Nászta Katalin: Színház az egész világ! (Shakespeare után szabadon)

Ma különösen. Egy olyan könyvet tartok a kezemben, amire minden színész vágyik. Megjelent az Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther-elemzések, EIKON – UartPress, Bukarest-Marosvásárhely, 2019. A könyvet november 26-án mutatták be az Írók boltjában Budapesten, a délelőtti PIM-ban tartott konferencia után.

Közben a színház körül zajlik a háború.

*

Boldogan olvasom, vágyam, hogy valamit megőrizzen belőlünk a holnap: megvalósult. Emlékeket gyűjtöttek össze rólunk, és újra bemutatnak, mint régi idők színházát. Régi? de hisz még itt vagyunk! Revelációval ér fel minden egyes tanulmány, amit az Erdélyi Magyar Szinháztörténet - Philther – elemzésekben olvasok (Eikon-UArtPress-Bukarest-Marosvásárhely 2019). Mint finom, kézzel készült füstszűrőn, óvatosan sodorják csomagba, könyvkapszulába a múltat, múltunk - amihez nekünk időnk, erőnk nem volt -, hogy tevékenységünk nyomdafestékbe szilárduljon. Nagy köszönet érte először Ungvári Zrínyi Ildikónak, „a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem egyetemi tanárának, aki a gigantikus méretű, hat évtizedre visszatekintő és egész Erdélyre kiterjedő kutatást vezette, akinek nemzetközi ismertsége és hazai tapasztalata garanciát kínált a projekt beindítására.” (27.old) Széleslátókörű, okos tanulmánya a színházaink történelmén átviharzott idő nyomainak (is).

„A Philther – a philology-ból és a theatre-ből képzett mozaikszó – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel. Kutatásunk azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el jó harminc évvel ezelőtt (Magyar Színháztörténet – 1790-1873, 1873-1920, 1920-1949). Az 1949 utáni korszak ehhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, bár példamutató kísérlet Kántor Lajos és Kötő József 1994-ben intézménytörténetként publikált, Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 című kötete. A Philther azonban már a kutatás metodikájával már komplex művészi formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. … A projekt a magyar és az európai színháztörténet kapcsolatrendszerének feltárására és internetes keretének megjelenítésére vállalkozik abból a célból, hogy a színházról, mint kulturális modellről szóló elméleti és történeti kutatások a világháló kínálta tudásformák közegében is reprezentálják a magyar színházi hagyományt. Nem különíti el a határon inneni és túli magyar nyelvű színjátszás eseményeit, hanem a nyelvhez elválaszthatatlanul kötődő játékkultúra és hatásmechanizmusok feltárásával ír történetet. … A Philther-projektet a Theatron Műhely Alapítvány 2010-ben indította a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Tudományos kutatási Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és a C3 támogatásával. … A kötet negyven elemzést tartalmaz Erdélyre fókuszálva. A www.philther.hu ezeket az elemzéseket belépteti a magyar nyelvű színházi gyakorlat eseménytörténetébe. Így válik követhetővé a tudománygyakorlásban, a nemzeti historiográfiában, az európai emlékezetpolitikában a magyar színház történetének eseménysora.” (Budapest – Jászladány, 2019. április 22. – Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád)

Regényes nyomozás, jól strukturált elbeszélésfűzér, árnyalt identitástörténet és néha lelkes fanfiction – jellemzik a kötetet J.M és K.K.Á.

„A már 2011-től közösen tervezgetett erdélyi projektet… azzal indítottuk 2013 tavaszán, hogy Kötő József és Kovács Levente ajánlatai alapján összeállítottunk egy, a projektben elemzendő, nagy hatású előadásokból álló korpuszt. … Kutatócsoportunk tagjai az akkori színháztudományi katedra elméleti oktatói: Albert Mária, Balási András, Boros Kinga, Kovács Levente, Lázok János, Novák Ildikó, Ungvári Zrínyi Ildikó, valamint csatlakozott a csoporthoz néhány volt teatrológus tanítványunk: Nagy B. Sándor, Orbán Enikő, László Beáta Lídia, Gál Boglárka, Keresztes Franciska, végül Varga Anikó és Bíró Árpád Levente is. Budapesti kollégáink – Jákfalvi Magdolna és Kékesi Kun Árpád, a Philther-projekt alapítói – mellett nagy hasznunkra volt, hogy részt vett a munkában Nánay István színikritikus, az erdélyi színház kitűnő ismerője is. És végül nagy örömünkre szolgál, hogy kötetünkben szerepelhet egy Özönvíz előtt-elemzés, amelyet az időközben elhalálozott Kötő József készített.”

Ungvári Zrínyi Ildikó bevezetője kíváncsiságot ébresztő címekkel tagolt izgalmas felvezetése a közös munkának. Azt az időszakot öleli fel, amiben a mai hetvenesek éltek és színészek lettek. Útmutatót kínál az olvasandókhoz, szellemi kutyanyelvet, hogy könnyebben ráhangolódjunk a sétára, amit „utcanevek” fémjeleznek: A rendező délelőttönként kihallgatásra jár – Hatalom, nyilvánosság, cenzúra; A cenzor elemlámpája; Borsószemek gyufásdobozban: A nyilvánosság és a tér nyitásai; Ehhez a rendezéshez más darabot kellett volna választani – A drámaszöveg státusa; Szabad garázdálkodás a terepen: Rendezők, dramaturg, kollektív rendezés; „Körülöttünk a román színház terül el” – a reteatralizáció.

A kötet olyan érdekes, izgalmas és tanulságosan szemfelnyitógató tárlatvezetés a színész számára, aki benne él a kötetben a szerepeivel, alakításaival – hogy szinte lelkiismeretfurdalást okoz letenni. Annyi mondanivalója támad, hogy kísértést érez a maga könyvének megírására – ennek a kötetnek a segítségével és mintájára.

Mi tagadás, megszólal a színész művészi egója és csak gratulál hálálkodva. S ez még csak a bevezető egy része volt…

*

Eközben az élet felülírja a terveim, miszerint figyelmesen átolvasom a kötetet, jegyzetelek és folyamatosan megírom, amit kihoz belőlem – mert a magyar kormány újratervezi a színházak életét, amire az felhördül, szinte egységesen. Ki akarom vonni magam a pártoskodásból, józan bölcs maradnék, mert mindkét oldal (csak kettő van?) szereti a színházat, csak máshogy képzelik a megvalósítást, de egyre nehezebb.

És akkor ma mit láttam?

A színház azért alkot, hogy az anomáliákat bemutatva hozzásegítse a társadalmat azok megszüntetésére, de mikor megtörténik, fellázad. Amikor a hatalom akarja megszüntetni azokat, úgy érzi kihúzzák lába alól a talajt. Mi ellen lázadna? Mit mutatna be anélkül, hogy önmagát fel ne számolná azzal együtt? Ez jut eszembe a Rózsavölgyi Szalonban látott Végszó után. Isten ujja – idézet a darab szövegéből - beleúszik az életbe: konkrétan 2019 december 11.én a kormány határozatával. Mert ami ellen berzenkedik a józan ész, azt mutatja be, a színházi élet esetleges következményeit, amivel tönkre tud tenni egy családot, a nem tudom hányadik házasságot (idézet az előadás szövegéből), az együtt tölthető idő minőségét. Utódja pedig kimenekül ebből a világból, mert nem tartja élhetőnek ezt a műéletet, ami nem is az övé. A gyereket félretolják, mert a művész(ek)nek a színház oltárán kell feláldozni az életét, amibe (meg a stresszoldó italozásba) belepusztul (nagyapa). Ezt nem akarja a fiú, ellenáll a kísértésnek, nem lesz színész. Így fordul az élet a művészet ellen s válik a művészet hiábavalóvá, mert nem képes betölteni azt a szerepet, amit adtak neki. Nem váltja meg a világot, csak bemutatja s mikor annak nem tetszik és változtatna rajta, felháborodva utasítja vissza. Min köszörülné akkor a nyelvét? A hideg kirázza az Istentől, akit mindig képmutatók festettek le neki. Aki meg igazán bemutatta, azt is mondta: ne ragaszkodj ahhoz a világhoz, amivel azonosulva te is tönkre mész. Márpedig a színész művészi kötelessége azonosulni.

Üzen a színház, ha nem is akarja, keresheti a pillanat igazságát a mesterségesen megteremtett játékvilágban, ha közben kifogynak belőle a színészek, feláldozódnak Thália oltárán, aki nem elégszik meg fél-szerelemmel, egész lényedet akarja.

 „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni! …Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” – hangzik Madách darabvége. De kiben, miben? hangzik fel újból és állandóan a kérdés.

A válasz ugyanaz: Abban, amit mondtam, abban, akit küldtem. Nincs más igazság.

Az irodalom nem lehet se jobb, se baloldali. A művészet nem lehet prostituáltja korának. Nem adhatja fel önmagát, nem végezhet harakirit, nem lehet öngyilkos. Lelke van, amivel teljességre törekszik, arra vágyik. Ahhoz méri magát, abból van. Bármilyen formában közeledik, bármilyen ruhát ölt, lényege az igazság, aminek gyémántfényében magadra ismersz, legyél jobb-, bal-, vagy köz-(ép)-párti. Egyedül neki van joga árulónak, sunnyogónak, hűnek vagy bátornak nevezni téged, ami ellen hiába tiltakozol – vesédbe lát. A művészet Isten könyörülete megsüketült, vakká lett emberei iránt. Az utolsó esély. Képes lélekrengető megindulást előidézni megkövesedett szívedben.

„Az nem lehet, hogy annyi szív…, oly szent akarat – hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt” – írja a költő és szavai fennmaradnak holta után is, nemzetféltő lelke közvetít neked, aki évszázadokkal később jöttél a világra és átéled a tehetetlenség halálos érzését.

*

Visszatérek az Erdélyi Magyar Színháztörténet - Philther elemzésekhez, ami minden eddig megjelent kiadványhoz képest sokkal többdimenziójú elemzésre, emlékezésre vállalkozott. Úgy is mondhatnám: emberbarát. Szívközeli. Bár szakkifejezésekkel dúsított-nehezített vájtfülűeknek való szöveg, olyan üdítő, (elmesélt előadás-) elemeket tartalmaz, amivel sokkal könnyebben emészthető. Felcsigázza kiváncsiságunkat, könnyebben „találunk vissza” saját emlékeinkhez. Fel is frissíti, ki is egészíti, rá is világít a homályosabb részekre. Ezenkívül árad belőle az a gondoskodó szeretet, amivel készült, s aminek ölében biztonságban érezhető egész színházi múltunk, még ha annak volta efemer is: talán mégsem marad az.

Az előszó után, amire a könyvbemutatón is felhívták figyelmünk, de az első oldal köszönetnyilvánítása is azt ígéri, nem hagyományos, száraz-tudományos olvasmány vár ránk. Már az előszó – Ungvári Zrínyi Ildikó írása – érdekes, új megközelítésű színháztörténelmet ígér. Gondolom ezt akkor is, ha vannak-lesznek olyanok, akik nem látták az emlegetett előadásokat. Olyan érzésünk van, mint amikor meglátogatjuk a gyerekeinket, akik már nagyszülőként mesélnek élményeikről, amiket mi szereztünk nekik annakidején... Annyira felelős vállalkozás ez.

Természetesen először azt a tudósítást-elemzést olvastam el, amiben magam is játszottam. Azonnal elöntött a hála. Hiszen én nem láthattam az előadást! Én „csak” benne voltam! Drága kollegák, tudjuk mi egyáltalán, minek a részesei vagyunk? Persze, ha filmre veszik már könnyű utólag megállapítani ezt-azt, de amíg benne vagy! Teszed a dolgod, csak remélve, hogy minden a lehető legtökéletesebb lesz. De hogy mi a végeredmény, azt sosem tudod meg. Csak a hatásából következtethetünk arra, mit is alkottunk. Ezért is határos a lehetetlenséggel egy színházi előadás megítélése annak, aki benne van, hát még azoknak, akik sosem láthatták, csak összeillesztik a fennmaradt, megtalált emlékekből, kritikákból, még élő tanuk elmeséléseiből. Épp ez adja azt az életes sajátosságot a tanulmánykötetnek, amitől abszolút más, különbözik az eddig alkalmazott metódusokkal megírt könyvektől. A jövő visszanyúl múltjába és összeölelkeznek. Ez a megindító együtt gondolkodó emlékezés teszi egészen különlegessé, rendhagyóvá a művet.

Woyzeck – Sepsiszentgyörgyön 1980. Boros Kinga írja, aki akkor kétéves volt, de a színház hatását, édesanyja révén (Boros-Piroska Klára), aki akkor aktív művésznője volt a sepsiszentgyörgyi színháznak, nem kerülhette el. Főleg az ő tanulmányából érzékelhetem mennyire kevés időnk van arra, amit tehetünk. Nem kell elsietni sem a dolgokat, de alaposabb és kitartó munkára ösztönöz az idő rohanása – ez tény. Megőrizni a lehető legtöbbet a jövőnek – tanulságképp. Ebbe a munkába léptek most közösen a tanulmányok szerzői. Ha már a filmszalag nem őrizhette meg az előadásokat, az elmesélt, elbeszélt, leírt, és emlékekben élt élményekből állították össze a történelmét, úgy, hogy aktív alkotónak érzi magát az olvasó is, aki saját emlékeivel egészítheti ki, még ha csak el is mesélték neki (mert emlékszik a feelingre, ami körül vette ezeket). S a színész, aki benne volt az előadásban, most rácsodálkozik.

Akkor csak az újdonság, az ablaknyitás, a merészség egészen másféle terepét éreztem meg abból a rendezői gondolkodásból, ami az én epizódszerepemre jutott, nem láthattam rá az egészre, nem vonhattam ki magam az előadásból, hogy leszaladva a nézőtérre megnézzem magunkat. De az a nyitott hozzáállás, másfelől való megközelítés a rendszer borzasztó, zárt levegőjében egészen felvillanyozott. Mintha felkapcsolták volna bennem a villanyt. És hinni kezdtem abban, hogy a színház is csinálhat forradalmat. Különös alkotó a színész, amíg benne van a folyamatban a maga dolgára tud tökéletesen összpontosítani, és csak kísérleteket tehet az egésznek a megértésére. De azt a bőrén érzi, mire megy ki a játék. Inkább érez, a rálátás hiánya miatt elemezhetetlen számára a teljes egész. Eszköz, csavar a gépezetben. Azt hiszem ezért is megrendítő a színész találkozása saját alakításával a nagy alkotás részeként. Ami függvénye annak is, hol adják elő, milyen közönségnek. Emlékszem, Kolozsváron a jelenetem alatt egy néző tüntetőleg kiment az előadásról. Marosvásárhelyen nem tudtam teljesen beletemetkezni a szerepbe, elmaradt a félsztriptíz, amit akkor ott, annak is éreztem volna. De én a világnak azt akartam arcába kiáltani 1980 Romániájában, hogy vegye észre milyen közönyös saját sorsa iránt. Hogy ne hagyja, hogy azt csinálják vele, amit akarnak. A közönség is sokat alakít a mindenkori előadáson. Hatunk egymásra. Később Keresztes Samu meg is jegyezte: ha jó vagy, semmi nem zökkenthet ki az előadásból. Úgy kell játszani.

Folyt. köv.