Gergely Tamás: Az én Koreám - című könyve kapcsán
Gergely Tamás lendületes, tudósító naplója mindent felkavar bennem. Most jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában. Ez a szerző ötödik könyve, értesülünk a honlapról, magam eddig még csak Fifi, az illatcsepp történetét ismerem, más írásaiból interneten szemelgettem ezidáig. Gergely Tamás honfitársam, aki Ceausescu diktatúrája alól-elől menekült egészen Svédországig. Innen is érzékenysége mindennemű atrocitás iránt. Nagyon sok mindent kellene írnom a könyvről, annyira provokáló, a szó legjobb értelmében. Nem fogok mindenre kitérni, amit elindított bennem. Egyelőre.
Először is öröm látni, hogy nem közömbös, hát lehet közönyös maradni, mikor a bőrödön, a zsigereidben érzed mindazt a szörnyűséget, amit ember el tud követni? Bennem már az is felmerült, a könyvében olvasottakról, hogy nem vagyunk jók semmire, emberként. Nem jön ki belőlünk, csak úgy magától semmi jó. De nem vonhatunk vállat felette, már csak azért sem, mert a mi vállunkról van szó. Ránk telepedett, a nyakunkba ült, minket hasít, nem marad belőlünk semmi. Kutyáknak vetett konc. Észak Koreában a csecsemőket vetik eléjük.
Azon csodálkozom, hogy nem fél az író. Megír minden szörnyűséget, ami tudomására jut, amit gondol az események kapcsán. Azt veszem észre, visszalopakodik belém a Ceausescu rendszer alatt érzett félelem. Senkiben nem lehet megbízni. De már nem is igényli az ember. Az én Koreámból megtudom, a gyermek teljes öntudattal árulja be szülőjét, végzi ki a rokonait, anyját, öccsét parancsra, s még úgy gondolja, jót is cselekedett. Nem érez semmi megbánást, fájdalmat. Azzá lett, amivé nevelték. Gyilkos gép. Nem is találkozott igazi emberi érzéssel soha. Nem tudja, mi az. (Bibliai jövendölések buknak fel a fejemben.) Többször gondolom olvasása közben, hogy a szerző nagyon naiv. Egy teljesen reménytelen világban él, mégis reménykedik, megírja ezt a könyvet, hangot ad emberiességi elvárásainak, olyanok részéről, akik az emberségességet hírből sem ismerik. Ő maga is elutasít minden vallásos hitet. Még, mert úgy látja, semmi ereje nincs, a kereszténységet is. Én őérte aggódom a leginkább.
Ceausecu Romániájával, a mi időnk uralkodóival, minisztereivel, népeivel, kicsit más volt a helyzet. Más? Egy helyről származunk. Ugyanabból a diktatúrából menekültünk. Gergely összehasonlítja a kettőt, tapasztalatai, saját átélt borzalmai sokkal fogékonyabbá, élesebb fülűvé teszi másoknál. A párhuzam Ceausescu diktatúrája felé billenti a mérleget. Könnyebb volt Észak Koreához képest. A román diktátor nem volt elég tanulékony, pedig járt azon a vidéken. De nem a választásról van szó.
Ami meglepetés nekem, hogy az írót, azon túl, hogy érzékeli, felfogja a veszélyt, nem hagyja közömbösen, fáj neki a világ, az érintettek vaksága, süketsége, közönye. Mint akik alusznak, vagy félájultan dőlnek fekhelyükre, étkezés után. Fel akarja rázni őket. Minket. Naplóbejegyzéseiben kihegyezetten éles figyelme folyamatosan követi az Észak Korea, Dél Korea, Japán, Amerika, Kína, Orosz tengelyt, amire gyakorlatilag felfűződik az egész világ. A sorsunkról van szó. Az atomháború kirobbanásáról, az életünkről. Bizonyára nem csak 2010-től kezdett odafigyelni, de innentől vág ki egy szeletet feljegyzéseiből, máig. Nem is lehet – nekem nem sikerült – egy ültömben végigolvasni, annyi borzalommal ismertet meg. Pedig edzett vagyok, mégis, dermedten, kihűlő szívvel olvasom, mintha egy másik égitestről tudósítana. Nem hiszem, hogy bárki közönyös maradhat, ha elolvassa. Az ember embermivolta kérdőjeleződik meg.
Az író otthonról tévéből, internetről, sajtóból figyeli, és tudósít az eseményekről. De hiszen mások is figyelnek! – mondhatnánk, mire ez a nagy felhajtás? Mert fül kell hozzá, szem, hogy észre vedd, meghalld, felfogd, mi történik a fejed fölött, melletted, veled – a világban. Vagy csak elvagy, mint egy zombi. Az a gyanúm, a sok hírsaláta, bulvárcsemege, sztársztori, botránycsomag mind azért van, hogy ne vedd észre, ne tűnjön fel, mi zajlik tulajdonképpen. Nem, mintha tehetnél bármit is. Vagy mégis? Gergely Tamásban megszólalnak a kérdőjelek, a felháborodás felkiáltójelei, de maga sem veszi észre, amit hiányol, az éppen egy keresztényi, istenteremtményi hozzáállás, elvárás. Nem hiába vagyunk itt, a fene vinné el! –kiáltaná az olvasó, de nem teszi, mert teletömi torkát az a tömény szörnyűség, amiről olvas. Nem láthat teljesen tisztán a szerző, hogyan is láthatna, melyikünk is láthatna. De a veszélyérzékelése tűpontos.
Vannak emberek, akik világosabban látják az összefüggéseket, mint a tömeg, de nincsenek abban a helyzetben, hogy szavaiknak hatalmi érvényt szerezzenek. De nagyobb hatósugaruk lehet. Ez mindig így volt, ha csak azokra az elfeledett, szürke eminenciásokra gondolok, akik felhívták a figyelmet a veszélyre, akik kikönyörögték, utánajártak, megírták, közhírré tették. Emil Zola J’Accuse (Vádolom) című nyílt levele a francia köztársasági elnökhöz, jut eszembe. Annak hangvétele, annak bátorsága, Dreyfus ártatlansága védelmében. Hatása akkora volt, hogy egész Franciaországot megosztotta. Kiállása az ártatlanul elítélt zsidó katona mellett a mai napig etalon a mindenkori értelmiség számára.
Ezt érzem Az én Koreámat megíró Gergely Tamás tollában is. Ezt a világot, minket féltő indulatot. Mert az ő Koreája az én félelmem, és a te félelmed, aki még kezedbe veheted a könyvet, és békében elolvashatod. Legalább tudd, miért, mitől mehet tönkre, merre halad a világ. Amiben te is, családostól, hivatásoddal, javaiddal, fáradozásaiddal, barátaiddal benne élsz.
Biztonságra, békére áhítozik a fél világ. A másik fele, pedig ennek ellenkezőjére. Tudom, hogy nincs béke az olajfák alatt, és csak az adott időben lesz majd – de ezt nem hiszi sem a szerző, sem a fél világ. Egymásnak feszülnek a különböző álláspontok. Valamelyik oldalon ki kell kötni. Ez a könyv ebben is segít.
Nem mindenben vélekedek azonosan az íróval, nem is tudok, látószögemet meghatározza helyzetem, állapotom, országom, amiben élek – még érdekeim is. De ez a könyv épp erre jó. Hogy meglássuk, mi is a mi érdekünk igazán. Minden negatív felhang, önző szájíz nélkül. Ha kétszeri nekifutásra is, de el kell olvasni. Hogy ellentmondhass, ha úgy látod. És azt kívánom, bár neked lenne igazad. Lenne egy rettenetes, rossz álom az egész, ne valóság. Ennél felrázóbb, megrázóbb tudósítást, a világpolitika meghatározó tengelyeiről nem olvastam mostanában. Felszedi a szálakat, amik behálóznak. Minket, európaiakat érint. Kelet és Nyugat közepén. Pedig ott van a keleti kontinens legszélén, Ázsiában.
Állásfoglalásra kényszerít. Mi a célom? A könyvet népszerűsíteni? Csupa híradás, amit megtudhatnánk tévéből, sajtóból – ha odafigyelnénk. Gergely Tamás megosztja velünk, azt, amit tud. Töményen, egy tömbben, lényegre fókuszáltan. Könyvével tulajdonképpen beáll a tudósítók közé. Politikai állásfoglalásra késztet. Vagy csak emberséges álláspontvállalásra. Át kell gondolnod, meg kell vizsgálnod önmagadat is. Ki vagy te, aki olvasod? És ha megtudtad, tudod, mit kell cselekedned?
Akik ilyen pontosan látnak, tovább is láthatnának. Gergely Tamás csak a veszélyt érzékeli, közli velünk, megoldást nem tud. Csak a lélegzetállító katasztrófa háborítja fel. Saját tapasztalataival figyelmeztet. Forradalomban reménykedik. Hogy az emberek fellázadnak, és megszüntetik az elnyomást.
Mikor Erdély bajban volt az első, második világháborúban, hasztalan reménykedett külső, mondjuk amerikai segítségben. Most is így van. A nemzetközi megoldások félrecsúsznak, ha lett is volna jó szándék bennük, kicsorbulnak ilyen-olyan szűkebb, közelibb érdekek mentén. A forradalmak mindig vérengzésbe torkollnak. A szűklátókörűség ma is virágzik. Akik meg látnak, azok már nem vízszintesen, hanem függőlegesen reménykednek.
http://kafe.hhrf.org/?p=71808#more-71808
2018-02-19 – Nászta Katalin
