A múzsák és az Úr 

Minden a mű-kedveléssel indul. Sztori, karcolat, novella, regény, vers, színház. Csak válfajok ezek, a mesélés válfajai. A valóságtól elemelt, a valóságból kiemelt történetek, amiket az elégedetlen szív fest magának, másoknak. A kielégíthetetlen elme rajzol ábrándokat képzeletének falára. Mikor elég gyűl össze, műfajjá szerveződnek, versekké, dalokká, előadásokká.

/Melpomené felölti a tragikus maszkot, Thália a komédiásét. Polühümnia, Euterpé, Erato a himnuszét, zenéét, versét. Pauszaniasz szerint eredetileg három múzsa volt: Aoidé („Dal”, „Éneklés”), Meleté („Gyakorlás”) és Mnémé („Emlékezés”), nevük a költői gyakorlat három alapfeltételére utal. Delphoiban szintén három múzsának állítottak szentélyt, de nevük mások volt: Neté, Meszé és Hüpaté, amelyek az ókori időkben használatos líra három húrjának elnevezése/.

A múzsák kilépnek az árnyak világából az emberek közé. Alanyokat keresnek, akik fogékonyak üzeneteikre. Felruházzák őket képességeikkel. Ihletik őket. A színjátszó, drámaíró, költő szócsövükké válik. A múzsák féltékenyek és bosszúállók.

Istennek fiai hibrid utódokat nemzettek az emberek szépséges lányainak. Ők voltak azok az óriások, akiknek híre neve kiterjedt az egész földre.

Fejlődésről álmodik az ember, de minden csodálatos, ihletett műve végül csúfos vereségre, kudarcra ítéli álmaival együtt.

A tudás fájáról enni halált jelentett.

Bábszínház az egész, uraim! A bábmozgató már rég előlépett a függöny mögül.

A világegyetem hatalmas színpadán régóta tart a minden képzeletet felülmúló előadás. Az utolsó felvonás végéhez közeledünk. A főszereplő már megvívta csatáját, csak az ítélet, a jutalomosztás van hátra. És a veszteség realizálása. Ebben az előadásban nem maradnak talányok, minden napvilágra kerül. A főhős szavai, cselekedetei, egész mivolta lesz a mérce, ami szétválasztja az össze nem férhetőket. A feketét a fehértől, a tisztát a tisztátalantól.

Én vagyok az Úr – hangzik a kezdetektől. És színre lép harmadszor, utolszor.

Minap hallottam, együtt imádkoztak keresztények és zsidók. És a keresztény nagylelkűen felajánlja az üdvözülést a zsidóknak is, attól függetlenül, mit tart Jézus Krisztusról. A meglepő ebben az az öntudatlan vágy, ami eddig Isten választott népében, a zsidókban rejtve szunnyadt, az örökkévalóság után.

Van ígéret erre: a nagy nyomorúság napjaiban, amikor majd személyesen megjelenik nekik, hogy látva lássanak, s hogy el ne vesszenek mind! De az ajtó akkor is az Úr Jézus Krisztus marad. Mert Isten nem beszél kétnyelvűen.

Az utolsó idők megtévesztésének tanúi vagyunk.

Én vagyok az Úr – hangzik – senki sem mehet Istenhez csak rajtam keresztül. Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. A Megváltó szavai ezek. János evangéliuma 14. fejezet 6. vers.