/Interjú a Lenolaj.hu oldalán/

Válaszol: Nászta Katalin
Kérdez: Gergely Tamás

Egy igen nagy könyvbemutató turné után vagy – úgy olvasom, szerették a színész-könyved – Sepsiszentgyörgyön is meg Budapesten is. Zalaegerszegen egyenesen ünnepeltek. A Káfé Főnixben megjelent olvasónaplódban viszont kevesled az olvasók számát. Meglep. Arról lenne szó, hogy kevesebbet ér ma a szó, mint például harminc évvel ezelőtt?

Szerettem volna, ha többen vásárolják meg a könyvet. És hiányoztak a színészkollégák, nekem. De az örömöm így is teljes volt. Meg se érdemeltem, hiszen én vártam annyi évet vele! Persze, amiért megírásra került, az nem a könyvbemutatókon derül ki… Mert én már rég nem vagyok érdekes, de akik a könyvben megszólalnak, bizony hogy igen! Kicsit újraéltem ennek a művészeti ágnak, a színháznak a halandóságát, a pillanatnyi, egy estényi idejét. Mindig üresebb a színpad, miután legördül a függöny.  De a szó tényleg kevesebbet ér ma már. Nincs akkora súlya. Túl sokan beszélnek mindenfélét, összevissza – hacsak az internetre gondolok, például. Nincs már türelem a hosszabb lélegzetvételű dolgokra. Vagy én lassultam volna le? Nem hiszem. A megértéshez idő kell, azt rá kell szánni, valahonnan el kell venni… Ráadásul a könyvben műhelymunkáról beszélünk, ami a bennfenteseket érdekelhetné igazán. Ma is. Kívülállónak hosszabb utat kell megtenni, hogy a témához legalább érintőlegesen közel kerüljön. Ez nem csemege könyv. És abban az időben, Románia Ceausescu érája alatt még sokkal nagyobb súllyal estek a latba szavaink. Nem lehetett dobálózni velük..

Sepsiszentgyörgy – Budapest – Zala – ez lenne a te ”honfoglalásod”. Ebben a háromszögben lennél otthon?

Otthon? Nem gondoltam erre még így. Honfoglaló semmiképp nem vagyok. De a helyemet mindig kerestem. Hol, miben lehetek-vagyok képes otthon érezni magam. Sepsiszentgyörgyön váltam igazán felnőtté. Ott alakultam, forrtam ki, amennyire. Ott született a házasságunk, a gyerekeink, az első sikereim a színpadon. De otthonosabban érezni magam ott is csak jó pár év után sikerült… Hogy nem idegen az a nyelv, az a létforma. A színházban, mint egy burokban, úgy élhettünk. Ez volt az igazi otthonunk. Szerettük, hivatás volt, nem munka. Nem pénzért játszottunk. A kitüntetéseket se dobálták akkoriban. Tudtunk egymásról, ki mennyit ér, figyeltünk egymásra, amennyire a helyzet engedte. Zalaegerszegen ez mind hiányzott. Aztán megtanultam ezt a várost is, és már kb. húsz éve itt is jól érzem magam. Más égtáj, más vidék, más emberek. Igazán akkortól szeretem, amikor kényszerűségből be kellett járnom a vidéket, a megyét, a szomszédos megyéket. Emberekkel találkoztam, beszélgettem. Megismertem őket, a gondjaikat. De karriert nem csináltam már színházi berkekben, pénzügyi területen lettem vállalkozó. Az írás pedig ott volt a tarsolyomban, írtam naplót, később blogot, de csak magamnak. Ez egy jókora idő az életemből. Budapestre meg vendégnek megyek a fiaimhoz, nagy ritkán. Ez a mostani kötet-bemutatósorozat kicsit visszaadott valamit abból, amit elvesztettem.   Igazán otthon akkor érzem magam, mindegy, hol vagyok, amikor azt csinálom, amihez értek, amit szeretek. Mikor írok, mikor amit írtam, vagy amit gondolok, el tudom mondani kíváncsi, odafigyelő embereknek. Amikor tehetek valami értelmeset, hasznosat, a másikért.

Interjúköteteddel egy időben jelent meg verses könyved, az Ének az élőknek. Ha jól tudom, a második verskötet – mi lennél, ha magad választanál jelzőt magadnak: színész, újságíró, költő? Ebben a sorrendben?

Színész vagyok, mert erről szereztem diplomát, és 18 évet a színpadon töltöttem, s még hármat szabadúszóként a magyarországi iskolai színpadokon. De az újságírásba is belekontárkodtam, mikor írtam egyik-másik színházi témában, vagy pár irodalmi recenziót költői művekről, és azt lehozták a Brassói Lapokban, vagy az Igaz Szóban. És verseket írtam állandóan, többet közöltek is belőlük – de hogy költő lennék, csak olyan értelemben gondolom, hogy egyik-másik versben sikerül tetten érnem azt, amiért érdemes embernek lenni. A verset olyannak tartom az irodalom tengerében, mint a sót az ételben. Vagy a világító tornyokat a hajók számára. De valójában Istenkereső, aki előbb a szavakat faggatta, aztán a színpadot, végül a Bibliát. Verseket író volt színész, időnként prózaíró, aki meginterjúvolja a színészeket. De igazából tanúságot tevő irodalomszerető ember, aki mindenféle képességével ébreszteni igyekszik az embereket. Hitet senkinek nem tudok adni, de jelezni, hova kell és lehet fordulni, ez olyan lelkiismereti feladatom, ami szívből, nem kényszerből jön.

Téved az, aki istenes verseknek tartja a két kötetben található költeményeid? Te magad Pilinszkyt emlegeted, de már az erdélyi költészetben vannak előfutáraid: Dsida, Reményik, Bartalis János…

Mikor Erdély földjét elhagytam és ráléptem Magyarország földjére, megrendítő érzés volt. Hogy végre hazajövök az anyaországba, ahol befogadnak, nem utálnak ki. Mert ezt hittem. És itt éltem át azt, amikor kicsúszik alólad az a szellemi föld, amin otthon állhattam, itt éreztem levegőben lógónak magam, aki nem tud tájékozódni, mert nem ismeri az országot. Idegen, ha magyarul is beszélnek benne. A színházban nem rendített volna meg normális körülmények között ez a helyváltozás, ha maradhattam volna. De két év után nem újítottak szerződést velem. Kikerültem az utcára, munkát keresni. Mert más színházhoz elszerződni szóba se jöhetett, a családom miatt. Értük jöttem át, én akartam átjönni értük. Teljesen nyitottan fogadtam minden információt, így a Biblia igen szíven talált, amikor kaptam egyet ajándékba. Ettől, és egy ”találkozási élménytől” megváltoztam. A helyükre kerültek bennem a dolgok. A verseim, amiket újfent írtam, ebből az élményből születtek. És később, amikor újraolvastam régi verseimet, meglepetten fedeztem fel benne, hogy már akkor is Istent kerestem, tudattalanul. Pilinszky hatása igen erőteljes volt, mert mikor a verseit készültem előadni, – és nehezen adták meg magukat -, ott éreztem mögöttük azt az Istent, akit a költő ki sem mond, de mégis átüt minden versén. Pilinszky nagyon kevés szóval, majdnem csupaszon, jelzők nélkül volt képes ábrázolni Őt. A hiányának felmutatásával közölte velem, hogy van. És éreztette szent mivoltát. Én pedig túl szennyesnek éreztem magam ahhoz, hogy a számra vehetném ezeket a sorokat… Le kellett meztelenednem, lélekben, a versek megértéséhez és aztán előadásukhoz. De ekkor még csak kerestem. A hozzá vezető utat nem mutatta meg. Miután megtaláltam, mert hagyta magát ”megtaláltatni”, ismertem meg visszamenőleg is lábnyomait az életemben.. Szerettem a komoly, nagy kérdésekkel foglalkozó, őszinte szívvel megírt verseket, inkább József Attila, Ady, Arany János, majd Szilágyi Domokos, Nagy László, Juhász Ferenctől pár vers – voltak rám mélyebb benyomással. És megírtam, ami bennem volt. Sok versem szól csak az emberről, a fiatal lányról, a kereső lázadóról. Kérdéseimmel az eget ostromoltam, tudtomon kívül. Istenkereső verseket írtam, igen.

Azt írod: ”Isten szeme rajtunk” , Máskor meg így fogalmazol: ”Lelke bennem is lakik”. Az első mondatban mintha egy minket ellenőrző lény lenne a Teremtő, a második már sokkal emberibb, meghittebb – te hogyan látod ezt?

Szerencsére nem voltam vallásos, akkoriban ez nem is volt divat, felvilágosult embernek tartottam magam, aki az eszével fog boldogulni. Mégis, felháborodásomat versben Istenhez intéztem, akiről azt sem tudtam, létezik-e.. Igaz, édesanyám azzal intett mindig kisgyermekkoromban, hogy Isten lát engem, s én azt képzeltem, ott ül a Hója tetején – ez egy kolozsvári hegy – és figyel engem. Biztos volt valamennyi fékező ereje ennek az intésnek, elég rossz, szemtelen gyermek voltam, tele energiával, tornászni is ezért vitt el nagyapám, így lettem aztán élsportoló is, az éltanulóságom mellett. De hogy Isten valóban létezik, azt Magyarországon tudtam meg. Itt ismertem meg a szerető, magát értem feláldozó Istenfiút, Jézus Krisztust, a szavait, a Bibliát, és itt születtem újjá, az Ő kegyelméből. Olyan közel van az emberhez, amit nem is gondoltam volna. Azt mondja, egy arasznyira van a szánktól. Hogy már azelőtt tudja, mit fogok mondani, mielőtt kimondom. Nem kell félni tőle. Minden kérdésemre Ő adott és ad tökéletesen kielégítő választ. Igen, figyel minket, lát, tud rólunk mindent, ismer kívülről-belülről, gondunkat viseli. Nem ellenőriz, hanem vigyáz ránk, addig is, amíg rátalálunk, és utána is. A Lelke már születéskor bennem volt, hiszen a saját képére teremtett. Nem csak engem. Mikor ismerkedni kezdtem Vele, magammal is ismeretségbe kerültem. A halál kérdésére is Ő adott választ. Az örökkévalóságra is. Mikor megtudtam, hogy ahhoz, hogy őt megismerjem, anélkül, hogy meghaljak, újjá kell születnem – és ez lehetséges, olyan vágyam teljesült, amit addig meg se tudtam fogalmazni. Csak örökké szerettem volna élni.

Megint máskor szelídebb hangokat ütsz meg:  ”Isten visszatér hozzánk csendben” vagy: ”mikor a szívek/szavak nélkül/hallgatják egymást/ott a mennyország”

Tudom, hogy Isten nagyon szelíd. És nagyon szeret. És aki nagyon szeret, nagyon tud haragudni is. Mégis, mikor Illés próféta bebújt a sziklabarlangba, nem az elemek viharában, hanem egy szelíd, halk hangban hallotta meg Istent. (Királyok 19:12)  Mikor Isten haragja összegyűlt engedetlen népe feletti bánatában, Mózes alkura tudott jutni vele, tartsa féken a haragját, ha csak tíz igaz embert talál Szodomában. És Isten megígérte neki. De nem talált csak egyet, Lótot. Őt, a családjával ki is mentette. Mikor nem pusztította el a földet, szintén kegyelmet gyakorolt egy ember, Noé hite miatt. Mindig adott egy új esélyt. Ma pedig akkora lehetőséget adott az embernek, amekkorát az soha nem tudna egyedül megszerezni. Igen, visszatér majd hozzánk, a világ számára észrevétlenül, elvisz innen magával és akkor majd nem kell magyarázkodnia senkinek senki előtt, mert mindenki megismertetik, úgy ahogy van. Egy csipetnyit ebből itt a földön is érzünk, amikor néha, szerelmesekként, vagy érző lelkekként együtt tudunk érezni a másikkal. De itt mindig töredékesen, mert szükségünk van hozzá a szavakra… És ha Őt magát befogadjuk, aki a maga a Világosság, akkor ez már most is lehetséges. Két valódi hívő közt kicsit ott a mennyország. Ilyenkor sírunk.

A szó mindig nagyon fontos helyet foglalt el az életemben. A szavakkal már gyermekként barátkozni kezdtem, apám tanácsára naplót is írtam, még kiskamaszként, később versbe tolakodtak a szavaim, ömöltek belőlem. Akkor még tapogattak engem, én is őket, ismerkedtünk, rajtuk keresztül magamat, ők meg engem, csak néztem csodálkozva micsoda mondatok hagyják el a tollam, versekbe szerveződnek, szabad versekbe – ez volt a fiatalságom legszebb ideje. Akkor még nem volt fárasztó hallgatni egymást, figyelni egymásra, értéke volt minden szónak, tudta az ember, melyiket hova helyezze, hol a helye – jó  volt ebben létezni, játékosan a szavak világában. Olvasni is ezért szerettem – elvonulhattam egy másik történetbe, és ezeket mind a szavak teremtették meg… Író akartam lenni, már egész korán. Meséket írtam, Marton Lili tehetségesnek tartott, ő volt az első kritikusom, aki bízott bennem. Már tudom, hogy a szavak nem ártatlanok. Prostituálódnak. Jó kezekbe, tiszta szájakra kell kerüljenek. Tiszta szívből kell fakadjanak. De kinek van tiszta szíve? Akkor vagy békében, amikor együtt tudsz hallgatni valakivel, és anélkül, hogy beszélnétek, értitek egymást. Ehhez egy szívetek kell legyen. A világ ennek nem barátja, szétszakít egymástól. De van egy ország, még Zorán is énekel erről, ott fenn, ahol a szívek összeérnek. Ez az ország pedig elérhető már itt a földön, töredékében. Isten visszatér, mert egyszer már eljött, és megígérte. Ő nem hazudik.

Mintha egy másik költő szólalna meg a versben, mikor ezt írod: ” Istennel mérni a mindenséget”… Mit értesz ezalatt?

József Attila, akit nagyon szeretek, azt írta: a mindenséggel mérd magad – és teljes szívéből vágyott a tisztaságra, az igazságra. Ezek nevében lázad, mert ez a mindenséget jelenti. De a mindenség Isten nélkül nincs. Ha Istent megismerjük, a mindenségből merítünk. Ami különben egy embernyi. Egy Istenembernyi. Ő a Fiú. Hozzá kell mérnünk magunkat. Elfogadtam a mindenséget Isten mértékegységének. Mikor megbékéltem vele, a lázadással is leszámoltam. Az a baj, hogy az ember mindig úgy gondolkodik a világban a dolgokról, mint sok egymástól elhatárolódó, gyakran kibékíthetetlen, egymásnak feszülő fizikai, lelki és szellemi entitásról – ez okoz minden bajt, feszültséget.. De ha úgy nézzük ezt a világot, ahogy ez a mondat tükrözi: ”Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – akkor megérthetjük, hogy Isten az egész világot szerette, nem tett különbséget az emberek között, amikor a Fiát elküldte értük. Ez a legjobb hír ezen a világon. Mert az egész világ Isten után vágyik, nyög, sóhajtozik, ő pedig el is jött, meg is váltotta azt. Ezt a hírt minden embernek hallani kell. De rá van bízva, mit kezd vele. Ha elfogadja, leteszi a fegyvert. Akkor a Mindenség Istene lesz a vára, menedéke, erőssége, országa. Mert Isten Lelke lakik benne, aki Jézus Krisztust is feltámasztotta a halálból. És körbeértünk. A halált legyőzte, és így az már rajtunk sem uralkodik. Hazudik nekünk. De mi tudjuk, hogy a hit nem a látható dolgokra néz. Az a láthatatlan dolgokról való meggyőződés. Egyszerű, mint a pofon. El kell hinni, hogy Isten igazat mond, nem hazudik. Csak róla hazudnak. Ezért mindig Őt kell megkérdezni. Ezt értem én az ”Istennel mérd a mindenséget” alatt.

Többnyire nem magadról szólsz, elvegyülsz a ”mi”-ben,. Mi, a gyarló emberek… Tudatos ez, vagy ösztönösen írod?

Megtérésem, azaz Istenről való ismereteim előtt úgy éltem, mint akinek egy élete van, és nem számíthat túl hosszúra, ezt kell kihasználni amennyire lehet, de a lelkiismeretem sokszor figyelmeztetett, ha nem cselekedtem helyesen. Pedig nem jártunk templomba. Mióta tudom az igazságot, nagy, féltő szeretet van bennem a veszendő állapotban lévő emberek iránt. Szeretném, ha megtalálnák Istent, ha ”megtalált” emberek lennének, mint én. Ha megbékélnének Vele. Azért használom a többesszámot, mert azonosulok velük. Hozzám is úgy szólt Isten, hogy eljött értem és közölte, hogy megért, mindent tud, és ennek ellenére szeret. És ezt azzal bizonyította, hogy meghalt, helyettem. Értem. De fel is támadt! Nem érek el semmit olyan mondatokkal, ami felsőbbrendűségre utalna. Mert így hangzanak a kiválasztott, a megváltott, a szent… Két személy lakik bennem: a már megváltott, akinek örök élete van, akinek megbocsáttattak a bűnei, és egy másik, a régi, aki folyton a testi dolgokra koncentrál, és  nem akar a lelki-szellemi dolgokkal törődni. Ez egy kemény küzdelem, amit a megváltottnak kell megnyernie, mert neki van rá ereje. Erről Pál apostol is ír. Ennél empatikusabban senki nem beszélt arról, hogy micsoda harcot vív az ember, hogy legyőzze a test kísértéseit. Mi, emberek ilyenek vagyunk, gyarlók, de nem kell ilyenek maradjunk. És ez lehetséges, hála Istennek, az ő Fiának. Amiért nem jár semmiféle emberi dicséret, mert nincs benne érdemünk. Minden az Úré. Óriási könnyebbség ez!

A világról különben rossz véleményed van: ”Most szedik szét a világot/nem kell az apokalipszisre várni/amit építettünk eddig/most tépik cafatokra” – kérdem ezek után: van megbocsátás?

A megbocsátás még mindig elérhető minden ember számára, aki elhiszi, hogy Jézus a Krisztus.  Akit ez hidegen hagy, annak nincs reménye, akit szíven üt, az megköszöni Neki, és meg akar Vele ismerkedni. Ki erősebb annál, aki a halált legyőzte, aki feltámadt a halálból? Ki szeret jobban annál, aki az életét adja értünk? Egyetlen istennek nevezett istenség sem tett ilyet Jézus Krisztuson kívül. Ő maga a Feltámadás és az Élet. És még a sorrend is ez. Az Igazi Élet a Feltámadott Élet, akin már nem uralkodik a halál. Ezért mondja: ”Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1 János levele: 5:12) Több mint kétezer év óta tudhat róla az emberiség. De ezt az ingyen kegyelmet át is kell venni.  Be kell látni, hogy kegyelemre van szükségünk. El kell tudni fogadni. A világ nem teszi. Szüntelen ellenségeskedik Istennel. Nem hisz Benne. Nem hisz Neki. Isten kegyelme végtelen az őt félők, őt tisztelők iránt. És visszatartja még haragját, aminek egy részét saját Fián töltötte ki, aki átvállalta azt helyettünk. És ehhez azt is tudni kell, hogy az Atya és az  Ige/Fiú, és a Lélek egyek. Amíg még vannak, akik elfogadják, addig még a megbocsátás is elérhető. De vannak megátalkodottan ellenszegülők is. Akkor lehet ezt megérteni, ha az ember Isten gyermeke lesz. Ha bekerül a családba. Ha beleszületik. Onnantól már ő is fiú, akire érvényesek az Abba-Atya ígéretei. Örökös. A többiek azok, akik széttépik a világot. Ám az Apokalipszis elindítója az Úr lesz – én csak kétségbeesetten próbálom figyelmeztetni a versolvasóimat az igazságra. Nekem is szembesülnöm kellett vele.

A Szabó Zolival készült interjúból tudom, hogy volt egy periódus, amikor verseid gimnazistáknak zene kíséretében mondtad. Miként történik verseid kapcsolata ma a közönséggel?

Ma az interneten – de ez nagy nyilvánosság – olvassák, és néha évzáró, évindító céges rendezvényeken felolvasok belőlük. De csak azért, mert szeretem őket, és ismernek. Nem várnak tőlem művészi teljesítményt. Két verseskötetem jelent meg, mindkettőt az Underground Kiadónál lehet megrendelni. Te tudsz engem, Uram, és az Ének az élőknek. Ez utóbbi fent van a MEK oldalán.  És mivel olyan szépen belefoglaltad a választ a kérdésedbe: a Facebookon reagálnak a feltett verseimre. Ma már ők a közönségem. Akik szeretik a verseket, éhezik a lelkük, keresnek valamit, ami kielégíthetné szomjúságuk, vagy netán választ ad felmerülő kérdéseikre – olvassák. Eleinte azt hittem, elég, ha elmondok egy igét a Bibliából, az a másik ember szívébe hatol és azonnal jobb belátásra tér, kereső emberré válik, és még újjá is születik majd, mint én. Rá kellett jönnöm, hogy azok közül a talentumok közül való az én íráskészségem is, amivel Isten megajándékozta az embert. Hogy betöltse isteni rendeltetését. Ma már nem megyek ki az utcára, de a verseimet, írásaimat kiküldöm. Amíg még van rá idő. De a verseim, még ha olyan jók is lennének, akkor is csak figyelmeztetések, apró hírek lehetnek… Igazi bizonyságot maga felől maga az ÚR ad. Személyesen.

http://lenolaj.hu/2018/06/18/a-nap-karikaturaja-4/