"Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal" Róma 12:15
2018. július 30. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

"Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal" Róma 12:15

 

para_olga_valakinek_megmaradni-1.jpg

Nehéz az ember sorsa, akár gazdag, akár szegény, de utóbbi esetben, kiváltképp. Mégis – van az a mérték, mérce, ami megméri még az ágrólszakadtat is.
Micsoda mélységei vannak a nyomorúságnak! Ez akár dicséret is lehetne – ki mennyit és hogyan képes elszenvedni. És máris a szenvedés dicséreténél tartunk, amit – joggal – minden esetben túldimenzionáltnak érzünk ama Megfeszített óta. Az ember számára a körömfeketényi rosszban is ott a kiérdemelt, a jogos büntetés. A mérhetetlennek nevezettben is a rossz cselekedetek örökölt jussa. Ez jár, ez dukál – ha negatívan is csapódik le életünkre. Hiszen nincs semmi bánat, szomorúság, amit ne mi szereztünk volna magunknak, így vagy úgy.

A naplóírással tulajdonképpen igazolást kívánunk adni életünk ilyen-olyansága miatt. Megértést keresünk, elfogadást, felmentést, visszaigazolást, hogy jól tettük, amit tettünk. És ez, együttérzésünket, jóváhagyásunkat kérve belerángat minket is a maga pokoli bugyraiba. És engedjük. Már ketten vagyunk a kárhozatban. Nem tudtuk kiragadni magunkat belőle. Azt pedig, aki megtehetné, felakasztottuk a falra a kereszttel együtt, néha oda is vetünk neki még egyet-egyet, csak le ne jöjjön a falról.
Megvert minket a sors! – sóhajtunk s ezzel mintha könnyebbedne terhünk, mert igazat szóltunk s az igazság szabaddá tesz – ha kicsit is gondolunk felőle. A sors a hibás, a körülmények, mi feloldozást kérünk. Ha megkaptuk és jószívű, jóindulatú emberektől olykor el is ér hozzánk, máris derűsebb színben látjuk azt a fekete batyut, amit a hátunkon viselünk. Az a nehéz ólomlabda, ami a szívünket nyomja, ilyenkor arrébb gurul, könnyebbedik a lélegzetvétel. De teljes békességre nem jutunk. Elölről kezdjük a köröket.

Para Olga naplószerű vallomáskötete annak is nehéz teher, aki csak olvassa. És annál nehezebb, ha ismeri az utat, amire nem sikerül rávezetnie a terhet cipelőt, hogy ott végre letehesse. Változna valamit, ha mégis? elmúlna a bánat, megszűnne a fájdalom? És ha igen, megszabadulhatna a világ megvetésétől, kegyetlen ítéletétől? Megfeketedett templomok tövében térdre rogy a hit. Nehezebb feltápászkodnia annál, aki messze elkerüli a menny és pokol felé mutató tornyokat. A világosság kiszökött az épületből, a fény elrejtőzött. Csak emberi szívekben tud kigyúlni, melegíteni, megeleveníteni, a feltámadás erejével betölteni azt. Ez – ha megtörténik – valóságos robbanást hoz létre belül, ettől az önsajnálat vastag falaiból törmelék lesz a lábainknál. Átléphetünk rajta. Vajon ki fogadja el azt a véres kezet, amit átszögeztek, de nem bírtak a kereszten tartani? Mert aki képes rá, annak minden terhe Arra kerül, ott a keresztfán. Akit már nem ott találunk – ezekután – mert a szívünkbe költözik, terhünk-mentesen. Csomagunk, batyunk helyett megbocsátást, szabadítást, örömöt kapunk. Feloldozást. Tiszta szívet. Újat.

Para Olga könyvét olvasva (Valakinek megmaradni – MEK, 2018) jutottam ezekre, újfent. Sorsa huszadik századi erdélyi magyar sors, besúgókkal, gyávákkal, elnyomókkal, árulókkal, megfélemlítettekkel, tájékozatlanokkal, megnyomorított lelkekkel – minden oldalon. Önmaga tehetetlenségével, félszeivel, félelmeivel, összeszorított szájú engedelmességgel a szülői akaratnak, fegyelmezett megfutamodással az igaznak vélt szerelemtől, mély önváddal, önmagát ostorozó lelkiismeretfurdalással fia haláláért, egy házasság kudarca feletti vádjaiért – végeérhetetlenül árad belőle és ontja szomorú élete depresszió-szimfóniáját.
Leányregénynek érzem, pedig egy megtört asszony írja, akin a soraim is sebet ejthetnek. Őt csak üthetik, ezt a képet alakította ki magáról, ezt szerette meg, ezt fényesítgeti, miközben újból és újból magába vág vele, mint jól kiélezett késsel.
Minél közelebb kerülsz a világhoz, annál nagyobb az esélye annak, hogy megsebzitek egymást. Csak a távolságtartás óv meg valamennyire ettől. Így hát kinyújtjuk a karunk, hogy ne jöhessen közelebb. Tartjuk magunkat egy, véljük, intim szférában.
A napló természeténél fogva, nekem szól. Ha van valamennyi közérdekű információja, ha híresség, aki alkotott valami maradandót is, nagyobb eséllyel olvassa majd utókora. Naplót általában a magányos emberek írnak. Jelentőségét egyedül az adhatja, miről-kiről szól.

Ám itt egy tanárnő, aki a múlt század szocialista társadalmának román szegmensében magyarként tengette életét. Ír ő verseket, meséket, újságcikkeket és naplót is, természetesen. Ez annyira következik egész életéből. Nyomatékot ad neki leélt élete, tanítványai szeretete, másokat felkaroló, irodalmi közéletet támogató, működtető munkája. Hasonlítgathatjuk ehhez, ahhoz – de önmagához képest az, aki. Megmérni azt, amit vallomásában ír, nem hivatott senki – végeredményben. A vallomásos jellegű írásoknak adatik ez a felmentés. Persze, akkor már rangsorolható, ha közérdekű is, vagy túlmutat egyéni sorsán. A róla szóló recenziónak, kritikának is ahhoz az időkhöz, azon idők elvárásaihoz kell mérni szavait. Nem intézheti el egy legyintéssel. Ítéletet mondani az emberi hozzáállás felett, az anomáliás állapotról, az embert önmagából kifordító rendszer természetéről, benne azokról is, akik szenvedő vagy élvező alanyai voltak, lehet. De semmilyen felmentéssel nem tud megbékélni a lélek, amíg nem a legmagasabb „hatóság” részéről érkezik. Amíg feje fölött lóg az a bizonyos kard, addig megkönnyebbült szusszanása ideiglenes lehet csupán.

Para Olga legújabb könyvét olvasva, másodszorra is, ezek foglalkoztatnak. Mi érint engem ebből, mennyire érinthet másokat, mi egyedül a szerzőé, mit háríthat kora társadalmára, körülményeire. Az ajánló sorokat íróban (Cseke Gábor) Pilinszky gondolatai ötlenek fel a naplóírással kapcsolatban, aki azt írja, ez a műfaj arra való, hogy az ember megszabadulhasson önmagától. Bár a két sors különbözik, számkivetettségben mégis, a – nagyon is körülhatárolt – mindenségben ugyanúgy árválkodik a naplóíró, egész boldogtalan, szomorú életével, amihez körömszakadtáig ragaszkodik. Nem akarja elengedni csalódásait, bánatait, sérelmeit, tragédiáját. Még ha elengedné sem hagyná ott fájdalmait, sírásait, amik arcára fagytak, égtek. Mintha nélkülük nem is lenne. Ezért a fájdalom önfenntartó ösztöne újra és újra előveszi, feltépi a már-már behegedő sebeket, mint az egyetlen igazolást: kérem, én megszenvedek az életemért. Nincs kedve, nem kíván megszabadulni. Ezért az egész kötetre érvényes: ha vannak is benne boldogságpillanatok, azok olyanok, mint a lepke érintése egy virágon, a szél illanó simítása a bőrön – nem marad belőle semmi. Amire leszállt, amit megérintett ugyanolyan sanyarú bánathegyként tornyosul az íróban, olvasóban. Nyomasztó mérhetetlen bánatához való ragaszkodása. Mint akinek ez az egyedüli kincse.

Nem lehet minősíteni egy ember életét. Elég a történéseket, cselekedeteket felidézni belőle – azok rajzolják ki arcát. Fekete pillangó? Szürke szél? Homokos talaj nagy szárazságban? Csupa sivár, kilátástalan kép merül fel bennem róla.
Pedig a bevezető idehívott költője, Pilinszky nem volt a reménytelenség szószólója. Csak horgonyát nem e világ boldogsághegyeinek csúcsaiba akasztotta. Ezt a ki-, megmenekülést kínálja jelen könyvünk írójának is az, akinek Velünk az Isten a neve – de ő mintha nem akarna élni vele. Ragaszkodik az arcát kialakított és már ilyennek megszeretett, feloldhatatlan bánatához. Ami nem visz előbbre, lehúzza azokat, akik pedig mennének. Fáj a szívünk, de nem tudunk túl sokáig keseregni vele. Nekünk az Élet többet ígér. Mi élni akarunk Ígéreteivel. Sírunk a sírókkal, de nem tehetjük egy életen keresztül. Akkor nem jutna időnk az örvendezésre, márpedig ez is parancs.

Tessék felébredni! – kiáltanám neki. Az a kereszt a falon üres! Aki nincs rajta, él! És aki örökké él az már nem búslakodhat.
Hát itt van a kutya elásva. Hogy kell-e nekünk az az ÜRES kereszt, vagy rajta tartanánk, ha tehetnénk, az örökkévalóságig is azt, aki valósággal megszabadított bennünket minden erőtlenségünkből. Mert ő azért lett erőtlenné, hogy mi erősek legyünk őbenne. És akkor a „nagyobb az, aki bennünk van, annál, aki a világban van” (1 János 4:4) kiemel minden lelki-testi nyomorúságunkból. És ami eddig fájt, emlék marad. Mi örömet okozhat bánatunk annak, aki már nincsen e világon? Könyörtelen mennyország lenne az, ahol ilyen lelkek várnának ránk!

2018-07-24

http://kafe.hhrf.org/?p=76642#more-76642

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr1714149553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása