ERGO SUM

Hangulatos kora esti bemutatkozó előadáson vehettem részt tegnap a zalaegerszegi Deák Ferenc könyvtár termében. Baj László színművész mutatta be újonnan verbuvált csapatát, akikkel énekelte, mondta saját verseit, haikuit. Ez volt a második „előadásuk”, két napja a színház évadzáróján is bemutatták. Mert a társai is színháziak voltak, Kiss Szilvia, aki már többször bizonyíthatott a színpadon, Kósi Gábor, aki most kapta meg az Aranydeszka díjat a társulattól, mint a színház „arany műszakija”. Most dobolással kísérte a verseket. És vele volt régi dobos társa, Kandó Imre és a billentyűs hangszeren játszó fiatalember, Hóbor László.

Baj Laci különös alakja a színháznak. Itt kezdte pályáját ebben a városban még ’87-ben, de 2001-ben elkerült Veszprémbe, majd Miskolcra, azután visszajött. Már a ’80-as évek végén látni lehetett, hogy nem fér bele a hagyományos skatulyákba. Mozgásművészeti adottságaival kitűnt társai közül. Volt benne valami nyugtalan elevenség, ami sajátságossá tette színészi attitűdjét. Nem is nagyon tudták beilleszteni a hagyományos repertoár hagyományos szerepkörei egyikébe sem. Maradtak a karakterszerepek, amikben valamiképpen mindig kitűnt. Nem is mindig odaillően. Nem értette az ember, miért érzi ezt. Mert azt senki nem mondhatta, hogy nem idevaló.

 A gondolkozó, verseket, dalokat író alkotók közé tartozik, akik mindig kilógnak a sorból. Mély altja bársonyosan simogatja fülünket, versszavaival gondolkodni kényszerít, miközben finoman nyújtja karját, hogy felemeljen a következő lépcsőre, amin a Parnasszus felé halad. Ha nem is jutunk el odáig, arra érdemes az irányt tartani.

A  harsány, csápoló, bulizós, fesztiválőrületből szelíden invitált a maga sátra alá, ahol csendes meditálásra, az értelem fürdővizében megmártózhatott az ember. Kellemesen nyugtalanító, ébresztgető este volt. Tessék értelmesen ellazulni, súgta.

Köszönjük neki. És azt súgjuk vissza: ne hagyd abba, Laci.