Ha az embernek jó füle, szeme, érzéke van, hamar felismeri milyen közegben hogyan kell érvényesülni. Ez még nem azt jelenti, hogy hasonul, de mégis azt jelenti, hogy a közeg ízléséhez igazodva közli mindazt, amit közölni akar. Ez teljesen természetes, normális jelenség, ebben nincs önárulás, önmegtagadás, pálfordulás. Nem tudod addig átadni mindazt, amit szeretnél, ha nem ismered a „nyelvet”, amin az adott közeg értekezik. Épp olyan ez, mint amikor az ember bálba megy. Nem mehet oda pongyolában. Vagy, amikor a király elé kerül – mint a mesében. A protokollnak meg kell felelnie, hogy egyáltalán oda kerülhessen. Azután, már rajta áll, miként közli azt, amit közölni akar.
Ezt már Pál apostol is megírta: „…mindeneknek mindenné lettem, hogy (mindeneket megnyerjek az (ügynek) Úrnak) …minden módon megtartsak némelyeket.” 1 Kor. 9:22
Ez etalon az evangélium hirdetőinek. De etalon bárkinek, aki el akar érni valamit valakiknél.
Milyen tudománya van hát az embernek, amelyik nem az Isten Lelkéből táplálkozna? Hiszen azt is Tőle tudhatjuk, hogy tanulás nélkül nincs tudás. Hogy tanítványság nélkül nincs tanító. Bármibe fogsz, annak jó ismerője kell légy, ha jó munkát akarsz végezni. Márpedig csak ezzel elégedik meg az ember. A rosszat, a hibásat, a félresikerültet kidobja. Vagy bosszankodva javítja, miközben a csillagokat lekáromkodja az égről annak fejére, aki fél- vagy fércmunkát végzett.
Olvasom Weiszer Alinda tévés műsor-, interjúkészítővel a legújabb beszélgetést a 168 órában. És élvezettel, mert egyik legjobban felkészült interjúkészítő, szerintem – nem az egyedüli, de nekem nagyon kedves –, aki a kérdezettnél is jobban felkészült a témában, amiről beszélgetnek. Így kell interjúztatni, ezzel a hozzáállással, nagyon örültem, amikor évekkel ezelőtt felbukkant a médiában.
Annyira klappol a mód, ahogyan dolgozik ahhoz, amit isteninek hívunk.
Miért, hogy a legtöbb okos ember, élvezhető, szellemi, szabad, nagytudású ember egy idő után kiszorul, vagy beszorul – mindegy, hogy nevezzük – egy oldalból, vagy -ba, radikalizálódik, elhatárolják, elhatárolódik, holott minden ízével-porcikájával tiltakozik ellene. Hiszen az emberekért, nekik dolgozik, közöl, érvel, kérdez, kutat-keres. Nem egyeseknek, hanem mindenkinek.
Azt hiszem az értelmezés szabadsága nem azonos az igazi szabadsággal. Legalábbis nem jogosít fel arra, hogy másokat is rábírjunk, éljen, gondolkozzék úgy, ahogy mi. De lehet és kell róla beszélni. A tudás önmagában nem tesz boldoggá, de a nemtudás veszélyesebbé teheti az embert. Maga a folyamat képez empatikus, alázatos (nem alázatoskodó, hanem a célnak alárendelő magatartást tanúsító) tanítványokból később tanítókat, vagy legalábbis gondolkodásra késztetőket. És tudjuk, aki gondolkozik, az nem háborúzik. Ha elborul az agy, ott az érvek megszűnnek. Ha pirosban látok, a sárga is azzá válik. Mikor az Írás arról beszél, hogy az az indulat legyen bennetek, ami benne volt, aki megalázta magát egészen a keresztfa haláláig – erről (is) beszél. Hogy lemondott arról, aki a mennyben volt, tehát te is lemondasz arról a titulusról, amit megszereztél, és beleéled magad annak helyzetébe, megtanulod annak nyelvét, akihez beszélni akarsz, akit meg akarsz nyerni magadnak, az ügynek, mindegy minek, csak hogy értsük – a folyamat lényege ez a krisztusi magatartás. Ezzel van átitatva az egész emberiség tudása. Csak akik kiforgatják, akik nem saját szenvedéseik árán szerezték meg, hanem elorozták, ellopták ezt az „ismeretet”, azok fertőzik meg ennek a folyamatnak az igazságát, szépségét, értékét. Az a mondás is: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – nem arról szól, hogy mélyre kell szállni, meg kell alázkodni ismeretszerzés közben? Önfegyelmet, türelmet, kitartást gyakorolni. Hogy megérts valamit, át kell ülnöd a másik székébe – mondja ma már minden oktató, de érti is, amit mond? Nem öt percre ülök át, hanem annyi időre, amíg már nem a magam szemével látom a dolgokat, hanem az övével, miközben nem feledkezem meg a magaméról sem. De képessé válok megérteni őt teljesen. Még a bizalmát sem tudom elnyerni igazán, amíg ezt nem érzi meg bennem. Hogy értem őt, és akarom is érteni. Hogy együtt érzek vele, és segíteni akarok. Máskülönben nem tudnám kilendíteni arról a pontról, ahol megrekedt. És ez érvényes mindenre, amit meg akarok ismerni. Alávetem magam azoknak a törvényeknek, szabályoknak, amiben az, amit, akit vizsgálok – működik.
Nászta Katalin
