Érdekes érzés fogja el az embert, amikor megítélik. Egyrészt igazodási kényszert érez a megalkotott vélemény iránt, másrészt riasztja, tiltakozik, védekezik – nem ilyen, nem csak ilyen vagyok! Mindenképpen valamilyenné válik egy másik tekintetben. Hogy mit fogad el ebből magára nézve, ez színezi a következőkben.
Mint az üres vászon, amire felkerülnek az ábrák. Amit a vászon takar, az a lényeg. A legjobb hasonlat talán a fénykép. Azt is elő kell hívni, hogy lássuk, mi van rajta.
Nagyon „bölcs” vagyok, gúnyolom magam, s közben csodálkozva figyelem azt, aki vagyok. Akit állandóan félreismerek, vagy másnak a szemlencséjével nézek.
Tényleg teremtmény az ember. Azzá válik, akinek nézik. A király is meztelen, ha nem annak nézik, ami. Közhely, hogy az leszel, akinek tartanak. Vagy belepusztulsz az idegen akaratoknak való ellenállásba. Miközben magad, rendeltetésed értelmét keresed, eltelik egész életed. Nietzsche is megőrült végül, amikor megszólalt a szíve-lelkiismerete.
Azt hiszem, abba a hatalmas igyekezetbe, amivel kordában szeretnénk tartani az életünket, vagy legalábbis uralkodni rajta – ebbe halunk bele. A félelem öl meg, mert nem bírunk kiengedni. Mintha azzal elveszlődnénk. Mint aki megőrül, és mások irányítása alá kerül. Ettől tartunk.
Ha önként adjuk át magunkat valaminek, már kontúrozódunk. De ez is feltételez, elvár egy teljes önfeladást. Bármibe belekezdesz vagy végigcsinálsz, eggyé válsz azzal. Nem vagyunk bábok, mégis bábszerűen haladunk végzetünk felé. Mert sötétben vagyunk mihez valóságunk, mibenlétünket illetőleg. Nem látunk. Szükségünk van egy szemre. És kiszolgáltatottjai leszünk, akármennyire is kapálózunk ellene. Mialatt persze boldogan felszusszanunk, megkönnyebbülve valahová tartozásunk felett. Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság, gondoljuk, s ezért.
Az értelem, a hit kinyit egy ajtót, amin keresztül beárad a világosság. Benne minden látható lesz, épp ezért van rá szükségünk. Ehhez elengedhetetlen annak elvesztése, akinek eddig hittük magunkat. Épp ettől tart az ember, hogy elveszlődik, kikerül kezéből az irányítás, szembesül azzal, hogy nem az, akinek hitte magát. „Meghal” – hogy lásson. Mert látni akart.
A látás az addigiak feladásával jár. Egy időre. Egy örökkévalóságnyira. Ha bele merünk merülni abba, hogy felfoghatatlanok vagyunk, és minden kutatásunk csak matatás a sötétben – van esélyünk megkerülni. Elveszett állapotunk a megtaláltakéba vezethet. Ha kimegyünk a világosságra, ami elvakít, addigi látásnak vélt képességünk felmondja a szolgálatot. A megszokott sötétségben tágra meresztett szemünket behunyjuk a ránk áradó fényözönben. Ijesztő, hogy láthatunk, amikor vakok vagyunk.
Játszik az ember a mélységbe ugrással, a repüléssel, és ehhez hasonlót érez, ettől fél, mikor valamit kipróbál, amit nem ismer. Látni is ekkora merészség azoknak, akik vakok voltak egész életükben.
Mikor Isten a benne való bizalomra hív, ezt kéri. Engedd el azt, amit eddig vakon életnek véltél. Az élet én vagyok. És hogy ezt megértsd, meghaltam az életed, hogy meglásd feltámadásod. Ő az a szem, akiben magunkat akkor láthatjuk meg, ha benne vagyunk. Bele kell kerülnünk. Ehhez szükséges az a kilépés: sötétségből fényre, magasságból ismeretlen mélységbe ugrás. Ilyen járni a vízen. Hiszed, amit mond.
2017-05-21 – Nászta Katalin
