Pesten a Keleti aluljárójában hangos énekléssel fiatal zenekar csapatta az evangéliumot. Szó szerint. Megvolt az eredménye. Belenézhettem saját magyarországi ifjúkoromba ezelőtt harminc évvel. Akkor sokkal nagyobb csend volt körülöttünk, az utcai evangélizációnak is nagyobb súlya. Most egy őrült zenekar volt a többi mellett.
A templomokban, amelyek még nem égtek le kicsivel lelkesebb papok, lelkészek hirdetik az igét, okulva a mi akkori ifjonti hozzáállásunkból, amit ők annakidején kigúnyoltak, üldöztek, ellehetetlenítettek. Most mindenkinek kínálják az üdvösséget, templomokon kívül is, ingyen. Mert ingyen is van. Csak útközben elveszett a hamvassága. Az üzenet a régi. Annak új, aki igazán meghallja. És utána sírva fakad. Ha nem rendíti meg, meg se hallotta. Ilyen volt ez az aluljárós is.
A rádióban hallható istentiszteletek hangját elnyomja a fazék fedele alól kisistergő gőz, a terjengő étvágygerjesztő illat. A figyelem megoszlik a főzés és a hír között. Intimebb, de kifutása az ebédlőasztalnál történik egy kanál levessel. A gyomorba kerülő étel elnyomja minden üzenetét.
Csak az újszülöttnek új minden.
Kisunokám kíváncsian néz ránk, kinek az ölébe került. Többször is megfigyel, mialatt szüleit tőle függetlenül látja a konyhában, ő mégis a magasban van valakinek a karjában, aki beszél időnként. Mond valamit. Olyankor odakapja a fejét, kicsit eltartva tőlem, hogy jobban megfigyelhessen. A látni akarok prototípusát prezentálja. Neki még tiszta a szeme s a hallása.
Engedjétek hozzám a kisdedeket – hangzik a Szó. Milyen sokat mond! Ebben a gyermekien szűz állapotban vagyunk képesek meghallani az Ő szavát. Mire megvénülünk aluljárók mocskában, hangos ricsajban vakok is, süketek is leszünk a hangjára. Ma, ha halljátok az Ő szavát, meg ne keményítsétek a szíveteket – hangzik a Szó. És kíséri a kemény figyelmeztetés is, ami mindig megriasztott és félelemmel töltötte el a szívem. Mi van, ha…? És mit jelent ez…? Hogy ne keményítsd meg… ?
Olyan természetesen következik az Ő halála… Hirdeti mindenkinek, s egy idő után a világnak elege lesz belőle és megöli, mert nem bírja elviselni. A hírt pedig viszik tovább az övéi, akiket ugyanúgy nem bírnak elviselni, azokat is megölik. Vagy ha nem… ők fáradnak bele a világ süketségébe. Jobb annak, akit megölnek, mint ez utóbbiaknak. Ők langyosak lesznek, kiköpöttek.
Siratja a világ a félig leégett, megroncsolódott Notre Dame-ot, a világ asszonyát, házát, a szívem pedig nem mozdul a hírre. Halott, üres falakat sirat, szemet gyönyörködtető ékes cirádás épületet, karcsú tornyokkal, cifra, kecses íveléssel az ég felé. Szimbólum is volt. Most összetört, leomlott – oda a dicsősége. Újraépítik, mondják, de kétséges már a dicsőség – szenny tapad hozzá. A gyilkos, az érdekeiket hajszoló, a könyörtelen, az irgalmasságot hazudó kezek közönye. A Fiú nem gyönyörködött akkor sem, most sem az épületekben, amelyeket emberi kezek húztak fel. Hogy megtörténhetett ez a leégés annak bizonyítéka, hogy semmi sem örök, amit ember készít. Mulandó minden emberi nagyságot demonstráló igyekezet, épület, dicsőség. Lehet az kitüntetés, díj, templom, székesegyház. Az igazi templom te magad lehetsz
Nászta Katalin
