Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nászta Katalin színművésszel, költővel, íróval

(bár csak áprilisban tölti - előbbre hoztuk, Nagy Botond - szerkesztő)

Kérdezett: Székely Ferenc 

(Részlet)

 – Kolozsváron születtél, Sepsiszentgyörgyön voltál színész, s két hónappal az „aranykorszak” vége előtt, ’89 őszén a család áttelepült Magyarországra. Miért hoztátok ezt a döntést?

 – Mert úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége a bezártságnak, amiben éltünk. A lelkem mélyén nagyon csalódott voltam. Sepsiszentgyörgyről visszavágytam Kolozsvárra, de nem kerülhettem haza, mert zárt város volt. A színházban, a színpadi játékban éreztem szabadnak magam, ahol játszani lehetett a boldogsággal. Szerettem volna, ha legalább a fiaim nem kell megalázkodjanak azért, hogy magyarnak születtek... Nem lehet örökké behúzott fejjel élni! Nem bízhattál senkiben, nem láthattál világot, nem olvashattál azt, amit szerettél volna. Tudatlanságban és félelemben tartottak. Tele voltam bátorsággal és lendülettel, bíztam abban, ha átmegyünk a határon, ott csak olyan akadályok lehetnek, amelyeket meg tudok ugrani. Menekültem abból a fojtogató rendszerből. Már túl voltunk Visky Árpád halálán, szabadon szerettem volna lélegezni. 

 – Miért pont Zalaegerszeget választottátok?

 – Tömöry Pétert kértem meg, hogy segítsen, aki a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban volt rendező. Mindegy volt, hova kerülünk, csak el innen! Veszprémmel testvéri kapcsolatunk volt, de ezt megszüntették. Hálás voltam, hogy Péter közbenjárására a színház látatlanul is bizalmat szavazott nekünk.

 – Tizenhat évig voltál a sepsiszentgyörgyi magyar színház művésze; mennyire szoktad meg a közösséget, a kisváros hangulatát, illetve: jó döntésnek tartottad az akkori nemzetmentő lépéseket – színészszemmel ítélve?

 – 1973-tól ’89-ig dolgoztam, éltem ott. A színházat és a várost egyszerre kezdtem megismerni. Nem volt könnyű. A székely mentalitás tőlem nagyon távol állt. A színházban a „kávés Klárika” előbb mindig a férfiakat szolgálta ki; harmadik, negyedik lehettem a sorban, hiába érkeztem elsőnek. Pályám elején, az első nagyobb szerepem után (L. Demetrius: Három nemzedék) többször voltam mellék- vagy tömegszereplő; szabályosan unatkoztam. Attól féltem, beszűkülök. Beiratkoztam a kolozsvári filológia látogatás nélküli francia szakára… De mintha a sors megérezte volna, hogy ki akarok csúszni a markából, elkezdtek játszatni, és egy félév után abbahagytam az egyetemet. Kaptam egy garzonlakást a csíki negyedben – éjszaka, előadás után féltem a kivilágítatlan utcákon hazamenni. Nem ismertem senkit a városban, a színház volt az otthonom. És a második szószék a templom után. Életem akkori szakaszában épp azon voltam, hogy megtudjam: mi dolgom e világon?

 – Az átköltözés után mindjárt megbukott a „csodálatos éra”, nem gondoltátok, hogy akár vissza is térhettek?

 – Tévében néztük az eseményeket. Nagyon megrázott. Akkor láttam kivégzést élőben. Vissza akartam menni, de három hónapja érkeztünk Magyarországra. Felszámoltunk mindent. A férjemet valósággal ki kellett robbantani otthonából – ő nem egy elmenős fajta. Nekem könnyebb volt, mert egyszer el kellett hagynom Kolozsvárt Marosvásárhelyért, Vásárhelyt Sepsiszentgyörgyért – megtapasztaltam a talajvesztettséget. Vissza pedig hova? A lakásunkat elvették, az anyósom házát lebontották; kapott egy kétszobás tömbházlakást. Később a vásárhelyi események megerősítettek abban, hogy a helyzet csak romlott. És hazamenni egy mások által kiharcolt szabadságba? Mint akik mindig csak a készbe mennek szívesen. Minden el volt rontva. Magyarország is épp akkor esett át a rendszerváltáson, mindenki kapkodta a fejét…

 – Hogyan fogadtak a zalaegerszegi színházban?

 – Kedvesek voltak, nem bántottak, szerepeket kaptam, színészkollégáktól szakmai, baráti segítséget, könyveket a színház szervezőjétől. De az öltöző ajtajára nem írták ki a nevem. Tanultam a beilleszkedést. Többen óvtak attól, hogy véleményt nyilvánítsak bármiről, mert soha nem tudhatod, ki kivel milyen viszonyt ápol. Amíg Tömöry Péter ott volt, nem kellett tartanom semmitől. De ő már abban az évben, amikor oda kerültünk, Németországba szándékozott költözni. Még előtte megrendezte Szolzsenyicin A kopasz és a lágerkurva c. darabját, aminek országos híre lett. Ljuba szerepét kaptam: a címszerepet. Az a rab voltam, akit prostituáltként használtak; a kibontakozhatatlan szerelemről, félmeztelenre vetkőztetésről, nyílt színi erőszakról szólt, a szovjet hatalom kétarcúságáról – másfél méternyire a közönségtől. Az igazgató Halasi Imre rendezésében játszottam a Mefisztóban Carola Martint, a Merő Béla rendezte Kaviár és lencsében Valéria szerepét osztották rám. A második év végén, az utolsó előadásban Zsemlemorzsa Hermina szerepének a Revizorban úgy fogtam neki, hogy kezemben volt már az évad végi felmondólevél. Nem ápolhattuk a színházi kapcsolatokat a színészbárban, mert kisgyerekeink voltak. Ráadásul az „újonnan szerzett istenhitem” sem tett kedvező benyomást a környezetemre. Pedig nem prédikáltam a kollégáknak... Csak megváltoztam, ez szúrta a szemüket.

 – Mikor észlelted, hogy az áttelepedés megviselte a családot, főleg a gyerekeket?

 – A gyerekeinkre az elején a színes tévé „vigyázott”. Nagy újdonság volt nekünk is, a gyerekeket meg odaláncolta a képernyő elé. Akkor még nem kellett attól tartanunk, hogy valami oda nem illőt néznek. Sokkal több szabadidővel rendelkeztünk. A gyerekeknek megtaláltuk az iskolát, óvodát. Később kezdődtek a nehézségek, főleg a nagyobbiknak. Sokszor bántották az osztálytársai, amiről nem tudtunk. A tanulmányi eredményein látszott, hogy azzal küzdött, amivel mi: tanulta az ország „közlekedési” nyelvét. Sosem gondoltam arra, hogy magyar anyanyelved ennyire idegenné tud tenni, ha egy más tájegységbe, nyelvjárásba kerülsz. Elárul a beszéded, és a mást a gyermektársadalom kegyetlenül kikezdi. Hála Istennek, tanulmányi eredményeit később sikerült jó közepesre javítani. A kisebbiknek könnyebb volt, mert óvodásként lépett át az idegen közegbe. De a szülőföld közösségének hiányát megszenvedték. Nem volt védőháló alattuk, ami kifogta, megvédte volna őket. Ezt meg kellett nekünk is tapasztalnunk. A tömbházban, ahová költöztünk, a szomszédok sem tartották egymással a kapcsolatot. Mikor megtudtam, hogy egyik földszinti lakó súlyos beteg, és valamivel bekopogtam hozzá, valósággal elolvadt örömében; ilyet azelőtt soha nem tapasztalt, hogy őt bárki is megnézze, mi van vele… 

 – Mesélj a kezdeti nehézségekről!

 – A férjemnek, tapasztalt, lelkiismeretes ügyelőként, sikerült jól beilleszkednie, annak ellenére, hogy szakmai véleményét mindig elmondta, amivel nem szerzett sok jó pontot magának. Józan magatartása miatt nem számított brancsbelinek, családszerető ember lévén, nem járt le a színészbüfébe. De ügyelőre szükség volt, van, főleg megbízhatóra, s ha neki kevesebbet is lehet fizetni, kész nyereség. Soha nem kapott egyetlen statisztálásáért sem annyit, mint az itteniek. Nem részesítették egyenlő bánásmódban. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy a béredet neked kell kialkudnod… Hogy a szádat ki kell tátanod. Így valószínű, csak azért nem írták ki a nevem az öltöző ajtajára, mert nem szóltam érte. Itt a színész cserélhető eszköz. Igyekeztünk jól viselkedni, jól viszonyulni, de a viszonyokat nem ismertük. És a „mindenki hallgat, senki nem mond semmit” vakságban tudott tartani. Meg az örökség, a „puttony”, amivel jöttünk, jöttem, hogy nem nekem kell kilincselnem munkáért, hanem a színháznak kell ellátnia munkával, egészen más habitusúvá alakított. A megtalált istenhit is irritálhatta a vezetőséget, a kollégákat, pedig senkinek nem nyomtam le semmit a torkán. Ha nem tette volna szóvá az igazgató, nem mondanám. De a szokásos évad végi szerződéskötéskor ezt is közölte, amellett, hogy zenés színházat kíván a továbbiakban, és engem már nem lát a képben, hozzátette: Meg aztán ez a hit...! Amiről nem tőlem hallott, hanem azoktól a színészektől, akikkel barátkoztam, akik tulajdonképpen először beszéltek nekem Isten létezéséről. Egyikükkel velem egyszerre bontott szerződést, ugyanerre hivatkozva, a harmadik önként távozott, velünk szolidárisan. A sajtó azonnal felkapta, s úgy terjesztette, mint akik önként szakítanak a színházzal, a hitük miatt. 

 – Mi következett azután, hogy megszűnt a szerződésed, s bár lett volna lehetőség más társulathoz szegődni, nem tetted?

 – Így döntött az igazgató, tudomásul vettem, nem kértem, hogy gondolja át. Úgy gondoltam: ez Isten akarata. Kiment engem innen. Szerződésbontás után Veszprémbe lett volna lehetőségem átszerződni, de elég megpróbáltatás volt a gyerekeknek Sepsi után Zalaegerszegen beleilleszkedni, nem hiányzott egy újabb megrázkódtatás. Az a fajta vándor-élet, amit a magyarországi színészek kénytelenek művelni, nálunk nem működött. Lógtam a levegőben. A férjem közölte, hogy nem tud eltartani, én magam sem képzeltem, hogy nem fogok dolgozni. Csak az volt a kérdés: mit? Mindenhez végzettséget kértek, ahhoz pedig pénz kellett volna és idő. Színészdiplomával csak olyan munkát vállalhattam, amihez nem kellett jogosítvány. Ilyenekre került sor, miután lejárt a munkanélküli-segélyem, ami szintén meglepetésszerűen ért, hogy van ilyen egyáltalán. Három és fél éven át szellemi szabadfoglalkozású színészként gyermekműsorral jártam iskolákba, óvodákba, amit csak azért nem folytattam, mert megszűnt az önkormányzatok ez irányú támogatása. Előadásaimért nagyon keveset kértem, de ezzel kiváltottam a haknizó színészkollégák ellenszenvét, mert „rontottam” az üzletüket. Így lettem éjszakai szállodai recepciós, varrodai dolgozó, megint recepciós, párhuzamosan a mosodai éjszakákat is vállalva, majd újra munkanélküli. Ezek után kisegítő voltam egy családból kimentett árva cigány fiúkat nevelő otthonban: 10-14 évesek voltak. Gyakran végeztem helyettük a házimunkát – sokszor megsirattak. Elmentem betanított munkásnak három műszakba futószalagon dolgozni, ami mellett – kiváltva az egyéni vállalkozóit – belefogtam a biztosítási munkába is. Közben a fiaim kamaszodtak, én alig voltam otthon. Akkor hagytam abba a gyermeknevelői munkát, amikor a fejemre nőttek az intézetis gyerekek, s úgy éreztem, meg fogok bolondulni. Napi tizenhat órát dolgoztam. Felmondtam a Flextronicsban (elektronikai alkatrészeket gyártó cég), és folytattam a biztosítási munkát. Ez megtanított a gyakorlatias gondolkodásra, ami nélkül általában összeomlanak a családok. Innen jöttem nyugdíjba 62 évesen, de még múlt év végéig állományban voltam, s ha megkerestek az ügyfelek, dolgoztam is. 

 – Menjünk vissza az időben, beszélj a kolozsvári évekről, gyermekkorodról, családodról!

 – Ketten vagyunk testvérek. Szüleink korán elváltak, én hat-, a húgom négyéves volt. Édesanyám sokáig egyedül nevelt. Ő hatévesen maradt árva, a rokonok adogatták egymásnak kézről kézre. Anyám szerette a színházat, az operát, ő vitt először oda minket. Esténként mesét olvasott, s a legboldogabb karácsonyaim azok voltak, amikor egy kupac könyv volt a fa alatt. Édesapámat okosnak tartottam, szerettem a műveltségét, a szelíd, nyugodt hanghordozását. Mindig jó tanácsokat adott, felnőttként kezelt. A kolozsvári Bălcescu sporttagozatán végeztem ’69-ben. Olvastam, sportoltam – ez töltötte ki az életem. Soha nem unatkoztam. Szerettem a magyar, a francia és a román nyelvet, a matematikát, az irodalomórákat, a kémiát. Korábban színházat is játszottunk: barátnőmmel, Albert Júliával egyik téli sporttáborban bemutattunk egy részletet Az ember tragédiájából. A színművészeti felvételire is ő csábított, mert én valójában francia-magyar szakra készültem. 

 – Hogyan emlékszel a SZISZI-évekre és Marosvásárhelyre?

 – Úgy kerültem Vásárhelyre, hogy elkísértem Júliát, ne legyen egyedül. Persze azért én is készültem, de az volt bennem: ha kiesem, átmegyek a filológiára. Sikerült. Kilencünket vettek fel: négy lányt és öt fiút, másodéven csatlakozott hozzánk a hatodik. A főiskola négy gyönyörű év volt. Felhőkben jártam. De kiábrándultam, mert az első év végén véletlenül beleláttam a felvételi hátterébe. Egy szülő az egyik felvételiztető tanárt le akarta kenyerezni, hogy gyermekét bejuttassa a főiskolára. Akkor láttam ilyet először. Nagyon felháborított. Ezután derült ki, hogy nem vették fel a barátomat, aki pedig – ma is állítom – nagy nyeresége lett volna az erdélyi magyar színjátszásnak. Dühömben kikértem az irataimat, de két hét alatt meggondoltam magam, és levélben kértem bocsánatot. Tompa Miklós soha nem bocsátotta meg nekem. „Ide olyanokra van szükség, akik élnek-halnak a színházért, nem tántorítja el őket a ki tudja milyen igazságot ért sérelmek bármilyen formája!” – mondta. Még voltak ilyen „kiábrándító” megnyilvánulásaim. Kovács György – akire úgy néztem fel, mint egy félistenre – egy alkalommal sírva talált a folyosón, vizsgaidőszakban. – Mi történt? – kérdezte. – Bántotta valaki? – Dehogy, csak nem sikerült a tudományos szocializmus vizsgám… – hüppögtem. Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna: – És maga emiatt sír? – Ha jól emlékszem, legyintve távozott. Szerettem Tompa Miklóst, de főleg Tarr Lacit (mindig így szólítottuk magunk között), aki olyan természetes, baráti, őszinte és egyenes volt, hogy mindannyiunkat levett a lábunkról. Mikor készültem választott jelenetemmel a Rettegés és ínség a harmadik birodalomban (Brecht) darabból – egy zsidó asszony beszél telefonon a férjével –, úgy segített, szinte velem együtt lélegezve, amit én addig soha nem tapasztaltam senkitől. Mialatt a szöveget mondtam, ő halkan duruzsolta mindazt, amit az asszony érez-gondol ezalatt. Cocteau Rettenetes szülők nagynénije volt a legnagyobb feladat, Lepedő Dolly a Falstaffból remek játék volt, A luzitán szörny is érdekes tapasztalat volt Kovács Leventével. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik életem egyik fordulópontja is. Másodév végén, a nyári hónapok alatt, a bukaresti televízió magyar adásának lettem a bemondója, Bodor Pál jóvoltából. Átiratkozhattam volna a bukaresti Film- és Színművészeti Főiskolára, közben maradhattam volna tévéműsor-bemondó, akár riporter is. Nem tudtam, mit tegyek. Tarr Lászlótól kértem tanácsot, aki gyorsan helyrerázott: „Neked magyar színésznőnek kell lenned, nem kérdés!” Többször eszembe jutott életem során, hogy ez a döntésem mennyire megszabta a sorsom. 

 – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi író- és művésztársadalommal? Gyakran jársz haza?

 – Amíg otthon éltem, Kolozsváron, iskolásként a Napsugárnál Fodor Sándor, Kányádi Sándor és kicsit távolabbról Bálint Tibor voltak azok, akiket személyesen ismerhettem. Oda vittem legelőször a verseimet. Főiskolásként először a Korunknál jelentkeztem, ahol Kántor Lajos vett pártfogásba. Színházi fejtágításom Saszet Géza által történt. Boldogan ültem a Melody bárban, írók társaságában, hallgattam őket mint friss művészpalánta. Egy ideig a Gaál Gábor Irodalmi Kört is látogattam. Sepsiszentgyörgyön kiestem a látószögből, ott a Megyei Tükör összezárt csapatába nem kerülhettem be. Csak a színházi vonatkozású fricskáim, amelyek a Brassói Lapokban jelentek meg, és a színész-interjúk hívták fel rám az olvasók figyelmét. Ma újra ismernek – hála színészinterjúimnak. Kapcsolatot mindenkivel interneten tartok. Kolozsváron volt szerencsém megismerkedni Dáné Tibor Kálmánnal, akivel a Művelődésbe írt cikkeim okán azóta írói kapcsolatba kerültem; Kós Katival a Kötő József-emléknapon ismerkedtem meg mint meghívott előadó, és dr. Széman Péterrel, Egyed Emesével is. Vásárhelyre Lázok János hívott egy rendezvényre, amit nagy megtiszteltetésnek tartok. Ekkor ismertem meg Ungvári Zrínyi Ildikót, Albert Máriát, Bartha Katalin Ágnest, Boros Kingát, Szebeni Zsuzsát. Csíkszeredában Cseke Gáborral, Sepsiszentgyörgyön Szonda Szabolccsal, Brassóban Házy Bakó Eszterrel, B. Tomos Hajnallal, Kolozsváron pedig Horváth Lászlóval, Nánó Csabával találkoztam személyesen a Thália erdélyi napszámosai könyvem bemutatója alkalmából. Kántor Lajossal 2016-ban sikerült újra találkoznom, akkor ismertem meg Bartók Juliannát. Évente két-háromszor megyek haza, édesanyám 92 éves, a húgom van vele; őt szoktam felváltani. Másfél évvel ezelőtt nagyon boldoggá tett, hogy személyesen találkozhattam sok régi kollégámmal, ismerősömmel a Thália kötet bemutatója alkalmából. Van virtuális jelenlétem a Cseke Gábor és Gergely Tamás által szerkesztett Káfé főnix oldalán is.

 – Fiatalkorodban kezdtél verset írni, közölni. Ezek hol jelentek meg, hogyan fogadták az olvasók? 

 – Korunk, Igaz Szó, Vörös Zászló, Ifjúmunkás, Echinox… Az első közlés nagyon sokat számított, huszonegy éves voltam, főiskolás. A közvetlen környezetem sohasem volt lelkendezős fajta. Egy-két pozitív visszajelzés, felkapták a fejüket páran, ennyi történt. Később, ha egyáltalán elolvasták, a színészkollégáimra inkább negatív hatással volt: most akkor mi vagyok, illetve mi jó nekem, mert ha a színházban nincs sikerem, lehet máshol… Visszhangja talán akkor lett volna, ha írói-költői berkekben forgok. 

 – Interjúkat készítettél/készítesz a színházművészet jeleseivel. Hol közölted ezeket, mekkora sikerrel?

 – A Korunk hozta le Kántor Lajos jóvoltából. Nagyon izgalmas volt, és sokan reagáltak rá, így vagy úgy. Merész vállalkozás volt részemről magunkról írni. Erre addig tudtommal más nem vállalkozott. A kritika, már ami minket, sepsiszentgyörgyieket illetett, nem hordozott a tenyerén, perifériára szorult kisvárosnak számítottunk valahol az alvégen. Sokszor intéztek el félkézről egy-egy előadást. A színészek várták a sorozatot, és arra készültem, hogy amennyire tőlem telik, minél többükkel beszélgetni fogok, sőt, megkeresem a kritikusokat és a rendezőket is. Persze, azt, aki szóba áll velem. Jó lett volna. De lenéztek, Harag György sem volt optimista vállalkozásom felől, Jánosházy György, Kincses Elemér sem. De voltak köztük nyitottak, bátrabbak, kevesebb előítélettel. Nagy kár, hogy a Korunknak is le kellett állnia velük, és a Kriterion sem merte bevállalni. Vagy nem engedték… Domokos Géza sajnálattal közölte, hogy lehetetlen kiadni. Én csak azt sajnálom ma – de nagyon! –, hogy akkor nem volt hozzám senki nyíltabb, hogy legalább sejtsem, mi forrong a mélyben... 

 – 2018-ban megjelent egy közös köteted B. Tomos Hajnal brassói csángó költővel, újságíróval, amelyben a rövidpróza mellé te készítetted a grafikákat, te vagy a kötet illusztrátora. Ki adta az ötletet?

 – Iskoláskoromban szerettem rajzolni, mindig lenyűgözött a képzőművészet. Nemrég felfedeztem a számítógépes grafikát. B. Tomos Hajnal ötlete volt, hogy készítsek rajzokat karcolataihoz, látva, miket tettem fel a Facebookra. De másoknak is megtetszett, volt, aki megvádolt, hogy lenyúltam valahonnan. Azóta szignózom. Azóta is rajzolok. A legnagyobb dicséret akkor ér, ha szakmabeli reagál. Ezért jó a világháló. Még jóformán meg se gondoltad, felteszed, s azonnal érkezik a reakció.

 – Úgy érzed, hogy van még kérdésed és mondanivalód?

 – Most következik az a rész, ami magyarázatot ad arra, miért esett ki több mint húsz év kultúra az életemből. Átérkezve, a remény, hogy majd hozzájutok a könyvekhez, a kirakatbeli árakat látva, befagytak. Nagyon drágák voltak az otthoni árakhoz viszonyítva. Ellenben kaptam egy Bibliát. Úgy kaptam, mint Isten levelét, személyesen nekem, útmutatással együtt, hogy mivel kezdjem, s ez a Példabeszédek volt. Ezen keresztül ragadott meg az igazság magamról, az emberről általában. Ezután János evangéliumát olvastam, akit a legközelebb engedett magához az Ember Fia, és aki a legjobban szerette az Urat. Minden vágyam teljesült. Olyan mértékben vett igénybe az olvasása, hogy szinte semmi másra nem jutott hely bennem. A színházhoz fűzött reményeim nem váltak valóra, és nem is vonzott az a légkör, ami akkor itt volt (Zalaegerszegen – szerk. megj.). Megviselt, hogy kikerültem belőle, mert elképzelésem nem volt, mihez kezdhetnék. De minden pillanatban éreztem Isten jelenlétét, akit addig nem ismertem. Az volt a legfontosabb, hogy ne a magam, hanem az ő akaratát teljesítsem. Ettől rögtön nehézzé váltam környezetem számára. Felismertem bűnösségem, mélyebben, mint addig hittem magamról. És elnyertem bűneim bocsánatát, tele lettem örömmel, derűvel néztem a holnap elé. Kihívásnak fogtam fel azokat a munkákat, amiket addig nem sokra becsültem. Addig csak sajnálni tudtam azt, akinek a munka kötelesség volt, nem öröm, most viszont láttam, milyenné képesek válni egyesek a végzése közben. Rájöttem: ha boldogulni akar az ember, a hit az élet minden területén fontos. Valósággá váltak az igék, amivel Isten biztatja az embert; a „ne félj” annyiszor ismétlődik a Bibliában, ahány napja van az évnek. „Minden lehetséges annak, aki hisz”, „Az én erőm erőtlenség által végződik el” – mondja. És ez csodákkal töltötte meg napjaimat. Tanultam Istennel járni. Szeretni, amit ő szeret, tenni, amit parancsol. Ismerkedtem magammal is. Mindig mindenre menet közben derült fény. Megszűnt a színházi létformám, s kiderült, hogy anélkül is lehet élni. Tanultam a ráhagyatkozást, pánik nélkül, szabadon. Státuszom megváltozásával sok minden kiderült a körülöttem élő emberekről. Átértékelődtek a kapcsolatok: a férj szerepe, a feleség szerepe. Már nem akartam azt tenni, amit szerettem volna, csak ha egyezett Isten akaratával. Ez mindent felborított, az addig kialakult rendet, otthon is. Ijesztő lehettem. Lassan törődtek bele. Csak a Bibliát és keresztény könyveket olvastam. Nem akartam senkinek semmivel tartozni, a kölcsöntől irtóztam, esténként, reggelenként is imádkoztam. És boldogan hirdettem az örömhírt mindenkinek. Ez volt a legfontosabb, ma is annak tartom, hogy az emberek felismerjék: Isten létezik, közel van hozzánk, és azt akarja, hogy megismerjük Őt. Mert nélküle nincs élet. Ő az. Azt nem tudtam, hogy az én próbám mi lesz, mekkora; tökéletesen bíztam Istenben, hogy el fogom tudni viselni. De eljött a pillanat, amikor elfáradtam a várakozásban. Sok év után már csak a remény maradt bennem, hogy a családom is Istenhez fordul. Amíg az ember Isten országában még gyermek, minden könnyű, azután kezdődnek a nehézségek. De sosem adtam fel, bár egyre több hiányosságot fedezek fel magamban. Semmit nem ér az ember Isten kegyelme, ereje nélkül. De Ő nem változik. Soha nem veti el színe elől azt, aki hozzá megy. Amit megígért, megtartja. Figyelmeztető, súlyos szavai azért vannak, hogy tudatosítsák bennünk: ma van a ma, holnap ki tudja, lesz-e... Én tettem egy nagy kanyart, egy széles kört, visszalátogattam azokhoz, akik közül kihívott, hogy elmondjam valamiképpen, hogy meg is hallják az üzenetét. Hogy ki hallja meg és ki nem, ez az Ő titka. Az én részem a postás szerepe.

 – Kérlek, sorold fel köteteidet, megjelenésük évével.

 – Vajúdás (próza, Blessed Hope, Omni-scriptum Kiadó, 2015); Te tudsz engem, Uram (vers, próza, Underground Kiadó, MEK, 2016); Thália erdélyi napszámosai (interjúk, Tinta Kiadó, 2017); Ének az élőknek (versek, MEK, Underground Kiadó, 2018); Van ilyen? (B. Tomos Hajnal karcolatai, Nászta Katalin, grafikák, MEK, 2018). 

 – Mi van a fiókban, mit szeretnél kiadni 2020-ban?

 – Legújabb verseim kiadását a Pannon Tükör Kiadó tervezi a júniusi könyvnapokra. A közelmúltban született színházi cikkeim, interjúim, prózai írásaim kötetbe rendezésén dolgozom.

https://www.e-nepujsag.ro/articles/jatek-a-boldogsaggal