Beismerés

Napok óta nyugtalanít egy saját reagálásom. Levizsgáztam, megbuktam. Miközben azt gondolom, el kell tudni viselni a kritikát, mégsem voltam rá képes. Jól mondja az Ige: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Aki mást megítél, ugyanabba a hibába esik. 

Leírom, nem magyarázkodásképpen, csak szeretném, ha érthető lenne, mi vezetett arra s most erre a vallomásra.

Valamikor a hetvenes években Balogh András akkori verselésemmel kapcsolatban azt állapította meg, hogy olyan, mint a lázadó beat-esek, az Amerikában akkor nagy lendülettel megnyilatkozó nonkonformista fiatalok (lásd: Üvöltés) verselése. Olvasd őket – mondta. Tőle hallottam először róluk. Zavart, miért vet össze valakikkel, akikről addig nem is hallottam. Később olvastam őket, de Apollinaire szabad verselési formái vonzottak és vezettek akkor. Fiatalságom lázadó évei voltak ezek. Balogh András volt az első kritikusom. Meglepett, hogy egyáltalán foglalkozik ily módon velem, hízelgett is, de nem törődtem vele. Később sem sikerült azonos hullámhosszra kerülnünk, amikor már ugyanannál a színháznál dolgoztunk. Ekkor már azt kifogásolta, hogy magyarázok, ahelyett, hogy vallanék. Fején találta a szöget. E hajlamomat azóta sem nőttem ki. Pedig Kalamár Gyuri fiatal kollegám is jóindulatúan figyelmeztetett egy színpadi zsebben zajló színészi terefere alkalmával, mikor Nemes Leventével vitattunk valamit: ne magyarázkodjak. A ne mentegetőzz-t értette ez alatt.

Ha végig tekintek az életemen, ez a legjellemzőbb tulajdonságom: mindent érteni és megértetni. Emiatt is lehetek fárasztó, kellemetlen partner, társ mások számára.

Másfelől, ha nem értem a másikat, nem is tudok vele azonos hullámhosszra kerülni. Ha ő sem ért engem, akkor külön is válnak útjaink. Így történt Balogh Andrissal is, Nemes Leventével is, nem tartoztunk ugyanabba a körbe.

Talán ez az oka annak, hogy írok.

Viszont így sem tudom elkerülni a reagálásokat, az értetlenkedést, az ezekre adott „magyarázkodást”. Különösen manapság, amikor idő is alig jut a megemésztésre, a dolgok felett való tűnődő tépelődésre, ami elengedhetetlen a megértés folyamatában. Így aztán hamar felfortyan az ember. Én se tudok ellenállni a kísértésnek és néha nem hagyom szó nélkül, mikor fát akarnak vágni a hátamon. Erős a hasonlat és el is árulja, mennyire hiú vagyok. S mialatt azon vajúdok, reagáljak vagy sem egy versemet érintő sértésre – szegény versem meg sem érdemli a védelmem, tudom, nem így kellett volna megírnom, de megtettem, - kellemetlen helyzetbe hozom ezzel a szerkesztőt is, aki közölte, mert kitettem magam a megérdemelt elmarasztalásnak. Miközben magam is szerkesztek és a mások írásai feletti döntéshozatal, véleményformálás, értékelés nehézségeit tapasztalom és azt vallom, aki nyilvánosság elé lép viselje el a következményeket – én bukok el ebben a viselkedési kultúrában. Kiderül számomra is (végre!), hogy engem sem faragtak más fából. Vágyom az értékelést, a józan, részrehajlásnélkülit, de rettegek is tőle. Szükségem van rá, hogy aztán annak mentén vagy ellenében, alárendelve vagy fölé emelkedve, tovább tudjam folytatni, amit csinálok. Vagy abbahagyni.

Cselényi Bélának (magamban) igazat adtam a versemet ért bírálatáért, de bosszantott. Hiúságomat sértette az az odavetett mondat a nyilvánosság előtt. Ezért hetyke választ adtam rá, amit még ha így is érzek, szégyellek, mert olyasmit követtem el, mint azok, akik nem képesek belenyugodni a megérdemelt kritikába. Ostobának bizonyultam. Elfeledkeztem arról, hogy ezeket a véleményeket az alkotószobámban, magányosan kell megemésztenem. Ezért most nyilvánosan megkövetem öntelt magatartásomért. Hiszen ahogy nekem jogom van azt írni, amit gondolok, úgy másnak is. Enélkül mit ér az egész?

A másik gondolatom ezeknek kapcsán az volt, hogy a leírt szavak, mondatok töredékét bírják közölni annak, amit valójában gondolunk. Ismernem kellene az embert, aki a szavak mögött van, hogy jobban értsem a hangsúlyából, a mozdulatából, gesztusából, milyen indulattal, töltettel írja, amit ír. Ezért is lehet olyan könnyen félrehallani egymást, mert a találgatás mezején járunk. Vajon mit gondolt ez alatt – motoszkál bennünk a kérdés, és óhatatlanul egyfajta magyarázatot adunk magunknak rá, ami többnyire töredékes.

Nászta Katalin