Mert „Isten van valamiként
minden gondolatnak alján” *
Pásztáz
s ha megbotlasz a sötétben egy akadályban,
világos: nem vagy átlátszó.
A sötétség ura kezdett lakozást venni nálad,
hogy ami eddig világos volt, sötét legyen
s te kiess a kegyelem tisztaságából.
Soha nem lett volna akkora,
mint amekkora mellettem.
Kicsi volt először;
nagyobbra önmagánál csak belül tette
a katonaságnál megszeretett rend -
s én, csalóka vizű patak, girbegurba ösvényeimmel
akaratlanul elcsábultam, mert rendre vágytam.
Így leltünk egymásra tévedt vágyaink keresztútján
s karoltunk bele máig nyúlón másikunk világába.
Már rég nem verset írok,
naplót versben.
Kigúnyolhatnak vén koboldok,
kikből az őszinte szó kifogyott;
a hazugság millió rést talál,
hogy eltérítsen a vallomástól,
ki ne bukhasson végre a szádból:
magadon kívül mást nem szerettél.
Persze, nagyon szerettél volna,
de mindig közbeléptek.
Kiszakították öledből,
eltiltottak lesajnálással, megvetéssel,
nagy folyamban áradtak
ellenállás nélkül a tengerbe sodorva –
Szép volt a kezdetben csörgedező csermely
köveken ugrándozó friss patak.
Milyen piszkoskék hullámokkal
ragadt el a folyó, a megáradt!
Vigasztalhatna, hogy égi kísérőim
minden leírt szóm jegyzik,
ha teljes jóindulatukban bízhatnék.
De ki állhat meg majd,
mikor elszámoltatnak
a gondolatrendőrök főnöke előtt?
De nem, nem!
a gondolat annyira szabad!
Foglyul ejtheted egyedül, te magad,
s mint kóbor fecskéket elhessegetheted
a nem hozzád valókat!
Csak tudnod kell magadról, kié vagy:
világosságé vagy sötétségé.
S ha a fényé, világra jön mind
mi a sötétben fakadt.
Ez az igazi vallomás
nem a tételesen felsorolt
tévesztett tettek garmadája.
S ehhez elég az igazság
egyetlen vékony fénynyalábja,
hogy felszínre hozza benned,
mi sötétben rejtezett.
Nem a tett, de a vonzódás,
a kívánság menekülő vágya a tettes!
Őt büntetik, téged felmentenek!
hát szakadj le róla, míg teheted.
Már nem is látok,
úgy rovom egymás alá a sorokat.
Valaki okul belőle, kisilabizálja
s rá majd nem ragad az elvágyódás bűne,
hogy mindig máshol lenne,
hogy soha nem tudott ott lenni teljesen a van-ban,
mi olyan kevés volt, tele rácsozott
szűk kis ablakokkal.
Hát hogyne vágyott volna nyitott szemre,
hogy táruljon ki előtte
a látóhatár, a széles, akadálymentes
fölszabadító, egynemű valóság!
Nem én írom,
a tollam tudja mindezt.
Amíg számítógépbe nem pötyögtem,
bénultan hevertek tudatom alján ezek a kövek.
De kezemben a toll össze van forrva
az igaz dolgokkal,
mik a páriák közt felismerhetővé faragták arcom,
hogy ne tévessz össze senkivel,
aki nem a te letört, megtalált részed
Istenem!
ne engedj kihullni kezedből!
Mit érne kereszthalálod,
ha bármit hozzá kéne tennem,
hogy az egész, teljes megváltás
rám is érvényes legyen, lehessen?
A hit kötelének erős sodronya
vékony hajszállá silányul a gondolatra,
hogy rajtam is múlna üdvösségem -
