(1939-2015)                   

                        A színész, aki rendező, zeneszerző, szövegíró egy személyben

                                                                            1982-’83 

„A közösség zsákutcáiban huzat van. Hideg huzat.”

 Mostoha sorsuk van a kabaréknak, ami a kritikákat illeti. Láttam jó pár szilveszteri szórakoztató műsort, s nem egy unalmas, fárasztó volt. Ám a közönség derült rajta. Láttam olyat is, ami ízléses csomagolásban, elegánsan tálalta a minket abszolút hidegen hagyó, idejét múlt témát, és láttam napi aktualitású vicceket, szófűzéreket olcsón, ízléstelenül összeállítva, humortalanul előadva. A közönség mindig tapsolt. Szerencsére. Mert nem is olyan könnyű ez a műfaj. Jó lenne már tudni azt is, milyen ez a műfaj? A szatmáriak Vidám batyubálja megmutatta. Remek, talpra esett, furfangos, jó kedélyű és hahotára ingerlő konferanszié állt a közönség elé, aki „tálalta” a műsort. Belefűzve mondókájába a legapróbb és akkor történő cselekményeket, gikszereket, amelyek egy turné alatt érhetnek egy társulatot. És ízléssel, elegánsan, humorral tette ezt. Szegény Horváth Béla jutott eszembe róla. Fesztelen, közönség kegyeibe férkőzni tudó, ellenállhatatlan komédiás.

                A konferanszié, szövegíró, zeneszerző és rendező egy személyben Kisfalussy Bálint. Szállodai szobájában ülünk, „hajnali” kilenc órakor, továbbindulás előtt két órával.

• Hogy szántad rá magad erre a pályára?

Nevet.

• Nem volt könnyű… Falusi fiú vagyok. Amíg Váradra nem kerültem középiskolába, nem is láttam színházat. Egyszer talán, egy mini társulatot. Azt hiszem egy kilónyi krumpli volt a jegy ára. Rengeteg gyerek ült a nézőtéren, s kijött a színpadra egy olyan élemedett, ötven körüli hölgy, elég testes volt, s elkezdte énekelni, hogy elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek. S ezzel szépen kivánszorgott a színpadról. Jött a férj, az igazgató, azt hiszem ketten voltak az egész társulatban, s énekelte, ha te elmész, én is el, tőled nem maradok el, s a túlsó ablakon kiszöktek mind a ketten. Elmentek krumplistól, mindenestől… Aztán Váradon láttam először színházat. Ha nem a János vitéz lett volna, azt hiszem soha nem lettem volna színész. Talán tizenhárom éves lehettem, amikor elvittek bennünket megnézni ezt az előadást. Nyilván, én azt hittem, hogy a tó az tó, a kék tó az kék tó, nagyon szép volt, nagyon tetszett. S akkor elkezdtem járni színházba. S valami ősi, nagy igény született meg bennem a színház iránt. De az otthoni körülményeim olyanok voltak, hogy nem is gondolhattam arra, hogy színire menjek. Édesapám az orosz fogságban megfogadta, hogy két fiából, ha kiszabadul, kántort és papot csinál. Úgy nézett volna ki, hogy bátyám, Balázs, aki öt évvel volt idősebb nálam, ő lett volna a kántor, én a pap. Igen ám, de bátyám beteg lett, a fél tüdejét ki kellett kapcsolják, így rám maradt mind a két feladat… Nehéz teher egy tizenhat éves fiúnak, aki előtt ott áll az élet, és neki nincs választása, mert nincs… Édesapám azt mondta, ő csak a teológiát tudja vállalni, erre van ereje. Más egyetemre nincs pénze. És én nagyon szeretem a szüleimet. Kicsi korom óta nagyon nehéz körülmények közt neveltek, és… ez nem egy olyan, hogy szeretem őket, mert kell, ez jött magától. Négy osztályt a faluban végeztem, akkor kerültem el, s én azóta otthon csak vendég voltam… Sokat hiányoztak az életemből, talán ezért is… Nem akartam őket sem megbántani, de a magam hitét is meg szerettem volna őrizni-teremteni. Elvégeztem két évet a kolozsvári református teológián. Egészen szépen alakult a papi pályám, ahogy visszaemlékszem. Tanáraim nagyon szerettek. Nagyon sok olyasmit tanultam meg ott, amit sehol máshol nem tanulhattam volna meg: emberi tartás, egymáshoz való viszonyulás, felelősség az életben, a pályám iránt. Éppen ezért nagyon büszke vagyok erre a két év teológiára. S valahol érzem a két pályának a lényegi összetartozását, a hivatásban, persze más-más oldalról. És még sok egyébben: az enyéimhez való hűségben… Ezt minden vonatkozásban értem, családtól egészen a nagyobb közösségig. Két év alatt sikerült anyagilag függetleníteni magam. Sokszor küldtek legációba, ahol jól lehetett keresni. 1956. április negyedikén egy teológus kollegámmal elmentem Vásárhelyre és a legnagyobb titokban jelentkeztem felvételi vizsgára, a színművészetire. Mikor átléptem a színiakadémia küszöbét, alig tudtam felmenni a lépcsőn az izgalomtól. Akkor éreztem először, annak ellenére, hogy teológus voltam, hogy valami szentélybe lépek be. Templomba. Valahogy úgy éreztem, hogy itt lenne a helyem, de nem mertem hinni se benne. Bementem Szabó Lajoshoz. Mondtam neki, hogy teológus vagyok és szeretnék felvételizni, de attól félek, hogy esetleg hátrányom származhat abból, hogy teológiáról jövök, s nekem nem azt fogják mondani, hogy ez a baj, hanem azt, hogy tehetségtelen vagyok. Kérdeztem, hogy így van-e, mert ez egy borzasztó nagy váltás egy fiatalember életében, s akkor inkább neki se indulok. Biztosított róla, hogy ez nem oszt és nem szoroz a bizottság véleményalkotásában. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy idevaló-e, nem arra, hogy honnan jön – mondta. A másik dolog, amire kértem, az volt, hogy ne kelljen kikérnem az irataimat a teológiáról, mert ha ide nekem nem sikerül, de megtudják, oda sem mehetek vissza. Ezt is lehetővé tette. Akkor visszamentem s szépen végeztem tovább a teológiát. Aztán nyáron hazamentem, mondtam a szüleimnek, mit szeretnék, természetesen azonnal kitagadtak, én eljöttem, s attól kezdve otthonról egy lejt el nem fogadtam. Csak a „kötelező” élelmiszercsomagot. Arra gondolva, amit édesapám mondott, hogy ő csak a teológiát tudja fizetni. Mikor hazamentem a felvételiről s megtudta édesapám, hogy sikerült, csak annyit mondott: Borzasztó, hogy neked minden sikerül. De hát nem lehetett az ő álmát is, meg az enyémet is megvalósítani. Nem lehettem egyszerre színész is, pap is. Édesapám mai napig azt mondja, mikor megnéz egy-egy előadásban: Nagyon szépen játsztál fiam, de amikor prédikáltál, az azért jobban tetszett…
• Mióta rendezel, és milyen igényből? Miért fogtál egyáltalán hozzá?
• Színházaink eléggé sokat küszködnek a jó, vagy kevésbé jó, vagy mostoha körülményekkel, s elég nagy küszködés jellemző a rendező-tartalékra… A színházaink, egy-két előadástól eltekintve, eléggé vidékiek. Nincsenek európai kitekintésű rendezők, mindenhol legalább kettő, nem több, de kettő, akik kilendítenék egy kicsit a színházakat ebből az elvidékiesedett, mindenbe belenyugvó, majd csak lesz valahogy színházi életből. Nincs pezsgés. Én soha életemben nem akartam rendező lenni, nem is leszek.

Ez poén. Nevetek is.

• Úgy volt, hogy megzenésítettem hét darabot. A szatmári előadásokat nem én rendeztem, de ott voltam és állandóan közreműködtem. A Rút kis kacsa* 182 előadást ért meg. Óriási sikerrel játsztuk otthon is, máshol is ezeket az előadásokat. A Leszállás Párizsban*, a Jó reggelt szerelem* is zsúfolt házakkal ment. Más színházak is bemutatták a darabjaimat, de majdnem hogy a bukás szélén álltak vele. Egyik másik előadást láttam is belőle, és elképedve vettem észre, hogy nem értik ezeket a bóvli számokat, amiket én írok. Nem értik ezt a tingli-tanglit, ahogy bele kell szőni a számokat az előadásba. Ezek nem világszámok, ezek nem hordoznak semmi különösebb mondanivalót, ezzel nem lehet a világot megváltani. Ezek egyszerű kicsi dallamocskák, amire egyszerű kicsi szövegeket írok a magam s a közérthetőség színvonalán. Én szeretlek, te szeretsz, ennyi az egész, nincs itt mit firtatni. Még a sanzon szintjét sem éri el, mert ez ez a műfaj. A baj csak az, amikor ezt a műfajt más mércével mérik. Nem kell hamleti mércével mérni a zenés vígjátékot és fordítva sem. Ilyenkor mindig baj van és lesz… Arra gondoltam, megpróbálom nem kiengedni a kezemből azokat a darabokat, amiket megzenésítettem. Csak erre gondoltam. Tudván, hogy a színész meg tudja ölni a rendezőt, de a mennybe is tudja vinni, a rendező, szegény, olyan, mint egy báb, vagy tud ott lenn valamit, vagy nem, vagy meg tudja fogni a színészt, hogy játsszon, vagy nem. Meg kell fognia, nem erővel, hanem tekintéllyel, akár trükkel, taktikával, szimpátiával, mindent felhasználva az előadás érdekében, hogy a színész alkosson is egy kicsit, ne csak dolgozzék. Szerencsére nálunk jó talaj van erre. A társulat egy részével a hegyet is el lehet hordatni. Azokból az előadásokból, amiket én rendeztem úgy érzem, sugárzik a színészi játék-diszpozíció, a jókedv, az állandó ottlét, a hajtás, az egymás munkája és személyisége iránti tisztelet. Ez olyan közösségi erővé válik az előadás folyamán, hogy a néző nem is tudja, mitől érzi olyan jól magát. Én azt hiszem ettől a sugárzástól, ettől a meleg, bensőséges játéktól, nem is az előadástól. A Vidám batyubál 87* előadást ért meg eddig, de most is forró hangulat van előadások alatt, ami alól a közönség sem tudja kivonni magát. Nincs egy perc lazítás, pedig két-két előadást játszunk minden nap, de egyik kollega sem rohan ki a színpadról jelenése után, ha épp nincs gyors öltözése, hanem végignézi a másikat, segít öltöztetni, súgnak egymásnak, szóval forr az előadás. Ez a titka ezeknek a könnyű műfajú előadások sikerének. Mert nincs világszínvonalon képzett táncos színészünk. Amikor az operettet eldobták, az erre való képzést is kiiktatták, holott nem kellett volna. Mert az más kérdés, hogy a színész megválogatja, ha megválogathatja, hogy mit játszik, de amikor odateszik, hogy ezt vagy azt csinálja meg, akkor arra neki teljes eszköztára legyen, abszolút technikai felkészültsége, tudjon mindent, úgy a fizikumával, mint a pszichikumával, és ezt csak úgy lehet, ha megtanulja. Mivel nálunk ilyen nincs, mindig úgy kell csinálnunk, olyasmit, ami elmegy a színész képességének a határáig, de soha ne derüljön ki, hogy nem vagyunk világsztárok. Mindig azt mondom: gyerekek, csak annyit, hogy úgy nézzen ki, tudok én többet is, de most csak ennyit csinálok. S ebben van a varázs. Én mikor zenét szerzek, azt is tudom, melyik számot ki énekli, tehát a kollega képességéhez mérem a dalt, a játékot, mindig úgy csinálom, hogy el tudja énekelni, hiba ne legyen benne és sikere is legyen. Ez mindig bejött. Nem azért nem írok nehéz számot, mert nem tudnék, még könnyebben, mint ilyen könnyűket, hanem mert nincs, aki elénekelje… Szóval ezért rendezgettem egy-két darabot, de nem tudom, hogy csinálom-e még. Mert a rendezők kikezdtek, hogy elveszem a kenyerüket, pedig ők ezt soha nem csinálták, a kritikusok szidnak, hogy elkommercializálom a színházat, hogy miattam nem lehet komoly drámát játszani. Pedig lehet, mert én elsősorban drámai színésznek tartom magam. Ha valaki venné a fáradtságot és visszanézne a pályámon, (de hát miért tenné, mikor az én pályámról van szó, nem az övéről, hát miért nézze) akkor kiderülne, hogy a magam kicsi csúcsai, ha egyáltalán voltak, azok mind a nagy drámai előadásokban voltak, az Éjjeli menedékhelytől elkezdve a Nap fiaiig*, vagy a Hugenottáktól* a Beckettig. Elsőéves színis koromban hatod rendű vendéglőben tanultam énekelni, mikrofont tartani a kezemben. Ilyen volt, hogy Hurka-est a Mihályfalvi fogadóban, a hurka mellett fellép Kisfalussy Bálint. A főiskolán szidtak engem a diákok, aztán engem kértek meg arra, hogy énekelni tanítsam őket. Mindenki odaülhet a zongorához, tanulhat, énekelhet, konferálhat, komponálhat. Próbálja meg. Én abban nem hiszek, hogy a más munkájának ledorongolásával eljuthatunk valahova. Én ezt tudom csinálni, és megpróbálom a magam teljes lelkiismeretével csinálni, és azt hiszem, ha mindenki, azt, amit tud teljes lelkiismeretességgel, komolyan csinálná abban a műfajban, amihez ért, ma nem itt tartanánk.
• Jól beszélsz. Engem is meg tudnál fogni az előadásnak. Hogy látod a színész-rendező viszonyt, amióta rendezel?
• A színész-rendező viszony egy nagyon furcsa dolog… Az a véleményem, hogy a színházi előadás minősége indulásban elsősorban ettől függ. A közös alkotásban hiszek, ahova az ember oda teszi a fejét, szívét, idegrendszerét, együtt. Itt nincs főnök. Csak akkor lesz előadás, ha egymást alkotó munkatársnak tekintik s ebben a forró légkörben, ahol örömöktől, gyönyöröktől egészen az összeveszésig, az egymással nem beszélésig, ebben a légkörben lehet alkotni színházat… A rendező akkor lesz főnök, ha olyan munkalégkört, hangulatot alakít ki a próbákon, olyan zseniális, hogy a színész nem tud menekülni előle, elvarázsolja, megkaparintja magának a tehetségét s a színész megy utána, mint a pincsikutya. Leülünk és dolgozunk. Én ebben hiszek. Nem a fúrásban, az egymás megevésében. Ez nem vezet sem a mi, sem a színház megmaradásához. Én nagyon kevés rendezőt ismerek. Státuson sok van, s mégis kevés a Rendező, a szó nemes értelmében. De én tudom azt, hogy amikor Harag rendez ég a színész lába alatt a talaj s ég a színpad. Senki nem nézi az óráját, mert már öt órája próbálnak… Persze ez is színésze válogatja. Ismertem Taub Jancsit, akinek a keze alatt égett a színpad. Ismertem Szabó Odzsát* – más műfaj természetesen, nem kategorizálok, csupán, mint egyéniségekről beszélek, aki fel tudta forrósítani a váradi színházban a légkört, abban a színházban, ahol egy elég nagy adag minden-mindegy öröklődött nemzedékeken keresztül. Aztán ismerek piti színházi alkalmazottakat, akik megeszik a színészt, megeszik egymást, megeszik a színházat s az utókornak még az épület sem marad. Csak korrupció – nesze egy fél deci, s írd rólam ezt, vagy itt egy jó ebéd, írd rólam ezt, ha haragszol rám, nem osztalak ki, lehetsz akármilyen tehetséges, ha azt mondod, zseni vagyok, akkor kiosztalak. Ilyen piti apróságokon elmegy egy nemzetiségi intézménynek a presztízse, ahol hivatást kellene betölteni anszamblé és egyénenként is. Felelősséget kellene érezni a színház, egymás munkája iránt, mert ez egy kutya nehéz munka, ahol a színész, ha hivatásának érzi, magas belső emberi tartással akarja csinálni, de akkor rámegy a magánélete, az egészsége, az idegrendszere, minden, mert nem lehet félgőzzel, csak teljes gőzzel csinálni. Mindenkinek ott, és azt, amit tud. Én ezen a vonalon próbálkozom, s ha már haszna nincs, csak annyi, hogy az óriási nézőtáborból majd bejön kettő a nemtudommilyen darab címére is, akkor az már nyereség a színháznak. Úgyhogy ne szidjon az ú.n. drámai rendező. Én az a fajta színházi ember vagyok, aki ha tehetném, nem engedném meg, hogy műfaji kizárólagosságokat hozzunk létre. A színház olyan intézmény, amibe a színház műfajának minden változatossága belefér és bele is kell férjen. Mert, ha én egy világvárosban dolgoznék, ahol van tíz színház, akkor megengedhetném magamnak, hogy az első legyen Shakespeare színház, a második Kocsis István színháza, a harmadik Sylvester Lajos színháza, és így tovább. Akkor a közönség tud választani. De addig, amíg egy kisvárosban élek, nekem mindent kell csinálni, a saját képességeimhez mérten a legmagasabb szinten, pontosan, szépen, esztétikai, gondolati, művészi tizedmilliméterre, hozzáállásban, megvalósításban, színvonalban, mert csak ez határoz. A közönséget semmi más nem érdekli, csak az, hogy kap-e valamit tőlem, és megszépül -e kicsit a világ. Nekem nem kötelességem szeretni a színházat, de borzasztó bosszantó dolog, ha szidják az embert azok, akik soha nem égtek a színházért, nem törődnek azzal, hogy valami lényegit, nyomjelzőt hagyjanak maguk után. Bejönnek, mert muszáj, játszanak, rendeznek, mert muszáj, de nem őrlik fel az idegrendszerüket, hogy bár két csillogó szemű nézőt, legalább egy meleg kézfogást, ha már gratulációt nem, ennyit hagyjanak maguk után. Olyat, amiben érzi az ember, hogy két órán keresztül egyformán gondolkoztunk, megtaláltuk egymást, ugyanaz a véleményünk bizonyos dolgokról, még egy ilyen kabaré szintjén is, aminek vannak mély találkozási pontjai a közönséggel. Ez szerintem felér egy megbukott hazai drámával.
• Beszélj a szatmári közönségről más városok közönségéhez képest. Egyáltalán, meg lehet különböztetni egymástól a közönségeket is, akárcsak a színházakat?
• Hát azt nem lehet letagadni, hogy minden városnak sajátságos színházi közönsége van, összehasonlítani igen, de összetéveszteni nem lehet őket. Lényeges, mennyire hat a színház a közönségre és milyen a profilja. A vendégszereplést én nagyon szeretem, új közönséggel találkozik az ember, aki még nem ismeri őt annyira, még nem jön be magától az én gesztusom, ismerkedik vele a színész előadás alatt, össze kell barátkozni a közönséggel az első öt-tíz percben, ha nem három órában, meg kell tanítani, érteni az én kifejezési eszközeimet, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Ez mindig egy futballmeccs. T.i. ő közeledik felém, próbál engem érteni, én meg az ő reagálásából próbálom megérezni, hogy ő kicsoda, mit lát, mit ért, mit hall ki abból, amit mutatok neki. Így közeledünk egymáshoz. Nagyon szép pillanat az, amikor, ha nem hamarabb, de az előadás végén találkozunk. Megtudjuk egymásról, hogy ő egy ilyen közönség, ő pedig megismer bennünket. Egy darabban különböző színvonalú, szintű gondolatok hangzanak el, az alantastól, a szimplistától kezdve egészen a szép gondolatokig. Mert azok is előfordulnak. Nos, attól függően, mikor mire reagálnak, megállapítható, hogy milyen színvonalú, ízlésű a közönség. Ugyanazon városban is többféle közönség van, más a műveltségi szintje ennek, vagy annak, vagy a finomabb eszközökre fogékony, vagy a durvábbakra, ez a mérce. Mi az ő reagálásából tudjuk megállapítani, milyen nívójú. Ha bejön a színházba, mert ez egy nagy kérdés. Én a szatmári közönségről nem mondhatom, hogy nem szeretem. Szeretem, mert ott lettem színész, ha az lettem. Az ő segítségük, irányító-pofozó szándékuk, elismerésük révén is lettem színész. Nem szeretem, hogy tömegesen nem érzik magukénak a színházunkat. Egy kis réteget leszámítva, mert az mindig eljön. Nem érzik úgy a magukénak, mint a szerelmes, hogy nem tudok nélküle élni. Elfogadják a színházból a könnyebbik műfajt, de már viszolyogva figyelik, ha figyelik a súlyosabb műfajt, ahol nem lehet végigviháncolni az előadást, oda kell figyelni a gondolatok mélységére, szépségére is. Talán a színház is hibás ebben, mert az évek folyamán sok olyan darabot játszottunk el, amelyeknek soha nem lett volna színpadon helye. Felgyűlnek a kicsi dolgok. Képzelj el egy nézőt, aki először jön be a színházba, s megnéz, teszem azt, egy hazai darabot. S kap egy förmedvényt, mert ilyen is volt. Nahát, az akkor jónapot, többet nem jön be. Az a néző, aki minket eltart. Nem a pénzével, hanem azzal, hogy igényli a színházat. Mert mi azért vagyunk, mert neki igénye van ránk. És akkor mi adunk neki egy olyan darabot, ami egy árva szót nem szól az ő életéről, az ő énjéről, vagy korosztályáról, vagy rétegéről, vagy problémáiról, hanem beszél valami rettenetes dolgokról, s ráadásul hazudik. Hazudik. Az operettet annakidején kidobták, mert hazug műfaj, de az operett legalább be is vallja az elején, hogy ez csak mese. S e helyett hoztak valami komoly drámai műfajt, amely még becstelenebb…
• Ez melyik műfaj?
• Az a rossz hazai darab műfaja. Sajnos van egy ilyen, mert a nyakába akasztják a színháznak a nem fair irodalmi titkárok, rossz erkölcsi alapon megszületett író-színházi kapcsolatok. Játszunk a nézőnek, kis őszintécske pirulákat bedobunk itt-ott, de nem a való életet, nem az igazságot ábrázoljuk. Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a téglavetőnek, vagy nehéz gyári munkásnak, aki ledolgozza a napi nyolc-tíz órát és bejön a színházba, az lenne a gondja, hogy a művész és a másik művész mit gondol. Neki az a gondja, hogy van egy családja, akit el kell tartania, akivel békességet kell őrizzen, akiért a két kezét kérgesre dolgozza, akinek a létminimumot vagy létmaximumot kikeresi, a gyerekeket óvodába , iskolába járatja. Ezekre azt mondják, hogy az élet kis problémái. Nem igaz. Az élet „nagy” problémái, filozófiai, társadalmi gondok, perspektíva, európai kitekintés mind csak ezeknek a megoldása után jöhetnek. Addig nem. És a mi nézőnk ez az ember. Nálunk nem Einstein-ok ülnek a nézőtéren, se Szentgyörgyi Albertek, se Nietzsche-k, hanem nálunk Kovács Lajika ül a nézőtéren és Szabó Marcika. Ez a többség. A kisember. Nézd meg, hogy ebben a tingli-tangli kabaréban is milyen hálásak egy őszinte mondatért, ami róluk szól. Hát nem lehetne ezt bemondani egy hazai drámában? És ne hárítsunk mindent a cenzúrára. Azért drámaíró, ha már az, hogy miután ismeri a drámaírás elemi szabályait, mesterségbeli titkait, rólunk írjon, nekünk szólót, lehetőleg magas művészi szinten, de közérthető nyelven, ne facsarodjon el a színész szíve, s ne törjön ki a nyelve, mert a mondat a legelemibb magyar nyelvtani szabályoknak sem felel meg. De ő drámaíró! Miközben azt sem tudja, hol van a bejárat a színpadon. Tudomásom szerint a világ nagy drámaírói nem átallották átlépni a színház küszöbét, jöttek, jártak, tudták mi az a hengléc, tudták mi az a rivalda, nem csak azt tudták hol a balerina öltözője. S akkor a szerzők szidják a színházat, a színház a szerzőt, a színészek a darabot, a rendezőt, a kritikusok mindenkit, kialakul egy hatalmas veszekedés, mire a néző legyint egyet és azt mondja, amíg ezek veszekednek, megyek és iszom egy féldecit. Azt mondom, igaza van. Én nem szidom a nézőt, mert ő odamegy, ahol számára érdekes dolgok történnek. Ha a színház érdekli, eljön, ha nem, nem jön el… Kolozsváron, Váradon, Vásárhelyen, errefelé sokkal nagyobb, erősebb a színház iránti igény, mint mifelénk. Ez nyilvánvaló, világos, egyszerű. És érződik a színházak hatása a közönségen. Például a brassói közönség olyan lelkes, mindig könnyes szemmel nevetnek, fogadnak bennünket. Az is érződik viszont, hogy csak ilyenkor ülnek össze társaságba, a szó nemesebb értelmében, amikor gondolati társaság van, nem csak fizikai együttlét. Érződik az, hogy hiányzik valami összetartó erő, a közösség zsákutcáiban huzat van. Hideg huzat.
• Mennyire felelős a színész a közönsége ízléséért?
• Épp annyira, mint a színház. De visszaél státusával és elhárítja magától a felelősséget. Sok mindenben. A sikertelen pályájú színész mindig a rendezőre és színházra hárítja a felelősséget, hogy úgymond, ő itt rohad a büdös nagy tehetségével, őt nem osztják ki, nem használja őt a színház. Ez kegyes hazugság, ebbe beleringatja magát, eltereli a figyelmét az objektív önvizsgálatról, annak szükségességéről. A színész azt mondja, hogy kiszolgáltatott, félig alkotó, félig interpretátor, nem olyan szabad, mint egy festő, aki azt fest, amit akar. Aki állandóan a rendezője és színháza uszályában úszik, mert nincs egyéni felelőssége. Nem így van. Én még azért olyat nem láttam, legalábbis nagyon ritkán, hogy egy színész csordultig van tehetséggel, és ne használják. Nagy formátumú tehetség, aki meghatározója lehetne színháza arcélének. Olyat viszont már rengeteget láttam, hogy a színész nem hiszi el, hogy benne is van hiba. Én azt a színészt nem osztom ki, - rövid rendezői pályafutásom alatt, - aki nincs a próbán ott lelkileg, szellemileg. A fizikai jelenlét szerződésbeli kérdés. Azért olyan nehéz a színház, mert nincs mértékegység, amivel le lehetne mérni a színész munkájának eredményét. Tehát, hogy te, mondjuk, csináltál öt liter előadást. Nincs. Megítélés kérdése, és mindig azé lesz érvényes, akinek van rá akár posztja, akár ereje, hogy érvényesítse. De ha a színész dolgozik és túlteszi magát azon a rettenetes hiúsági kérdésen, hogy kis szerep, vagy nagy szerep, ha a színházat nem önmutogatásának helyéül használja, hanem alkotóhelynek, ahol tehet valakikért valamit, és ha tudomásul veszi, hogy egy színdarabban kis szerepek és nagy szerepek is kell legyenek, és nem a ruha az első gondja, hanem az, hogy valami érzelmi, gondolati forróságot közvetítsen a néző felé, akkor mindjárt másképpen néz ki az egész. Sajnos, színészeink elég nagy százaléka rekedt meg a hiúság szintjén. Ez nem felelősségteljes színész, ez komolytalan, ripacs, elveszi valaki olyan embernek a helyét a színházban, aki nagyobb hozzáállással, lelkiismeretességgel tudná csinálni. Mert a színházban a színészi, rendezői, irodalmi titkári poszt nem pusztán kenyérkereseti lehetőség, mint egy gyárban szériamunkát végző dolgozóé, hanem egy azon kevés helyek közül, amit kitermel magának egy egység, egy réteg, hogy őt szolgálja, emberségben, kitartásban, fennmaradásban, megtartásban. Itt a fizetés teljesen másodrendű dolog. Ez a különbség színész és színész között. Én azzal tudok dolgozni, aki így űzi ezt a pályát, hivatásszeretetből, nem pénzért. Azzal mennybe tudok menni ebben a nyavalyás műfajban, amit művelek. Azt, aki ezt nem érzi, soha nem fogom kiosztani.
• Sok közösségi dologról beszéltél, most valamit magadról is. Mikor a legjobb a színházban?
• Mikor sok dolgom van. Nekem is próbára kell tennem magam, munkaképességem, hogy van-e még bennem valami egyáltalán. Kinek nincs erre szüksége? Hallatlan munkatempót vállaltam, egyszerre rendeztem a magyar és román tagozaton, egy nap kezdtem próbálni, s egy hónap múlva, egy nap különbséggel mind a kettőt bemutattuk. Én mindig így szoktam, egy hónap alatt bemutatjuk. Nem szabad hagyni a színészt, hogy belefáradjon a próbákba, unni fogja, s akkor nem várhatjuk el a nézőtől, hogy ő ne unja. A román tagozaton egy zenés darabot, a magyaron a Többsincs királyfit rendeztem. Szívügyem a gyerekszínház, nem műfajként, hanem mint nevelő szándék. Hiszen ha csak magamra gondolok, aki alig láttam színházat gyermekkoromban, tudom, hogy ez milyen jó. A kicsi gyerek a saját szintjének megfelelő előadás formájában találkozzon először a színházzal. Akkor biztos, hogy színházba járó ember lesz belőle. A mai gyerekek már sokkal több információt kaptak, mint azok, akiknek annakidején íródott. Rengeteg technikai trükköt találtam ki, magam is csináltam meg őket. Én egy rettenetesen makacs ember vagyok. Mindig a maximumot próbálom kihozni magamból is. Ezt apámtól örököltem, aki azt mondta, nem bánom, fiam, csinálj, amit akarsz, csak ne ülj tétlenül. Ilyen a vérem. Hajt. S hál’ Istennek elég jó technikai érzékem van, bütykölök mindenfélét. A hétfejű sárkánytól kezdve mindent én csináltam. Ez tudott piros lángot, füstöt fújni , zöld szemmel pislogott és sorra leesett mind a hét feje. Ilyen is van, hogy Többsincs és Habakukk vívnak a színpadon és Habakukk kardja lekonyul, mikor Többsincs közeledik hozzá. Mikor elmegy, kiegyenesedik. Vagy van egy óriási buzogány, ami roppant nehéz, dübörög a színpad, amikor a földre esik, és mikor Többsincs fejéhez esik, ő csak megrázza a fejét, és semmi baja sem lesz… Vagy elindul magától a szék. Vagy a világ zengő fája is kivirul, kinyílnak az ágai, betöltik az egész színpadot. S ezt mind én terveztem és csináltam sajátkezüleg. A háztetők is táncolnak például…

és mondja, mondja, majd a Liliomfi előadásról beszél, én pedig révülten hallgatom, mert kivételes szuggesztív erővel tud mesélni, tudja, hogy minden színészben ott szunnyad, ébred, él az a régi gyermek, aki imádja, ha mesélnek neki, beszélnek hozzá. Kerek, ép mondatokban fogalmaz, utólag jövök rá, hogy milyen ízesen, sajátos hangzamattal adta elő mondókáját…

                                                                                                              Lejegyezte: Nászta Katalin