Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések/2
2020. január 02. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések/2

uri_muri-2.jpg

 

 Nászta Katalin: Színház az egész világ! (Shakespeare után szabadon)

 

A színház önmagában soha nem létezett, szüksége volt mecénásokra, akiknek mindig ki volt szolgáltatva. Nevezték ezt uralkodói osztálynak, királynak, hercegprímásnak, kormányfőnek, miniszterelnöknek vagy szakmai grémiumnak. A hit, hogy azt játszol, amit akarsz illúzió marad. De a színház nem lenne színjáték, ha nem lennének meggyőződései, valójában ezekből táplálkozik. Nincs is a társadalomnak olyan rétege, aki át ne élné ennek földrengéseit, mióta a színház átvette a cirkuszt-kenyeret a népnek szerepét, azt különböző címkékkel tűzdelve, mikor épp mire megy ki a játék. Azaz mire hajaz inkább az életünk.

A múltszázad – istenem, ezt leírni! – elnyomó rendszerei alatt a színház a szabadságot keresendő építette világát a világon belül. Ha már korlátok közé szorult, legalább a deszkákon élje meg álmait. Ennek csodálatos alkotások lettek a következményei, s adták bizonyítékát, jelesül: a fáradt léleknek mennyire nélkülözhetetlen és egészséges ópium ez a gőz kieresztésére, gyengéden birizgálva a fájdalmas gócpontokat, hátha változást indít a szervezetben és a halódó társadalom felkel betegágyáról. Csakhogy a túl sokáig húzódó gyógyulás egyre inkább a halál maszkját látszott magára ölteni – ezért vette a bátorságot és ténylegesen is beleavatkozott az általa kigondolt orvoslás folyamatába: ki- (vagy be) vitte a játékot a nézők közegébe. Áttörte a falat. Leszedte a függönyt. Lelépett a színpadról. Kinevezte játszótérnek a bejárható tereket, amit egy előadásnyi közönség megbírt ülni. Csereberélte a pozíciókat, egyre kevesebbet bízott az emberek fantáziájára, mivel fogyott a türelme. A változások nem akartak beindulni, nem látszottak, hát fogta magát és pofonvágta a közönséget, ébredjen fel a kómából… Tevékenysége beletorkollott az általános elégedetlenségbe. S ahogy a különböző folyamatok a legerőteljesebben végül mindig egy irányba hatnak, megváltoztatták a fennálló társadalmi rendszert. Újratervezést követelt a nép. Ami meg is történt. De a változások törvénye szerint ezeket idővel mindig felül kell vizsgálni. Újratervezést újratervezés követ – ebből is látszik, mennyire tökéletlen az egész.

A szabadság, amit az előző állapotokhoz képest kiharcolt, ideiglenes volt, mert nem tudott mit kezdeni vele. Miután „győzött”, szélütötten állt a színház (is) a forradalom utáni téren. A lesöpört fegyházrend utáni szabad rendetlenség megmutatta élhetetlen mivoltát. „Szabadság, te szülj nekem rendet!” Valamilyen rendnek lennie kell, meg kell tervezni az élet járható utcáit, összevissza nem kóvályoghatunk. De a kivívott szabadságból nem engedünk címszó alatt mindent megengedett magának, amire addig valami természetes szeméremből kifolyólag nem vállalkozott és egy egészen más, embert önmagából kiforgató létérzést állított monstranciaként a színpadra – legyen az a művészet bármelyik ága: irodalom, képzőművészet, zene, tánc. Olyasmiket produkál az ember, amivel akár isteneknek is nevezhetők. Szinte mindent meg tud tenni, képzelete, úgy tűnik nem ismer határokat.

Nos, ebben az életidőközegben egyre nehezebb, sziszifuszi munka az elszánt törekvés, megőrizni múltunkat, elviselni szabadságunkat. Fogynak a kerítések, amik mentén mégiscsak biztonságban gyűjthetünk erőt a következő időre. (Ami ugyancsak fogyni látszik.)  Minden filozofálgatás nélkül, már gyermekként szülőkké válunk és aggastyánként sem leszünk bölcsebbek. A nők férfiak lesznek, a férfiak nők, a gyermekek szülők, a szülők gyilkosok, a népek egybefolynak, a határok eltűnnek, a különbözőségek elmosódnak – mind nehezebb felismerni/megkülönböztetni a teremtmények közül a legmagasabbrendű faj arcát. Beolvad az állatok, növények, dolgok közé.

Írom a gondolatokat, amiket a ma átélt, olvasott, látott előadások, könyvek, események szülnek bennem.

 

A kötet (Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések) az erdélyi színháztörténelem kicsivel több mint félszázados képének rögzítésében azt az irányt-tendenciát is észrevételezteti velünk, aminek mentén arca a jelenlegivé alakul(t). Az elégedetlenség, a tökéletesség utáni vágy indítja a művészt annak lehetséges megtalálási módjainak bemutatására – és ehhez mindig változtatni kell az előzőekhez képest, új látószögből rámutatni, hogy felfedezhesse a tökéletlen valóság eddig még nem ismert oldalait. Hogy jobban értsük egymást s a világot. Ebben a „szűk” intervallumban (1949-2011) Tompa Miklóssal kezdődik a változás, aki képességei révén rendkívül jó érzékkel tapintotta ki az összefüggéseket, és a hályogkovács biztonságával metszett bele a kialakult sablonokba, új fénytörést biztosítva a tisztább látáshoz. Ehhez vette igénybe, hívta segítségül, használta – kinek melyik meghatározás szimpatikus – a meglévő embereket (Delly Ferenc, Szabó Ernő, Kovács György) s a négyesfogat vezérlova lett. Lohinszky Lóránd visszaemlékezéseiben pontosan definiálja ezt (23. old. 33. lábjegyzet ) de ő maga is vallomásos, egyetlen hosszú interjút tartalmazó könyvében (Székely körvasút), amit Bérczes László szerzőként, Hadrovics László, szerkesztőként jegyez, a Pesti Szalon kiadásában, 1996). Már ez a színházi hagyományokba belenyúló mozdulat elég volt ahhoz, hogy elindítsa a változást. Sztanyiszlavszkij a kényszerű szocializmus-kommunizmus falai közt kivirágzó színházi rendezési szemlélettel, a lélektani realizmussal feszegette az addigi határokat, nyitott rést az inkább csak deklamáló stílusú előadások után, Tompa Miklós kiváló érzékkel nyúlt nemcsak az előadás egészéhez, hanem a színészek lelkéhez is. Empátiája, emberszeretete olyan szárnyakat adott neki, amikkel a színházat is nagy magasságokba tudta röpíteni. A szocializmusnak, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszó kivívta körülményeknek volt egy kétségtelenül addig nem ismert haszna: egymás mellé rendelte az embereket az egymásalattiságból, felfejtve és megmutatva a mozgatórugókat, ez emberi gyengeséget. A kiszolgáltatottságát fordította erénnyé. Kiváló terep erre a színpad, ahol játszva lehet mindent megtenni és aminek vége a közönség lelki megrendülése, vagy elragadtatott öröme a nézőtéren. T.M. lélekbúvár volt. És Rendező, aki a felismert szálakat remekül szét tudta válogatni és újra fonni a mű által kívánt szövetnek megfelelően. Tisztelte az opusokat. Alázattal nyúlt a szöveghez. Hitt a darab színpadra „teremtésében” a színészek egyéniségét hívva ehhez segítségül. Kibányászta belőlük az épp oda kívánkozó színeket. De azt is tudta, ő csak egy szem és több szem többet lát. Hát használta, a szó legnemesebb értelmében, a hármasfogatot (Delly, Szabó, Kovács).

1969-ben, amikor Marosvásárhelyre kerültem főiskolásként már nem túl sok előadást láthattunk a rendezésében – de ő volt az osztályvezető tanárunk, a mester, aki rengeteget mesélt és elbeszélései nyomán mindig rávilágított a lényegre, amit ki kellett hozni magunkból a figurához. Ha türelme fogytán volt, mert látta, hogy nem értjük, felugrott a színpadra és előjátszotta nekünk a szituációt. (Jaj, de remek volt mindez!) Ezt a szót is tőle tanultuk meg igazán. A helyzetek felmérése és bemutatása, kit milyen rugó mozgat éppen. És a színpadra felugrálásaikor bemutatott (igazán groteszk, de szívderítő) jelenetekkel rávilágított az agyunkban sötétlő foltokra, s mi világosságot nyertünk ettől. Ember- és önismeretre is tanított. Azóta sem találkoztam olyan rendezővel, aki így ki tudta volna csiholni belőlünk azt, amit a szerep kívánt. Belülről kifele dolgozott, nem kívülről erőszakolta rá elképzelését se a szerepre, se a színészre. Az Úri murit nem láthattam, de a hatásáról, a legendájáról rengeteget hallottunk. S ha nem is emlékszem mindenre, az ízre, illatra igen: tiszteletteljes, csodás volt.

Ekkor a színház még nem volt szájbarágós, sokkal többet bízott a nézőre. Még szelíden, gyönyörködtetve nyitogatta a lelki szemeket. Művész-színház volt a szónak abban az értelmében, hogy mindenki tisztelte és tudta saját helyét, feladatát, amiben nem volt korlátozva. Még reménydús állapotok uralkodtak. Még a minden is lehetséges volt. Talán épp azért, mert nem szabtunk határokat neki – legbelül, magunkban. Még.

A bemutatott könyv egyik nagy erénye, hogy az előadásokról írt tanulmányok felidézik a mi időnkben már klasszikus öregek fiatalkori véleményével annak a kornak a levegőjét is. Pld. Balogh Edgár diákként látta s írta meg mennyire „szíven találta a magyar közhangulatot” (35.old) a darab első színrevitele Budapesten 1928-ban.

Tetszik és hasznosnak érzem a tanulmányok struktúráját. Az előszóban is megírt váz remek: Az előadás színházkulturális kontextusa; Dramatikus szöveg, dramaturgia (Ez esetben tudomást szerzünk arról is, hányszor írta át Móricz Zsigmond az Úri murit, milyen küzdelmei voltak kora uralkodó közízlésével pld. (35.old); A rendezés; Színészi játék; Színházi látvány és hangzás; Az előadás hatástörténete. Ez a felépítés abban is segíti az olvasót, hogy tematika szerint, akár saját pillanatnyi érdeklődésének megfelelően lapozza át a kötetet. Abban pedig példanélküli, hogy az időben és térben változó színházi formanyelv alakulását így még nem vizsgálták eddig. Egy-egy előadás történetének kölüljárásával azt a kort, szülői melegágyat is bemutatja, amiben a kisded megfogant, megszületett s még a rámosolygó vagy csak bámuló tekinteteket is láthatjuk.

 

Parászka 1991-es Kulcskeresők-jének elemzésében találkozunk a felismeréssel, hogy a láthatatlan, megközelíthetetlen ellenségkép és a hozzá kapcsolódó fikcionálás (a „világ átköltése”) hosszú ideig az erdélyi közösségi gondolkodás jellegzetessége marad” (21.old)

 

A nyilvánosság és a tér nyitásai… Kőszínház, performance, nyílt tér:

„… a 90-es színházról folyó sajtóviták óhatatlanul felvetik a domináns kultúra hatalmi kérdéseit… ez a vita időről időre fellángol, az autentikus viszonyokat agonálisan építve, ugyanakkor bomlasztva a kőszínház hegemóniáját.”(18.old)

 

A szöveg státusa, funkcióváltozása:

Tanulságos, néhol ma már komikus is hogyan igyekszik megharcolni az erős rendezői interpretáció következményeképp létrejövő előadással és hogyan próbálja megnevezni a dramatikus szövegnek és írójának megváltozott státusát a nyilvános beszéd, a kritika vagy az intézmények nem nyilvános diskurzusa” (21.old)

  • rendezői elképzeléshez segédeszközül hívott író
  • az „irodalom és színháztörténeti tudat” megsértése
  • a „szabad garázdálkodás” – pld. Nagy István,Tamási szövegével

„Otthonossá lesz a lengyel abszurd Tompa Gábor, Bocsárdi, Colpacci odafordulásának köszönhetően…. …Kialakul az a szcenikus dramaturgia, amely működésében a szövegről a játékviszonyok kialakítására helyezi át a hangsúlyt.”(22.old)

 

Rendezői hitvallások:

Tompa Miklós: „A színház ábécéje a szöveg

Harag György: „A színház alapja a színész által megtalált belső igazság

Tompa Gábor: „A színpadi gondolkodás a színész ábécéje, a belső igazság”

Bocsárdi László: „A színház a megértés, a „megismerés lehetősége”, a tér telítődése egy másik dimenzió energiáival, lényege a megemelkedés pillanata

 

S a bevezető végéről:

„… talán szótárként, kalendáriumként…” lehet olvasni – a szövegek sok szálon kapcsolódnak az internetes szövegolvasás vizuális világához (eredetileg online felületre készültek) … sokszor párhuzamos információs hálókat mozgatva. … egyre komplexebbé válik az a többszintű emlékező folyamat, amelyet munkánkkal elindítottunk.” (Marosvásárhely – 2019, május 20 – Ungvári Zrínyi Ildikó)

 

A Philther módszerről:

 

„… az előadás definícióját nem intézmény és nem kizárólag a művet létrehozó közösség státusza felől olvassuk történetté. Hanem hatástörténete felől”…  „… nem (pld) Madách drámáját elemezzük az irodalomtudomány eszközrendjével, hanem a szöveget valamilyen formában használó előadást” (29.old). A hatás: … „mindig egy sajátos kánont rajzol ki. Nem a fontos bemutatók sorát, hanem az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású hagyományait demonstráló előadásokat.”

Fókuszban az előadás:

A kötet 40 elemzést tartalmaz Erdélyre fókuszálva. … belépteti a magyar nyelvű színházi gyakorlat eseménytörténetébe. Így válik követhetővé a tudomány gyakorlásban, a nemzeti historiográfiában, az európai emlékezetpolitikában a magyar színház történetének eseménysora.” (Budapest – Jászladány 2019, április 22 – Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád)

 

Engem most leginkább az ragad meg, hogy a kötetben a szerzők azzal foglalkoznak, ami engem mindig is érdekelt: a színház változó státusa a „meglódult időben”. Az én olvasatomban ez a legszembetűnőbb, ők is látják, amit én, s amit csak úgy lehet igazán, ha két lépéssel hátra lépsz. A gondolkodáshoz több szem(pont) és (függetlenedő) távolságra van szükség.

 

Folyt.köv.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr7815379776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása