Nászta Katalin: Színház az egész világ (Shakespeare után szabadon)

Olvasom a tanulmányokat és belemerülök a múltba. Sok mindent felkavar bennem. De ki is fáraszt, mert nagyon alaposan, kimerítően tájékoztat, igénybe vesz. Amíg olyan előadásokról szól, ami az „én koromban” zajlott – aránylag könnyű a dolgom. De azok között is vannak olyanok, amiket nem láthattam. Egyszerűen lehetetlen volt. A színészt helyhez kötötte saját munkája. Csak nagyritkán eshetett meg, hogy egymás előadásait megnézhettük. Nem élvezhettünk akkora szabadságot ezen a téren sem.

Ennek ellenére nagyon izgalmasak, tanulságosak az ezekről szóló tanulmányok. Mint pld. a Csillag a máglyán Harag-féle rendezése.

„A dráma, illetve a Harag-rendezés korabeli fogadtatása egy (…) monolitikus szemlélet jegyében alakult és kanonizálódott – máig hatóan – az erdélyi, illetve a magyarországi irodalmi köztudatban. Az 1989 előtti diktatúra közegében a nagyközönség és a kritika zöme „az e drámákban megjelenő hatalmi problematikát jórészt allegorikusan értelmezte, és szinte egyértelműen a romániai magyar kisebbség helyzetére közvetlenül reagáló ideológiai-politikai üzenetként fogta fel”. (…) [Egyértelmű], hogy Kálvin idővel Ceausescuvá válik, Szervét viszont megmarad a >mieink> közül valónak…”. E fekete-fehér ideologikus olvasat működési mechanizmusát árnyaltan elemzi Bíró Béla egy tanulmányában, ám írásában vitatható módon kiterjeszti a monolitikus leegyszerűsítést az alkotói világkép egészére, és számonkéri a szerzőn a klasszikus tragédia dialektikáját, a szembenálló igazságok egyenértékűségét, „a fölismerést, hogy ezek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.”

A lábjegyzetben pedig tovább idéz Bíró Béla szövegéből: „A romániai magyar néző, hős és drámaíró hisz abban, hogy az igazság egy és oszthatatlan. […] A klasszikus dráma pluralista látásmódra, toleranciára nevelt, e modern >tragédia> azonban az egyoldalúság iskolájának bizonyul. Csurka, Sütő, Páskándi tán nem is egészen véletlenül sodródtak egyazon politikai táborba.”

A kolozsvári Harag-rendezés, a Sütő darab budapesti ősbemutatója után született, amit Ádám Ottó állított színpadra. Már összecsúsznak az időpontok, ki mikor játszotta (Sepsiszentgyörgy is bemutatta Völgyesi András rendezésében), de Lázok János írása ebben is segít. Meg abban, hogy a kritika hogy állt hozzá. Felidézi bennem Sepsiszentgyörgyről milyennek láttuk mi Kolozsvárt, és Kolozsvár hogy nézett le ránk. Hogy mit jelentett Haragnál játszani és mit Völgyesinél. Hogy a kritikusok véleménye hogyan alakult. Főleg ez érdekes, a mából. Felértékelődik a kritikus szerepe. (Halász Anna, Marosi Ildikó, Szakolczay Lajos, Tarján Tamás, Bretter György, Kántor Lajos, aki a kritikusi szakma meghatározó hangja volt, kivált Kolozsváron).  A politikai húzásokat, a háttérben zajló folyamatokat is megvilágítják az idézett cikkek. Milyen gonoszul kitervelt eljárást alkalmazva engedték egyik színháznak azt, amit a másiknak nem. Sepsiszentgyörgy is favorizált volt a magyar drámairodalom játszhatósága, bemutatása terén. Játszottak velünk, mint macska az egérrel. Akkor sokan nem voltunk tisztában azzal, a háttérben milyen tervszerűen készítették magyarok kiiktatását a tanügyből, a felelős kulturális pozíciókból. Az egyházi reakciókat is érinti Sütő András Csillag a máglyán kolozsvári előadásáról szóló tanulmány (Juhász István: Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról. Confessio, 1979/3), Kálvin-Szervét összekülönbözése kapcsán. Belátni enged a folyamatba, ahogy romlik és forr az egész országban a helyzet s ezzel párhuzamosan tágul-szélesedik a szellemi horizont is, lelkészek, írók, rendezők, színészek, kritikusok olvasataiban.

Lázok János tanulmányából, valamint a hozzá tartozó lábjegyzetekből idézek. Biztos vagyok benne, nemcsak engem ejt rabul fejtegetése. Kedvem támad elolvasni a drámát újból, frissítendő emlékezetem. Azt hiszem ennek a darabnak sokkal mélyebb mondanivalója van, mint amennyit kibányászhatott belőle akkor a művész. Ezért is olyan érdekfeszítőek a tanulmányok, ez a philtherező módszer. Olyan belátást nyújtanak egy előadás elemzésén keresztül a korba, aminek esélyével a mindenkori jelen nem is élhet.

„A helvét reformáció korát és előzményeit fölidéző cselekmény Kálvin és Szervét diákkori barátságának fikciójával indít. (L.21. Lásd Sütő magyarázó végjegyzetét: Szervét nem sorolható Kálvin ifjúkori barátai közé) Az expozíció jelzi ugyan alkati-szemléleti különbségeiket, de közös üldöztetésük a baráti önfeláldozás és féltés gesztusával zárul a házkutatás-jelenet végén. Ezt követően közös ügyük két véglete, a helvét hitújítás kálvini konszolidációja, illetve a töretlenül következetes továbbgondolás Szervét részéről egymást ellenpontozó jelenetekben szembesül – két, karakteresen eltérő színészalkat markáns megfogalmazásában.

(KÉP D, Lohinszky Lóránd, Héjja Sándor)

Lohinszky Lóránd Kálvin-alakításának elemzőinél visszatérő motívum a színész intenzív belső sugárzásának kiemelése. A Kálvin-figurához rendelt – nyilván rendezőileg is sugallt – profetikus dimenzió azonban néhány szituációban elmosta az alak jellemének kettősségét, s ezáltal „csökkent az adott szituációkba való beilleszkedés lehetősége. Szervét szerepében Héjja Sándor „romantikus alkattal viszi végig ezt a nagyon romantikán túli drámát” – összegez Halász Anna – „kétségtelen intelligenciája és nagy elmélyülése ellenére, elsősorban szívvel szegül ellene partnere gondolatának. (L.24. A kritikus Halász Anna szerint e kétféle színészi megközelítésben két stílus, két iskola találkozik, két világ áll szemben egymással a két színészben, s nem egyazon életszféra két belső véglete.) Szervét inkvizíciós kihallgatásának jelenetében, a főinkvizítor szerepében Vadász Zoltán a színészi eszköztárából jóformán csak hangját használhatta: megközelíthetetlen magasságból, fenyegető visszafogottsággal, inkább csak hangszínnel és hangsúlyaival volt megsemmisítően könyörtelen és félelmetes.

(KÉP E, Vadász Zoltán).

A kihallgatás jelenetét színháztörténeti mércével mérhető nagy pillanatnak nevezi (Halász Anna): „a mestermunkák, a színpad legnagyobbjainak teljesítményei között őrizzük meg a főinkvizítor néhány perces jelenlétét”.

Csak egy részletet ragadtam ki a tanulmányból, de ha az egészet elolvassuk, akkor nemcsak az előadás színészeinek alakításai, a díszlet látványelemei hanem a kor levegője is visszaszüremlik emlékezetünkbe.

 „Szakolczay Lajos a rendező totális színházi elképzeléseit, a társulat összehangolt csapatmunkáját, a tömegjeleneteket, a látvány- és hanghatásokat méltatja: a bevonuló, majd visszahúzódó tömeg visszhangosan felerősített lábdobogását, a házkutató poroszlók kapudöngetését, börtönjelenetek lánccsörgését. (L.26. Sz.L. szerint ezek a Jancsó-filmek jelképteremtő kép- és hangvilágát idézik. E rafináltan megszerkesztett, „tágasságával tüntető, de egyre jobban a bezártságot sugalló térben félelmessé növekszik a kiszolgáltatottság”). A kort, a reformáció puritán dísztelenségét három hatalmas, fehérre festett deszkapalánk idézi. E modulálható díszletelemek kötelekkel és sodronyokkal tetszőlegesen elforgathatók és kimerevíthetők egy térhatároló, a színpad közepéig hátranyúló gerenda-pillérsor hatalmas kockájában, amelynek sarokgerendái stilizált akasztófák.” Tóth László díszlettervező a szereplők és a történések változó viszonyát kivetítve az előadás helyszíneit jelzi ezzel a multifunkcionális „épített színpadi térrel”.

… A szerzői utasítás értelmében az utolsó előtti színben három hangra írt polifonikus játéknak kell megszólalnia. (L.29. … A három hang Kálvin beszéde, Fárel ítélete, melyet majd egy prédikátornak tollba mond, és Szervét dühöngése a cellában. Fényben a teljes játéktér, Champel mezejének (a kivégzés helyének) kivételével. „Itt derül ki, hogy Kálvin csak színleg ura Genfnek és saját tetteinek. Csak látszat, hogy az ő kezében van a feltétlen hatalom, amelynek szolgája csupán Fárel. Valójában (…) Kálvin válik Fárel „reálpolitikájának eszközévé” – foglalja össze a reális erőviszonyokat Láng Gusztáv.” (L.G. Eszme és történelem. Alföld, 1977/7. 42-43.) Szervét szerepcsere kísérlete, amelyet az előadás első, párizsi képében Kálvin visszautasított, itt, Kálvin és Szervét kivégzés előtti találkozásában tér vissza összegző és lezáró funkcióval. Szervét „fordított Galilei”, aki tulajdonképpen Kálvin helyett, nem hősi elszánással, hanem halálfélelemben vergődve száll szembe a hatalmi önkénnyel: képtelen kimondani Kálvinnal vitázó műve visszavonását. Paradox módon Szervét Kálvin e kétségbeesett megtagadásával marad hűséges folytatója a kálvini hitújítás eredeti szellemének.

A befejezés képi megoldását illetően megoszlanak a vélemények: a záróképet banálisan provinciálisnak tartó Kántor Lajossal szemben Halász Anna leírásából inkább a látvány monumentalitása érzékelhető. „Szervét a máglyát képviselő emelvényen magasan áll, a szín elsötétül (…) Csak mintha Szervét alakja világítana egyedül. Most ő van fenn, Kálvin a lába alatt (…) és vörösbe vált a vértanú körül a fény”

(KÉP G, Az előadás képeit Csomafáy Ferenc készítette)

Felmerül az emlékezet mélyéről a múltban egymás mellett, alatt, fölött hullámzó szellemi folyamok árja. A kritikusok viszonyulása az előadásokhoz általában, a női szemléletmód beleérzőbb árnyalatos észrevételei, a férfi mentalitás hűvösebb precizitása, az egyházi témákban járatlan néző szemellenzős gondolkodása, a rendező és színház hatalmas erőfeszítései eme ellenzők félrelebbentésére, amire használhatnám a sziszifuszi jelzőt, de nem mondanék vele igazat. Volt értelme, művészi erőfeszítéseik meghozták gyümölcsük. Az utókor, nem mellékesen e könyv: Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések, szerzőinek segítségével hatékonyan tud tovább gondoltatni a ma színházának dolgai felől minden illetékest.

 (Folyt. köv.)