Meggyőződések mentén alakul a világ.

Nagyon rosszul néz ki ma.

A hitekben a hiba.

A hitehagyás a legnagyobb közülük.

És ez nem paradoxon.

Isten mindenek Istene. Azt tanácsolja, ne hagyd el szülőfölded.

Ha megteszed, nem bízol benne. Hitetlen vagy.

Minden nyomorúságod ennek következménye.

A tízparancs a királyokra is érvényes.

Ember boldogulása Isten nélkül nem lehetséges.

Egyszerű, mint a pofon.

Mért nem szeretjük a pofonokat?

Mikor eljöttem  szülőföldemről, nem ismertem az Istent.

De nem Izraelbe telepedtünk, ahova eredetileg akartunk.

Magyarságom nem engedett Magyarországon kívül.

Mégsem ez a szülőföldem.

Pedig helyünket kerestem a földön, vakon tapogatva magam körül.

Ha Isten parancsa akkor elér, otthon maradunk.

Tudtam volna, erőm lett volna elszenvedni, küzdeni amiért kell.

Idegen földön idegen  az ember, ha magyarok közt is van.

Ha elmenekülsz otthonról, és útközben szülöd meg gyermeked, a vándorló élet, a sehonnaiság lesz élettered. Ezért parancsolja Isten az Izmaelt megszülő asszonynak is, menj vissza. Oda tartozol. Ott kell, lehet felnőnöd, megerősödnöd, végezned azt, amire hívtalak.

Ha Ábrahám és Sára hitt volna Istennek, Izmael meg sem születik.

A nagy nyomorúságok elkerülhetők lettek volna.

Ma is így van ez. Otthon kell küzdened, még ha kiutálnak is onnan.

Idegenben csak jövevény vagy, akinek szava nem sokat nyom a latban.

Minden beismerés, megtérés csak jobbít az életen.

Visszatérést jelent Istenhez, aki jó.

Egyedül ő jó. 

Mikor az ember találkozik Istennel, újjászületik.

Ekkor szülőföldje már Isten országa. Ez a parancs az oda való visszatérést jelenti.

Ahogy a fogságba elhurcolt zsidók számára is az volt Isten akarata, hogy annak az országnak javára éljenek, ahol fogságban vannak földi viszonylatban, úgy nekünk is, akik idegen földön találkoztunk Isten országával, az a dolgunk, hogy ott munkálkodjunk annak előmenetelén.

Hálaadással!