Szabó Lajikának – Szabó Lajos színművésznek adósa maradtam. Miután 1982-ben elkészült a beszélgetésünk, fényképeket küldött és kritikai szemelvényeket előadásairól, amelyekben szerepelt.
Most közreadom őket. Rajta már semmit nem változtat, emlékezetéhez viszont hozzá tehet. De nemcsak emiatt közlöm őket. A kritikusokról, a korabeli színikritikáról is színes képet fest. Érdekesen vagyunk összerakva – mikor benne vagyunk a sűrűjében, nincs fülünk a „hallásra”. El kell telni pár évtizednek, hogy kiderüljön, nem is voltak olyan hiányosak azok az akkori színikritikák…
A képek ad-hoc követik a pályáját, az emlegetett előadásokról, sajnos nincs felvételem.
- „Szabó Lajos vígjátéki figuráját nyugodtan állíthatjuk – mutatis mutandis – Balogh Éva Riza alakítása mellé: annyi szín és természetesség, egészséges humor és jellemfestő játékkedv árad belőle, hogy – amint színházi nyelven mondani szokás – rajta nyugszik az egész előadás.”
(Oláh Tibor – Vörös Zászló, 1960. jún. 10. Károly Sándor: Égből pottyant vendég)
- „Az Újságírók előadásán Szabó Lajos Cherchest, az „Ifjúsági élet” főszerkesztőjét s mindennapok legközvetlenebb élethelyzeteiben és mégis pátosszal ábrázolt kommunista típust azért tudta olyan kitűnően megjeleníteni, mert képzelőereje következtében alakja nemcsak a színpadi cselekményhez szükséges minimális vonásokban élt; néhány gesztusával idézni tudta a hős életrajzának azt a részét is, amelyről a szerző egy szót sem szólt, de feltételezte, Volt többek közt egy hümmögés-szerű, megértő, de elszánt mosolya, a kissé minidg fáradt, de a belefáradást sosem ismerő szívós ember mosolya, mely bizonyította, hogy a színész csak akkor sejtetheti meg figurájának lényegét, ha fantáziája többet kutat fel róla, mint ami szükségesnek látszik, vagyis: ha pazarolni is tud. A fantázia szárnyalásának mindig a valóság „feleslegesen”, tékozlóan sokoldalú ismerete adja meg a felhajtó erőt.”
(Szőcs István – Utunk, 1960. nov. Mirodan: Újságírók)
- „Nem kiegészítő, hanem nagyon is központi alakja – színdarabnak és előadásnak egyaránt – Tristan, az inas. És, ha a bemutatón igazán jó vígjátéki hangulat keríti hatalmába a nézőt, ez jórészt éppen Szabó Lajos érdeme. Egészséges, keresetlen humor, - természetességében, mértéktartásában – mindenképpen megfelelő. Ügyefogyott külsejű szolga, da eki eszével, ravaszságával az egész környezetet uralja, fondorlataival, kisebb-nagyobb cselszövéseivel úgy irányítja őket a háttérből, mintha azok lennének alárendeltjei és nem fordítva.”
(Albert Ferenc – Vörös Zászló, 1961. jan. 18. Lope de Vega: A kertész kutyája)
- „Szabó Lajos remekhumorú, sajátos felfogású, bájosan-tragikus Percsihinje az előadás egyik legélénkebb színű, legegyénibb teljesítménye volt. Sziporkázó játékosságával vállalta a karikatúra kockázatát, veszélyét; ám sikerült mégis elkerülnie a veszélyt; humora nem fedte el a figura mélyebb értelmét: sem ítélkezését, sem tragikumát.”
(Bodor Pál – Szabad Szó, 1962. máj. 13. Gorkij. Kispolgárok)
- „Szabó Lajos mindössze néhány percet tölt a színpadon, pontosabban néhány percig tölti be a színpadot. Ez a törődött, öreg órás bölcs mértéktartásával, beszédes mozdulataival, mosolytalan humorával, alázat és félelem nélkül, gőg és fontoskodás nélkül ül az öblös karosszékben. Lenin pedig, aki a sértett értelmiségi dacoskodásába begubózott, hírneves szakemberrel beszélgetve mindvégig a hatalmas íróasztal mögött maradt – most jól ismert, szapora lépteivel előrejön, úgy faggatja, hallgatja, magyaráz neki. Megértik egymást.
Kis szerep – nagy alakítás. Szabó Lajos mozdulatai, mozdulatlansága, görnyedt tartása, lehajtott feje, ritkán felemelt tekintete egy élet történetét tömöríri, a legtökéletesebb óraszerkezetnél is pontosabb, megbízhatóbb, szorgalmasabb embert jelenít meg. Minden mozdulata, rezzenése hiteles.”
(Szilágyi Júlia – Új Élet, 1963. Pogogyin: A Kreml toronyórája)
- „Szabó Lajos üzemi párttitkára pedig azok közül a legöntudatosabb munkások közül való, akik nem is nagy szavakkal, hanem nagyon halk, szinte észrevétlenül megnyilvánuló új emberségükkel hatnak környezetükre. E bemutató élménye az volt számomra, ahogyan Szabó Lajos végig „élte” az egész drámát, minden apró részletében, ahogyan mások replikáiba kapcsolódva megszenvedett minden hibát vagy elősegítette, sürgette a helyes út megtalálását.”
(Marosi Péter – Igazság, 1964. aug. 17. Paul Everac: Láthatatlan staféta)
- „Arról azért feltétlenül szólnom kell még, milyen következményekkel jár két maradéktalan művészi teljesítmény. Bereczky Júlia /Lulu Pilz/ pontosan abban a dimenzióban és a stilizáltságnak azon a fokán jelent meg, ahogy „írva van”, Szabó Lajos /Postás/ szintén. Ha maguktól tették, jól tették, ha rendezői utasításra, akkor végképp nem értem, miért nem vette észre Harag György, hogy minden hőst ilyen fokra kellett volna nagyítania, még azt a hármat is, akit Deák Tamás nem nagyított. Ők ketten tehát nagyok a méret ideografikus értelmében. Igen ám, de körülöttük mindenki közepes a méret tipusos értelmében. Ezért a Postás, ez a mesebeli aggastyán, alighogy belép, máris elszívja a levegőt a többiek elől. A mondanivaló szempontjából lényegtelen figura eluralkodik az összkép fölött.”
(Földes László – Utunk, 1965. ápr. 16. Deák Tamás: Demetrius)
- 2 Igaz, hogy a leghálásabb szerep a Vasile Vasileé, a magas rangú rokonáé, de Szabó Lajos játéka, minden jelenete ettől függetlenül is az előadás fénypontja volt. Minden ízében megformálta a figurát, a kezdetleges, buta, de helyzetéhez ügyesen alkalmazkodó törtetőét. A sok jó gag-en kívül a sikerének az a titka, hogy a figura életét nemcsak a helyzet előírta vonatkozásokban ábrázolja, hanem az irodalmi anekdota színvonalán kiteljesítve.”
(Szőcs István – Utunk, 1966. febr. 11. Baranga: Jámborlelkű Szent Flórián)
- „A legkísértetiesebb a Szabó Lajos alakítása volt. Tömpe Ambró figuráját végtelenül együgyű és jó emberként hozta elénk, de érzékeltette, milyen mérhetetlen piszok és gonoszság lehetőségei mozdulnak ebben a szolgában. Ahogy ott ült és óbégatott, tökrészegen, az egyik targoncában, szinte féltünk kacagni rajta.”
(Marosi Péter – Igazság, 1967. máj. 13. Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci)
- „Szabó Lajos, a sanyargatott jobbágy-bíró – rövid kis jelenetében – a nép és a hatalom között áll; egy kis gesztussal is, egy főfelemeléssel mennyi gyülekező veszélyt éreztetett: nem azt, ami benne volt, hanem ami „kint” várt, s amelynek ő nem tudott árulója lenni. /…/ Szabó Lajos egy arcrándulással jobban éreztette a felgyűlt indulatok „előrobbanását”, mint az urak műkedvelői kardrángatásai.”
(Szőcs István – Utunk, 1967. szept. 17. Kós Károly: Budai Nagy Antal)
- „Szabó Lajos joviális Maximinje azt a kisembert állította színpadra, mértéktartó vígjátéki eszközökkel, akit már régen láttunk tőle. A figura egyénítéséhez használt ismétlődő fejrángatás nyilvánvalóan nem vadonatúj színészi fogás, de a szövegre, egyes helyzetekre kontrasztosan alkalmazva, többnyire találóan poentírozta a szerepet, nemcsak állandó derűforrás volt.”
(Kántor Lajos – Utunk, 1968. máj, 31. Robert Thomas: A papagáj és a zsaru)
- „Szabó Lajos Daviese – azáltal, hogy ilyen joviálisan mulatságos volt – megtörte a darab eredeti hangulati tömbjét amely az idegenszerűségé, a hideg képtelenségé és a kollektív magány iszonyatáé. /…/ Játékfantáziája, emberismerete, humorérzéke az eddig szerzett nagy élményekhez képest is újat tudott nyújtani.”
(Szőcs István – Előre, 1969. jún. 4. H. Pinter: A gondnok)
- „ Szabó Lajos Svejkje nem gügye, bugyuta parasztember, nem valami nép bohócfigura, hanem a darab legokosabb, legrátermettebb embere, aki hülyeségével is játszani, egyensúlyozni tud, s aki túllát valamennyi hivatalosan is okosnak bélyegzett hülye látószögén. Azon túlmenően, hogy Szabó Lajos szerepkörébe figurálisan is remekül beletalált, annak eszmei lényegét is nagyszerűen érzékeli. Ez a rokonszenves Svejk, aki a féktelen nevetést robbantja ki minduntalan a nézőkből, egyetlen néma mozdulattal, bárgyú mosollyal is megsemmisítőleg tud hatni. Ugyanakkor a komédia tragikus momentumait is kellő súllyal érzékelteti. /…/ Szabó Lajos jól felépített szerepének helyzeti energiája fedezi tulajdonképpen a rendezőileg kevésbé megoldott zárókép sutaságát is. El kell ismernünk, nagy alakítás volt.”
(Pongrácz P. Mária – Szabad Szó, 1970. máj., 10. Jaroslav Hasek: Svejk)
- „Szabó Lajos Doolittle-ja főszerepre vállalkozik. A „művelt középosztály” moráljának hordozójává lett szenesember érdekes és vitaképes partnere a két tudósnak és egész környezetének. Mérsékelten – a lehetőség határán mozgó – karikírozása a darab legegységesebben, legjobban megoldott figurájává teszi.”
(Pongrácz P. Mária – Szabad Szó, 1970, okt. 18. G.B.Shaw: Pygmalion)
- „Pompás Gedeon alakját mintha Szabó Lajosra szabta volna Sütő András. Ritkán talál ennyire tökéletesen egymásra a jó színész és a jó szerep. Szabó Lajos jellegzetes humorával, ötletes játékával „döbbenetes” hitelességgel formálta meg az „úrhatnám elvtárs”, a talajvesztett falusi kiskirály kétségbeesett vergődését… Sziporkázóan remek jeleneteket teremtett, s pillanatig sem ismételte – habár a szerep helyenként alkalmat kínált arra – svejkbeli önmagát. Hányadszor írjuk le Szabó Lajosról: nagy színész, vérbeli komikus.”
(Szekernyés János -Előre, 1972. nov. 30. Sütő András: Pompás Gedeon)
- „Kevésbé meglepő a nagyváradi Szabó Lajos kitűnő játéka. Ez az izgalmas egyéniségű jellemszínész annyi színnel gazdagítja a lumpenproletár figuráját, hogy azt is érzékelteti, ami e sorok írója szerint A kedves szomszéd igazi Jelentése: a mának élők rétege elég tarka ahhoz, hogy sajátos örömeik és gondjaik árnyalt, hiteles közvetítésben kerüljenek elénk.”
(Zöldi László – Népszabadság, 1979. szept. 29. A kedves szomszéd. Rendező: Kézdi Kovács Zsolt; forgatókönyv: Bereményi Géza)
- „Szabó Lajos 25 éves színészi jubileumán egy újabb kisember nagy szerepalakját teremtette meg egyedi természetességével, a kisszerűség és a nagyság olyan egységét, amiben a kiszolgáltatottság és az erőszak szövetkezett, s ami szánalmat éppúgy követel, mint félelmet.”
(Implon Irén – Fáklya, 1981. febr. 15. Edward Bond: A tenger)
Lábjegyzet: a korabeli színikritikusi hozzáállást érdemes megfigyelni, ahogyan ők figyelték a színészi játékot, ahogy együtt rezdültek a színpadon látottakkal.
