Több élmény is ért az elmúlt napokban. Egyszerre írok róluk, nincs annyi külön mondanivalóm róluk egyenként.
Örkény István Tóték-ját láttam Zalaegerszegen, korrekt, de unalmas előadásban. A kettő így fér össze: a rendező balkézről felrakta a színpadra, a színészek lelkiismeretesen elvégezték feladatukat, de nem hozott lázba egyikük alakítása sem. Szakály Aurél postása a színész régi sémáival jelentkezett, kicsit gügye, kicsit ravasz, de jelentéktelen figura egy jelentéktelen közegben. Ecsedi Erzsébet Tótnéja, Kováts Dóra Ágikája lelkiismeretesen végrehajtott rendezői instrukciók voltak. Besenczi Árpád őrnagya elkerülte szokásos manírjait, megpróbálta a figura őrültségét kevesebb humorral díszíteni, de az érdektelenségen nem nagyon tudott úrrá lenni. Baj László szippantós kocsijával sem nyújtott eredetit előző alakításaihoz képest. Egyedül Szalma Tamástól várhattam meglepetést, őt ugyanis eddig még nem láttam színpadon, de csalódást okozott. Csiszár Imre remek előadásokat tud színpadra állítani – ez nem az volt. A darab porosnak tűnt, idejétmúltnak, fárasztott. Sajnáltam a színészeket, akik jobb sorsot érdemeltek volna ezzel a darabbal. Bellus Attila professzorára voltam a legkíváncsibb, mert emlékezetemből ez a figura mindig kiesett, akárhol játszották. Megértettem miért, Örkény eleve betétnek írta meg ezt a szerepet, ami nem illeszkedik szervesen az egészhez. Aztán: emlékeztem a nagyszerű árnyékszékes jelenetre még a ’70-es évekből Marosvásárhelyen, és arra számítottam, itt is biztosan jó lesz legalább ez, de nem volt. Sosem hasonlítottam össze két előadást, de most tolakodón idézte fel emlékezetem Tarr László (Tót) és Lohinszky Lóránd (Őrnagy) alakítását. Akkor értettem, mit akart a rendező. Most nem sikerült megfejtenem. Ha akart is valamit a kötelező penzumon kívül, azt nagyon halkan akarta. Nem is lehetett érteni.
Sóska, sültkrumpli, Egressy Zoltán tragikomédiája (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg). Ezt is megnéztem, mindenki dicsérte, és tényleg: fülig érhetett az ember szája sokszor, bár a téma, egy focimeccs öltözőjében három futballsport-szereplővel engem biztos nem hozott lázba, de a színészekért, rendezőért kíváncsi lettem. Sikere van, már nem tudom hányadszorra töltik meg a nézők a próbatermet – ott játsszák – és vastaps a végén. Itt elégedetten szembesülhettem a három színész remek és színes alakításával. Szakály Aurélt ilyen felszabadultnak még eddig nem láttam, Mihály Péter színészi kvalitásainak újabb oldalait mutatta meg, Baj László figurája megint olyat tett a színész palettájára, amit eddig nem láttam tőle. A rendező Farkas Ignác pedig egy vérbeli színészhez illően teljesen háttérbe húzódva hagyta, hogy a színészek élvezzék a játékot. Meg is tették, a nézők legnagyobb örömére. Anélkül, hogy olcsó ripacskodássá fajult volna. Ami nem kis dolog. Ezt a legnehezebb elkerülni annak, aki már belekóstolt. Ezzel küszködik minden színész, a sablonjaival. Ezt kivált a Tóték őrnagya kapcsán érezhettem.
Szeretem a színészeket, együtt érzek velük, tudom, mennyire ki vannak szolgáltatva a rendezői hatalomnak, ezért nem szívesen írok arról, ami hidegen hagyott, vagy nem nyerte el tetszésem. De az igazgatói státusban levő színésztől sokkal többet várok minden esetben. Semmiképp sem azt, hogy ne próbálja meg legalább hibáit leküzdeni, mint pld. a hadarást, amit pergő ritmusnak titulálva ad el majdminden alkalommal. Pedig tud ő többet is, jobbat is. Az Illatszertárban (Hammerschmidt szerepében, rend. Sztarenki Pál - 2012) képes volt új figurával előállni saját arzenáljából. Mostanság mintha elhagyta volna művészi kísérletező és bátor kedve. Kár.
Tartuffe, (Katona József Színház, Budapest). Előítélettel mentem az előadásra, csupán a kíváncsiság vitt, mit produkál a híres sepsiszentgyörgyi rendező Budapesten. Mit tud kihozni azokból, akikkel nem egy nyelvet beszél, de az is érdekelt, mennyire rugaszkodik el attól, amit otthon megszokhattak már tőle, mit mer kockáztatni, kockáztat-e magyarországi színházi terepen. Biztos olyan lesz, amivel kiveri a biztosítékot a „normális” nézőknél, mint amilyen én is vagyok hetvenévesen. Csalódnom kellett, és örültem neki. A nézőtér zsúfolva, még állt is előttem egy fiatal lány, akinek szék már nem jutott. És főleg fiatalokkal zsúfolt. Jó hátul kaptam egy(!) jegyet, pedig már a harmincadik előadáson túl voltak, és a következőkre sem igen lehet már helyet kapni. Tartuffe. Unalmas, francia, Moliere. És láttam a csodát. Izgalmas, magyar, kortárs előadást produkált belőle. A színészek közül kettő neve csengett ismerősen, a többieket nem láttam még. Bocsárdi László olyasmit hozott ki ebből a garnitúrából, amivel semmiben sem különbözött, és ez jót jelent, azoktól, akik a saját csapatába tartoznak, akik már ismerik a bocsárdi-nyelvet. És engem, a múltszázadit sem borzasztott el, amit megmutattak. Bocsárdi László képes beindítani a színészt bárhol a világon, képes megnyerni annak az elvont, absztrakt kifejezésmódnak, amivel már évtizedek óta elkápráztatja a közönséget nemcsak otthon, és nemcsak a fiatalokat, az idősebb generációt is, akik hajlandók belegondolni, átadni magukat az előadás légkörének, gondolatiságának, lelkületének, szellemiségének. Nem volt felületes egy színész sem, mindenki koncentráltan, jelenidőben vett részt a játékban, ami távolról sem tűnt annak. Itt és most történt úgy, hogy egyúttal azt is tudtad, a színházépületen túl is ez – történik - most. Kiemelte a történetet beemelve a jelen, elméinkben futó szellemi áramlataiba. Az emberi hatalom, a társadalmi erők, a vallások és valláskihasználók, az erkölcsösek és erkölcstelenek, a lehetséges világok és elképzelt világvégek részletei jelentek meg a színen. A leghagyományosabb, kukucskáló fajtája volt a rendezői koncepciónak, csak a végén jöttek be a nézőtérről és jelentek meg az ellenőrző automata űrlények, akik sience-fiction-ba illő szenvtelen hidegvérrel végezték el feladatukat, a gonosz (?) megsemmisítését. Nem volt ebben semmi tolakodás, a rendezői elképzelés a meggyőződés mezejéről invitálta a nézőket az előadás világába. Bemutatta mi zajlik tulajdonképpen. Gratulálok – mondtam neki magamban. Érzékenysége, amihez konok kitartás és erő társul képes magához vonzani minden korú embert, akiben egy csöpp érzékenység van saját kora iránt és nyitott szellemmel közlekedik.
Nászta Katalin
