom a lényeg. Peter O’ Toole sem csinál maszkot, mégis mindig más. A színész az egész életét, a gondolkozását, a világszemléletét meg kell hogy változtassa, amikor játszik. Ha fasisztát alakít, akkor legyen fasiszta, ha humanistát, akkor humanista. De abban úgy kell hinnie, hogy őrület –  a hangja felforrósodik. – Ez minden. Különben a legszebb alakításom a fiam. Engem senki nem fogadott örökbe.

Nézem Zsoldost. Lefogyott. Egyik próbán meg is jegyezte: ha így halad kifogy a világból. Első jelenete ebben a darabban egy rövid, pár mondatos kép. Én már nyolc perce bent vagyok, mire ő bejön. S megcsap a „kintről jövő” hideg izgalma, fullasztó szenvedése. Azt mondja Zsoldos, hogy az ő szenvedése akkora, hogy ahhoz már sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet. És benne a szerep már régen elkezdődött, még jóval a próbák előtt.

– Az előadásaimtól kiborulok. Ilyenkor könnyen megtalálható az Achilles-sarkam. S ilyenkor bántanak a leggyakrabban. A társadalmi gondjaim is felgyűlnek. A szívorvosom megkérdezte tőlem, hányféle halálnemben „végeztek már ki” a színpadon. Mindenfélében. Széchenyi öngyilkos lesz, Bolyai megőrül, Kemény Zsigmond szintén. Hat magyar hőst játsztam. És a legnagyobb igazságtalanságnak tartom azt, amikor az első kollokviumon a Kemény Zsigmondért megkapom a zsűri különdíját, másnap pedig a darabot szétszedik. Mondd, lehetek én jó, ha az előadás nem az? Mert nem az a lényeg, hogy ki a zseniális: a rendező, a színész vagy akár a szerző. A lényeg az, mi jut el a tömegekig. Én Kolozsváron kezdtem ezt a pályát, nekem Jordáky Lajos volt úgyszólván a nevelőapám. Nélküle senki nem lettem volna. Fiatal színész voltam, mikor magával vitt egy előadásra a Történeti Intézetbe. Mikor beléptünk a terembe, megfagyott körülöttünk a levegő… Utána megkérdeztem tőle, hogy tud így élni. Azt felelte: „Én őszinte vagyok”... Az ilyen emberektől tanultam történelmet. Nekem itt kell élnem, amíg meg nem halok. Még nem akarok… és azt üzenem, ha munkaminőséget akarnak, ne tévesszék össze a bosszút a munkafegyelemmel. Ne büntessünk bosszúból. Ha egy munkás ráordít a főmérnökre, mert nem jó az, amit csinál, higgyenek neki, hogy minőséget akar.

Közben belép Visky Árpi, akit Táti felkiáltással üdvözöl.

– A Woyzeckben európai voltál. A labdát mindig visszadobod.

A játékra céloz. Visky keserűen:

– Kaptam én labdát ezektől? – mutat rám, majd nevetve leül.

– Színésznek kiváló, de rendezőnek zseniális lesz – mondja Zsoldos, Viskyre mutatva, aki nem hajlandó ebbe a témába „belemélyülni”, így hát folytatjuk.

– A replikát kimondod, de benne legyen róla a véleményed is. Nagyon utáltam, amikor tudatról és szenvedélyről beszéltek. Nincs hideg és forró színész. Van egy görög harci kocsi, előtte két ló, egy fekete az értelemé, egy fehér az érzelemé. Akkor igazi a színész, ha tudja, mikor melyik lóra kell ütni előadás alatt. Mert nem húznak egyformán. Ez sikereim titka. Mindig tudtam, melyik lóra kell ütni.

Bemutató után újra együtt ülünk, a többiek már nagyjából elszéledtek. Fáradtak vagyunk. Ilyenkor a legnehezebb elviselni a civileket. Zsoldos beszél, s én gondolatban jegyzem minden szavát.

– A tehetség szervezés kérdése. Szerepeket kerestem magamhoz. Aki vagyok. Mindig megkeresem azt az üzenetet, ami a mához szól. Akkor vagyok a legbátrabb, amikor ki kell mondani az igazságot. Sajnálom, hogy nem teremtettem magamnak fórumot. Meg kellett volna tanítanom másokat is erre a pályára. Önző voltam.

– Még nem késő.

– Már késő. A vég fele haladok. Nincs több mondanivalóm…

Nem hiszek neki. Bemutató utáni állapotban érezhet csak így a színész. Fellépés előtt rettenetesen izgul, kiszárad a szája, ám ez csak az első pillanat. Utána már lobog, lángol. Viszi magával a partnert.

– Ott születik a szöveg a színpadon. De a színház fölé kell emelkedni. A Burgogne tábornokom alakításakor például előttem volt Lawrence Olivier kitűnően megformált szerepe. Ő volt a szobor. Én pedig elkezdtem a szobor felé mászni, kapaszkodni. Mindenbe megfogóztam, hogy följebb juthassak. Most, hogy már lejátszottuk, elmondhatom, eljutottam a szobor talapzatáig. És ez nagy szó. Vagy itt van Hering papa, vagy Bétisz. Három különböző szerep. Ugyanazzal a maszkkal. Egyformák voltak? Nem. Pedig egyformán szerettem őket. Én már harminc évvel ezelőtt tudtam, hogy meg fogom teremteni magam. Ehhez hallatlan nagy szívósság kell. Erő. Hit. És nagy mesterek. Szerencsém volt. Olyanok mellett nőttem fel, mint Poór Lili, Fekete Mihály, Réthelyi Ödön, Flóra Jenő, Kovács György, Senkálszky Endre, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Horváth Béla. Rengeteget tanulhattam tőlük… Még eljátszom Leart, aztán…

Felégetik a szerepei. Nem tud langyos lenni. Nagy színész. Aki partnere volt színpadon, érezhette, micsoda erők feszülnek benne. Ő soha nem tesz úgy, „mintha”; ő éli a szerepeket. És a hozzáállása! Uramisten, de sokat tanulhatunk tőle! Persze, bosszantó is néha. Nincs is mindig igaza, de végül – és ez a fontos – ő győz. Összeszid, hogy ne improvizáljak próbán, de ő maga ragyogóan teszi előadás közben.

Gyönyörű játék a színház. „Minden művészetek fején a korona” – írta Petőfi, idézi Zsoldos.

– De arról, ami a színpad és az öltöző között van, arról nem beszélsz. Pedig erről faggatnálak. Nekem senki sem mondta el, hogy a színház más dimenzió – fakadok ki.

– Észrevetted?

– Mikor bemész a színpadra, más idegállapotba kerülsz, felfokozott, szinte transzcendens állapotba. Nem mondták, hogy ezt nem megtanulni, hanem megteremteni kell…

– A szenvedés a legfontosabb, a legtöbb - mondja.

– Te tulajdonképpen író volnál. Megalkottad, „megírtad” magadat. És újraalkotod a világot minden este – mondom neki, s csak most értem meg, mit jelent az, hogy a tehetség szervezés kérdése. Meg kell szervezni az öltözőtől a színpadig mindent. De már az utcáról, otthonról el kell kezdeni.

– Otthon? Olyan világban élünk, hogy néha már nem szívesen gondolkozom. Felesleges. Ki kell bújni a bőrünkből. Hogy milyen áron? Fejállásban vagy szétszaggatott fejjel, lélekkel, de ki kell bújni, mert ki lehet. Nem szeretem, ha piszkálnak, nem szeretem a tüskéket. A kardot igen. Nem bírom már a kétszínűséget. Gyűléseken lelkesedünk, de próbákon legyintünk, kicsúfoljuk azt, aki dolgozik. Itt szégyen a munka! Pedig, amit elértem, munkával értem el, sok-sok munkával. Én dolgozom. Szétszedem az agyam, az idegrendszerem – a közönségért.

– Volt olyan szereped, amit nem sikerült megoldanod?

Minden szerepemben pokolian hiszek, amikor azt próbálom, abban az alkotási periódusban vagyok. Ilyenkor sokszor a családi helyzetem is kétségessé válik, annyira „belemegyek”. A munkánkhoz nyugalom kell? Mekkora tévedés! Az alkotáshoz minden kell, csak nyugalom nem! Nem hiszek az olyan színészben, aki azt mondja, nem sikerült a szerepe, mert a rendező, a partner, a díszlet… Nem igaz. A színésznek önmagában kell megkeresnie mindent. Mindenki eltévedhet, csak ő nem. Ez a hit a legfontosabb. És őszintén mondom, talán azért is jutottam ide, hogy ötven évesen ilyen egészségi állapotban legyek, mert fantasztikusan hittem mindig abban, amit csináltam. És mégis voltak bukásaim. Sajnos, az elferdült értékrendű világ ezeket nem vette észre, csak én tudtam. Olyan is volt, hogy két év múlva jöttem rá, mit is hibáztam el előző alakításomban, mert a siker elfedte előlem. A sajtó, a közönség 90%-ban elismert, magam jó néhányban hiszek, s egy párat becsülök is szerepeim közül, mint kemény munkát. A többit, ami kevésbé sikerült, azért nem tudom megtagadni, mert ezek a melléfogások vezettek el később a jól sikerült alakításaimhoz.

– Ritkán értesz egyet a rendezőkkel. Miért van ez?

– Van aktív és passzív anyag. Az aktívat hagyni kell, kiteljesedik önmagától, engedni kell, bontakozzék ki egyedül. A passzívval kell foglalkozni, akiből ki kell bányászni a szerepet. Ide pedagógiai érzékre van szükség, s ilyen rendezővel nem nagyon találkoztam... A színész egy félelmetes harcos. Csak abban a színészben hiszek, aki nem bólogató mátyás, aki a mostani szerepén dolgozik, nem a holnapiért süvegel.

– Mi a véleményed a partnerről? Általában.

– Kötelességed neki segíteni, ha bajban van. Tüzet adsz neki, ha fázik, vagy ha az övé nem elég. Beszélgetek velük. Én nem szeretem, amikor különböző címeken a tüzet kioltják. Valaki fellángol, égni kezd a szerepben, s akkor kioltják a tüzét, csak azért, hogy nekik legyen igazuk.

– Rendezhetnél is.

– Haragszom is magamra ezért. A szerep kompozíció. Zenét, formát, minden művészetet felölel. Meg kell tanulni olvasni is. Jól olvasni. Meg kell rágni, át kell jól érezni-érteni, akár Merle Szigetét, vagy Goldoni A legyek urát, vagy Proust Fáraóját. Ha megérted ezeket visítani kezdesz! Nem szeretem a széljegyzetkultúrát. Sokszor nem is olvassák el azt, amiről írnak, véleményt mondanak.

– A kritikáról mi a véleményed?

– Véleményem lehet róluk, hisz sohasem voltam kritikus. Ha kritizáltam, mindig azért tettem, hogy segítsek azon a színészen például és akkor, amikor még segíthettem is rajta. Egy kérésem van csupán hozzájuk. Fáradtan, és nem biztos, hogy mindig felkészülten érkezve az előadásra, ne az legyen a módszerük, hogy egy előzetes koncepcióhoz akarják igazítani, amit látnak. Tessék beülni teljes anyagismerettel, de szűzen. Arról írjanak, amit látnak, ne arról, amit szeretnének látni.

– Kit tartasz igazán nagy színésznek?

– Latinovits volt, óriási volt, ismertem… Emlékszel, Kertész Ákos Özvegyek-jében a hangját játszottam, és büszke vagyok rá. Telekit sem tudom megcsinálni, ha ő nem beszél nekem róla. Ő játszotta. Egyetemi tanár, szociológus, megalázott ember, nagy művész, és sorolhatnám – ez volt egy személyben Latinovits. Nagy kár érte…

– Azt mondtad, magadhoz kerestél szerepeket...

– A szerepkör nagyon érdekes dolog. Gondolkodó, okos és bolond baráti köröm már elhelyezett egy eljövendő szerepkörben: Lear, Macbeth, III. Richárd, Lucifer – én is ezt vallom, ezekre vágyom, de eljátszottam Rómeót, bár nem magamnak szántam, vagy Don Cezar de Bazan szép dolgokat hozott... Szerepálom? A színésznek mindig a jelen pillanatban játszott szerepe a fontos, akár jobban vagy rosszabbul van megírva, le kell feküdni vele, s egy új gondolatot szülni vele, belőle. A határozott szerepálom gyanússá teszi a színészt. Láthatatlan csillagok is vannak. A mondanivalód, ha forró, egy kisebb szerepen keresztül is ki lehet mondani. De nem kell egy szerepen keresztül mindent kimondani. Minden szerepben meg kell találni a „szerepálmot”. Ez a mondanivaló. Az igazság olyan tömör, hogy a félig szundisok el sem hihetik, hogy valaki is képes megközelíteni. A megkérdőjelezett igazságot. Mert ebben a pohárban más és abban megint másként néz ki... A színész önmaga agyaga, saját testéből kell faragjon száz képet, szobrot, zeneművet. Önmagát kell újravésse, faragja. Higgyék el a kedves nézők, hogy ez borzalmasan nehéz, de nem fölösleges.  Amikor jó vagy, akkor kell még jobbnak lenned.

A beszélgetést befejeztük, elfáradtunk. Beállnak ilyenkor a nagy csendek, tiszteljük a másikét. A bemutató utáni állapot a nagy csendek ideje. És másnap tovább gondolom Zsoldost: amikor tökéletesen tudsz uralkodni magad felett, amikor egy vagy azzal, aki játszik és azzal, aki uralkodik a játszó felett, akkor jó leszel.

Bevallom, félek Zsoldostól. Csodálom. Olykor gyűlölöm. A kicsi gyűlöli bennem a nagyot ilyenkor. Félek, ha nem sikerül ez az írás róla úgy, amilyen kiváló színész ő – kikerget a világból.

*

Több embert is megkérdeztem a színházban, mi a véleményük Zsoldosról. Íme a László Károlyé.

– Amikor többszöri felvételi után nagy nehezen bejutottam a főiskolára, az első év végén szó nélkül kipenderítettek. Amikor még a legjobb barátom is lemondott rólam, akkor egy negyedéves, végzős hallgató, már kész színész megfogott, és egy esetleges pótvizsga reményében újramondatta velem a vizsgaanyagot. Őt már várta a színház, de ő meghosszabbította a főiskolás életet egy kirúgott elsős kedvéért. Így kezdődött egy több évtizede tartó barátság. Én visszakerültem a főiskolára, elvégeztem, kollegák lettünk Zsoldos Árpáddal. A sors szeszélyes alakulása folytán többször is kellett ítélkeznem különböző bizottságok tagjaként legjobb barátom viselt dolgai fölött. Válságba is sodort nem egy ilyen döntés, hiszen legtöbbször a kitűnő alakításokért járó jutalmat kellett kivennünk Árpád zsebéből egy-egy botrányba fúló kiborulása miatt. Próbáltam tárgyilagos lenni nemegyszer, vajon azért bánt-e a lelkiismeretem, mert olyan ember fölött török pálcát, aki életem egyik legkilátástalanabb helyzetében megtalálta a legmegfelelőbb gesztust és hangot? Azt hiszem, erről is, de nemcsak erről van szó. Húsz-egynéhány év alatt sok pályatársammal ültem egy öltözőtükör előtt, előadásra készülve. Sok tehetséges emberrel. Ezek a félórák, órák a színész legőszintébb pillanatai. Talán, mert fél. Sokszor kegyetlenül – a halálfélelem lehet ehhez hasonló. Ilyenkor beszél, beszél életről, halálról, szerelemről, hivatásról, családi bajokról, kételyekről… egyszóval leltárt készít. Árpáddal megszámlálhatatlanul sokszor ültünk egymás mellett, tükör előtt, eldugott falvakon és európai fővárosban egyaránt. Szorongtunk, dideregtünk a kétségbeeséstől, hiszen a nézőtéren zúgott a tömeg, várt valamit, tőlünk várt. Lezuhanni a magasból színpadon is lehet, de míg a légtornász kezét-lábát-gerincét teszi tönkre egy életre, addig a színész lelkében marad egy soha nem gyógyuló sérülés. Nos, Árpád, amikor színpadra indul, kezet fog, nem akárkivel, hagyatkozik, rábízza a családját, kér, hogyha valami történne… Így mehetett valamikor régen a gladiátor az arénába: győzni vagy meghalni.

Ha egy varázsszóval megszüntethetném zaklatott érzékenységét, megölném a tehetségét! Ezért fogadom el így őt, ahogy van – no meg azért, mert azt is tudom, hogy a mindig beilleszkedni tudó, precíz, pontos ember nem mindig a leghasznosabb is. Valószínű a jövőben is megszavazom a büntetést, ha erre „rászolgál”, bár tudom, hogy azért az önemésztő lelki befektetésért, amellyel feltölti szerepeit, a jutalom kétszeresét is megérdemelné.

A beszélgetés 1982-ben történt.

Lejegyezte: Nászta Katalin

http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=43985