Tény, bármit olvasunk, nézünk, fogyasztunk, rajtunk szűrődik át, értelmezés útján lesz a miénk – elkövethette bárki, bármikor.

 Az ember vágya az örökkévalóság után ebben is megnyilvánul: olyat alkotni, ami örökké tart(hatna). Innen a tiltakozás a megmásíthatóság ellen. Vagy ragaszkodás legalább a forrás feltüntetéséhez. Amivel a folytonosságot, illetve a tökéletlenségeinket ismerjük el.

Így minden feldarabolható, ami olyan, papír, gondolat, mert nem lesz vérontás közben, hiszen halott anyagról van szó. Nem a szerzőt, csupán a művét boncolgatjuk.

Miért is kell ragaszkodni bármihez ?  Minden arra való, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk. Nyugodtan lehet kritizálni bárkit, senki sem tökéletes.

Egyetlen érv szól ellene a szabadrablásnak: tegyünk hozzá legalább annyit, csináljunk legalább olyat, mint az eredeti. Ezzel megbecsülésünket is kifejezzük, és a kedvet sem vesszük el az alkotástól.

Bár ma már közös, nyilvános alkotás folyik, ami olyan, mint amikor az ember az óvodában megtanulja a közös táncot vagy éneklést. Ide is kell egy óvónéni vagy bácsi, aki dirigál. 

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem! (J.A.)

2018-12-11

Nászta Katalin