Gergely Tamással, az Üveghegy Kiadónál tavasszal megjelent FIFI, egy illatcsepp története szerzőjével beszélgetek. Beszélgetésünk hangnemének közvetlen oka a közös szülőföld, a hasonló sors, a közös ismerősök, azonos korszak.
1952-ben született a romániai Brassó városában. Kolozsváron végzi tanulmányait, Szatmár megyébe kerül tanárnak, hogy aztán újságíróként folytassa Bukarestben. 1987-ben hagyja el az országot, azóta Svédországban él . A Ceausescu diktatúra bukása után újra közöl az erdélyi magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.) Támogatja az erdélyi képzőművészek kiállításait. Rendületlenül ír. Első, Módosítás c. Forráskötete után a döbbenet egyperceseivel jelentkezik Latorcza kontinens címen, majd jóval később a Torokcsavar könyvével. Különös, rendhagyó alakja a jelenkori magyar irodalomnak.
- Kedves Tamás, én gyakorlatilag most ismerkedem veled, azzal, amit írsz. A Fifi című köteted teljesen fellelkesített. Az a meseíró vagy, aki a régieket juttatja eszembe, még a fabulák idejéből, mint La Fontaine, vagy A.Saint-Exupery. De nem csak meséket írsz, mikor meséket írsz. Hogy kezdődött ez nálad?
- Bántották Évát, a feleségem. A munkahelyén. Írtam egy mesét arról, hogy az inas lábú nyúl elmegy és felpofozza azokat, akik szomorítják. Úgy kezdődött... Mint a mesében... Hogy a többi, a nem-mese... Leírtam már többször, hogy második osztályban házi feladat volt verset írni Anyák napjára. Nos, az én versem második szakasza olyan jóra sikerült, hogy Varga Laci el akarta cserélni az ő verse harmadik szakaszával. Hát annál nagyobb dicséret azóta sem ért... Újra-újrakezdések voltak... Velem iratta Pista bácsi a szöveget brassói iskolám kicsengetési dalához. Amire mai napig emlékszem: ’71 ősze volt, akkor mutatkoztunk be egymásnak a bentlakásban: Mózes Ata*, Györffi Kálmán*, Hürkecz* barátom, Sütő Dani*. Lementem a „tanulóba”, megírtam egy másfél oldalas prózát, amit azon melegében felolvastam a „kör”-nek. Humoros lehetett, agyonkacagták magukat.
- Szépvölgyi mesék, Vadmalac és a kitartott magas Cé, Ki eteti a sirályokat, most pedig a Fifi meséd... De előtte volt még regény is, a Torokcsavar. Van valami játékos ki nem élt képesség, ami így tör felszínre belőled? Ki vagy te?
- Esetleg kiélt... Tréfálni szoktam. Olvasd el a Bogdán Tiborral készített nonszensz-interjúkat a Káfén, vagy a Kopirájt-sorozatot. Legnagyobb sikerem a Kopirájttal talán akkor volt, amikor Nyílt levelem az ENSZ-hezt közölték. Sajnos a sor ott megakadt.
- Olvasom rólad, hogy a színjátszás berkeiben is otthon voltál egy időben. Mit jelentett ez neked?
- A színjátszás az én életemben diákkoromra esett. Egész pontosan a kolozsvári Stúdió ’51 körül lebzseltem, többnyire írtam róluk. A csoport létezésének valamiféle összegezése volt az Aradi Józseffel* együtt írt, s a Korunkban megjelent összeállítás. Én szolgáltattam az interjúkból készített alapszöveget, Jocó Szőcs Gézával együtt megszerkesztette. Illetve volt egy Hervay-összeállításom: Abban az időben Hervay Gizella volt a kedvenc költőm, diákkoromban verset kértem tõle, Hürkecz révén valamiféle minimális kapcsolatom volt vele, úgyhogy elhatároztam, Hürkecz-cel együtt „előadjuk”. Aradi Jocó tanácsára montázst készítettem a verseibõl, azt Hürkecz a kolozsvári Vasas színpadán hasalva felolvasta, a háttérben a Fodor Katalin által szervírozott architektúrás diákok jártak fel-alá, õk voltak a tömeg, a világ. Találkoztam egyikükkel már itt Svédországban, hülyeségnek találta az egészet, nem tudta, hogy én voltam a „rendező”.
- Hogy jut az ember eszébe éppen Svédország, ha már menni kellett?
- Veres Zoltán küldött haza pár fotót Stockholmból, a veje megmutatta őket, zászlóktól lett színes a Drottninggatan, a stockholmi Váci utca, gondoltam, ide jó lenne eljutni, itt élni. Nem, csak tréfálok. Abban az időben működött egy „Földalatti Vasútvonal” Svédországba, azt használtuk ki. Egy szót nem tudtunk svédül, de aztán hamar belejöttünk. A svéd társadalom nem tökéletes, mondom én harminc év távlatából, de még mindig a legemberibb, legalábbis, úgy tűnik, itt Európában.
- Merre jártál még a világban?
- Hát a szüleinkkel találkozni kellett, s úgy oldottuk meg a dolgot, hogy egy hétig úton voltunk kiskocsival, turistáskodtunk – Svédország, Dánia, Németország, Ausztria, Magyarország – egy hétig otthon. Bejött persze Párizs meg London, New York, egyebek. Legutóbb Délnyugat-Angliát jártuk charter-busszal.
- Hova mennél, ahol nem jártál még?
- Egyre kevésbé vágyom idegen tájakra, talán azért, mert öregszem.
- A mesékben olyan helyeken jársz, amit Csoda országnak is nevezhetnénk, ha nem írta volna már meg előlünk Lewis Carroll Alice történeteit. Minek érzed magad, íróként?
- Prózaíró vagyok, újabban félperceseket írok, többnyire a Lenolaj címmel bíró online folyóiratnak. A meséket illetően: az a „radar” a tudatomban a felnőtt prózára van beállva. Időnként bejön egy-egy mese gondolata. Legutóbb a „könyvtár-meséké”... Rájöttem, hogy könyvtárosként a világirodalom híres meséiben végig kell járatnom Őzitét, a Szépvölgyi mesék egyik kedvenc hősét. A mesék sorrendje különben ez: Szépvölgyi mesék, Fifi, Patkány és Görényke, s évekkel az eddig említettek után: Őzite a könyvtárban.
- A meséid is korosztályosodnak, mintha lenne gyermekeknek és felnőtteknek, meg olyanoknak is, aki már sem ezek, sem azok, mint pld. pont ezek a Vadmalac-történeteid. Kik hatnak hatottak rád igazán a világi, itthoni irodalomból?
- A nemrég megjelent Fifi alcímeként oda szerettem volna írni, hogy 9-99 évesek számára, de aztán a jelzés lekopott. Lehet, hogy a tizedik osztályos koromban látott Illyés Kinga-előadás élményét cipeltem azóta magamban, vagyis a Kisherceg hatására született meg a Fifi, nem tudom. A Vadmalac-sorozat felnőtt irodalom, saját világ, viszont Nagy Lajos* volt rám felszabadító hatással, világos. Államvizsga dolgozatom is belőle írtam.
- Kiket szeretsz olvasni?
- Dokumentum-irodalmat, amikor a szemem engedi. Most éppen Michail Zygart svédül. Rendkívül izgalmas, a Kremlrõl szól. Különben a Káfé költőit naponta: Cselényi, B. Tomos, Keszthelyi, Szente...
- Hogy írni kell, ez nem kérdés, de az igen: milyen reményekkel írsz? Nem a kiadásra gondolok.
- Nézd, az én olvasóközönségem, mint a futóhomok: Erdélyhez már alig tartozom, Magyarországon kevesen ismernek, és hogy a svédországi magyar közönség... több mint húsz éve léptem fel a Stockholmi Magyar Házban. Megteremtettük a Káfé című lapot, hogy valahol otthon legyünk a magyar irodalomban, hát azt „forgatják” Csíkszeredától Lakhegyen keresztül Ausztráliáig meg Kanadáig. Szuhay-Havas Marianna, a Lenolaj szerkesztõje szerint az általad említett Vadmalac-félperceseknek saját olvasóköre van. De könyvet bemutatni hova menjek... tervezem a Fifi bemutatóját a Facebookon...
- És végül, hogy érzed magad?
- Hát az attól függ, ki kérdi és mivel kapcsolatosan. Innen Stockholmból talán szégyen lenne azt mondani, hogy rosszul érzem magam, hiszen anyagilag is, a társadalmi szerződésem szerint is feltehetően jobban vagyok, mintha Romániában maradtam volna, vagy áttelepültem volna Magyarországra. De hát a dolog nem ilyen egyszerű. Vannak rossz emlékeim, hogy ilyen finoman fogalmazzak. Olvasd el a nemsokára könyv alakban megjelenő Az én Koreám-at. Többen is publikáltak részleteket belőle. A nemrég elhunyt Kántor Lajos javaslatára még a Korunk is. Hát az biza olyan sötét, akár a szurok.
Gergely Tamás Vadmalac félpercesei, a most megjelent Fifi, egy illatcsepp története című mesekönyve, de a zEtna szerbiai magyar online oldalon sorozatban közölt Őzite mesék is olyan természetes, mégis rendhagyó erővel személyesítik meg a dolgokat, érzéseket, történéseket, lelki folyamatokat, tulajdonnévvel illetve őket, amitől nem csak elvarázsolódunk, és elrepülünk meseországba, hanem ki is józanodunk és ámulva ismerjük meg és fel magunkat saját mese-, illetve hétköznapi életünkben. A fabula-mese műfajában filozófiai mélységeket, magasságokat érint annyira magától értetődően, hogy még a már nem gyerek „felnőtt” is megértheti.
Három részlettel csinálok kedvet az olvasásukhoz. Az első az Őzite-sorozatból:
RÚT KISKACSA
”Mi a ’szép’, Anyukám?”
Anyukája meglepődött a kérdéstõl, úgy érezte, mintha a mellét valami meleg fuvallat hátrább szorítaná.
”Mert te Szép-völgynek nevezed a helyet, ahol élünk, szerinted ‘szépen’ énekelnek a lappok, én meg mindebbõl semmit nem látok. Nem szín a szép, nem pirospozsgás, mint az érett alma…”
Anyukája lassan ocsúdott, végül azt mondta:
”Hiszen ez az otthonunk. Először is mi, őzek mind szépek vagyunk. Te másként gondolod?”
Nem, Őzite nem gondolta másként.
“Nézd, ilyen sima bőre kinek van még - te most már sok mesét bejártál. Legfeljebb a rénszarvasnak, de az meg nem őzbarna, hanem szennyes fehér, tévednék?”
Nem, Őzite sem gondolta másként.
”Meg hát itt van ez a Rét. Tele finom fűvel, s még a harmatnak sem kell megcsillannia rajta, hogy szép legyen. Egyforma, amíg a szem ellát. Egy-egy virág töri meg a zöldet, de azok meg külön-külön szépek, láttál te bárhol is, bármelyik mesében csúnya virágot?”
Nem, Őzite nem látott, fel sem tűnt neki.
”Látod, még a Légyölő Galócák is szépek, hivalkodó erős színűek, de csak színesítik a völgyünket. Mondok neked valamit: én még a Csupasz Csigákat is szépnek találom, bár nem ennivaló jószágok, és nyálból húznak maguk után csíkot. De amikor az megcsillan a napfényben…”
”Brrr”, gondolta először Őzgida, de aztán elkezdte az Anyukája szemével nézni azokat…
”Szeretjük őket, mert hozzánk tartoznak. A lappok éneke sem idegen tőlünk, hát szép. Az a szép, amit szeretünk”, vágta ki végül.
Őzite mesélni kezdett: “Van az egyik mesében* egy, a tojásból frissen kikelt állat, amit a kacsa anyuka nem szeret, azaz csúnyának talál. És nemcsak ő, hanem az egész környezete. Szegény, sokat szenved, míg fel nem fedezi, hogy vannak hasonló rútak, akik… szépek, mert mindenik hattyú, mint ő. Vagyis ő nem rút kiskacsa, hanem szép hattyú, csak nem megfelelő társaságba került. Te is így gondolod, Anyukám?”
“Pontosan így: a rút kiskacsa szép hattyú.
Ebben megegyeztek. Ebben is, Őzite meg az Anyukája.
*Andersen: A rút kiskacsa
http://zetna.org/zek/folyoiratok/139/gergely8.htm
A következő részlet a Vadmalac félperceseiből:
CSUHÁS
Komája szólt, hogy úgy érzi, mintha valaki követné. Valaki vagy valami. De ha hátranéz, nem lát senkit.
Vadmalac mosolyogva akarta elintézni a dolgot, mondván, hogy ez paranoja, ám azért megnézte, nem áll-e valaki az ő háta mögött is. Mert az igazság az, hogy hasonló érzése neki is volt.
És nem látta, de elképzelte az illetőt, egy csuhás alakot, amelyik, ha ő maga jár, száll utána. Könnyed lenne, de hát fekete, a szín lehúzza.
”Mért, ha vörös – gyomrozta magamagát – jobban elviselnéd?”
Fõleg, ha régi dolgokról mesélt, akkor telepedett rá a csóva, nyomta a hátát, sőt, a tudatát is.
Komájának ezt mondta:
”A múltad az a csuhás, a múltunk. És már soha nem szabadulunk tőle.”
“De miért fekete?”, tudakolja a koma.
”Na, ez az.”
http://lenolaj.hu/2017/08/09/gergely-tamas-csuhas/
És egy cikkem, valamint egy részlet a Fifiből, a káfé-főnix oldaláról:
GRÁNIT SZERETETE
Csér szavainak melegében megfeledkeztem tervemről. Arról, hogy a Szakadékot felfedezzem. Hogy választ kapjak kérdésemre. Esetleg rátaláljak egy másik illatcseppre, ne lennék egyedül.. Ha jól láttam, a Tó is hívott Kék Leplét lengette felém, hogy menjek,
Ekkor viszont egy barátságos hang megszólított:
- Itt hagysz bennünket?
Gránitszikla volt, a lomha és lapos, akire Csér pálcikalábaival ránehezedett.
- Hiszen mehetek! – válaszoltam neki kackiásan, mert Szarkától eltanultam a rosszat.. – Mehetek, ahová akarok, ugyanis nem ti hívtatok.
Elutasító volt tehát a válaszom, Gránitszikla mégsem adta fel, mert őt nem olyan fából, akarom mondani kőből faragták. Amennyire súlyos, annyira állhatatos, s mint kiderült, lelke olyan meleg, mintha mind felszívná a meleget, amit a Nap a Tó Partjának kioszt. Éppen ezért így szólt:
- Igaz, hogy nem hívtunk, de annál inkább megszerettünk.
Mennyire új volt számomra az, amit tőle hallottam! Hogy létezik szeretet... Az meg mi lenne?
- Például – magyarázta -, hogy visszavárunk.
Egy friss hasadásra mutatott:
- Látod ezt a sebet az oldalamon? Azért van, amiért elbúsultam magam, amikor meghallottam, hogy útra készülsz.
Néztem a sebét, vagyis a keskeny árkot, melyben piciny ér csörgedezett. Töprengve szóltam hozzá:
- Miért várnál vissza? Miért? Miért?
Kérdésemen Gránit csak mosolygott:
- Látod, Fificske, én már olyan öreg és bölcs vagyok, hogy tudom: erre a „miért”-re választ adni nem tudok. Én csupán érzem, hogy fáj, ha tőlem távol vagy.
A cikkben szereplő nevek:
*Mózes Attila-prózaíró
*Györffi Kálmán-prózaíró
*Hürkecz István-műfordító
*Sütő István (Dani)-tragikus sorsú költő
*Aradi József-költő, szociográfus, szerkesztő
*Nagy Lajos-író, publicista, József Attila kortársa
(Nászta Katalin)
Képek: Gergely Tamástól
1. Fifi... könyvborító, Damó István illusztráció, Üveghegy kiadó
2. Vadmalac... könyvborító, Ábrahám Jakab műve, Üveghegy kiadó
3. Ki eteti a sirályokat? Thea rajzával, Üveghegy kiadó,
4. Gergely Tamás
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=461561447563615&id=317854188601009
