Mail-interjú Nászta Katalin színművész-költővel

hetvenedik születésnapja alkalmából

Amikor levelemben Nászta Katalint felkértem, meséljen hivatásáról, alkotói énjéről, teljesítményeiről, kudarcairól – egyszóval a mostanig eltelt 70 évről –, a tőle már megszokott egyenességgel válaszolt:

„Régebb úgy voltam ezzel: mit kell külön ünnepelni egy kerek évfordulót? Főleg, ha az ember idősebb. Mintha az ő érdeme lenne, mennyit él. Mintha az élete teljesítmény lenne, ami a hossza miatt díjazható… Ilyen nincs. 

Az élet értékesebb annál, hogy így mérjük, hogy így viszonyuljunk hozzá. Meg aztán furcsa érzés. Egy nőnek nem szabadna megöregednie. Ilyet persze csak a buták mondanak, de ki nem buta, ha a saját életéről van szó? Most már mindenki tudni fogja, hogy már ez is elmúlt hetven, mit akar…?   Persze, ilyeneket a színházi múltam mondat velem, hiszen játék, tréfa nélkül nem lehet normálisan elviselni semmit. Remélem, hallani a kacagást a mondat mögött .”

Aztán elindultak a kérdések és érkeztek tőle a válaszok, melyek mindvégig oly közvetlenül és nyíltan vallottak róla, mintha csak egy kényelmes kanapén ülve beszélgetnénk. 

* 

Riporter: B. Tomos Hajnal (BTH) – Sportolónak indultál, színművész lett belőled s ezzel párhuzamosan verset írtál, színész-interjúkat készítettél, később blogot vezettél és vezetsz folyamatosan, köteteid jelentek meg és több irodalmi folyóirat publikálja alkotásaidat. „Civilben” boldog feleség, két felnőtt férfi anyja és egy aranyos fiúgyermek nagyija vagy. Lehet-e ezt a teljesítményt tovább fokozni most, hogy már Te is „hetvenkedni” kezdtél? 

Nászta Katalin (NK) – Jó, hát akkor kezdjük: nemcsak indultam, sportoló is lettem, tornászként (cat. I, senior) országos 3. díj volt a legjobb eredményem, de megyei és városi versenyeken jobb helyezést is elértem. De akkor ezzel nem dicsekedtünk, magától értetődő volt, hogy csak nyerni lehet… Kívülről igen, ilyen szépen ível a hanyatlás felé az emberi életpálya… Épp ezért, ezt nem is szeretném fokozni… De viccen kívül, nem ilyen sima az út! Tömbökben éltem meg ezeket a szakaszokat. Voltam felfedezett pár hónapig Kántor Lajos jóvoltából, aztán reményteljes színis fiatal, csalódott végzős, csalódott szerelmes, tévelygő kereső, versbe menekülő, majd a családi életben megnyugvást találó, de később elégedetlen alkotó, kíváncsi kérdező. Most tényleg pihenhetnék, még az unokám is 220 km-re van tőlem, most meg, ha mehetnék, sem szabad. De nem pihenek, mert imádom, hogy végre azt csinálhatom, amit kényszer nélkül szeretek. Írok.

BTH – Versírás terén mikorra tehető a kiindulópont? Mi vagy ki adta Nászta Katalin kezébe az alkotói tollat?

NK – Apám. Velem okos volt, halk, figyelmes és szerette a verseket, az irodalmat. Naplóírásra buzdított, megmutatta, hogy fiatal korában ő is vezetett, elmagyarázta, milyen sokat lendít az ember fogalmazáskészségén. És írni kezdtem. Ma is megvannak az első naplóim. Édesanyám elalvás előtt mindig mesét olvasott nekem, karácsonyra könyveket kaptam. Banális dolgok, de felértékelődnek mostanra… Két lehetőség közül választhattam: alkotó legyek, vagy előadó? Írjak, vagy csak mondjam, amit mások írnak? Már gyermekként tudtam, hogy azt, amit mondani akarok, én fogom megírni.

BTH – Innen egy verses pódiumműsor létrehozása már csak egy gondolatnyira lehetett. Kiket szólaltattál meg a színpadon?

NK – Tóth Árpáddal és Arany Jánossal kezdtem. A színművészetire a felvételin Vojtina Ars poétikáját mondtam végig – csoda, hogy nem aludtak el alatta. Azokhoz nyúltam, akikkel azonosulni tudtam. József Attila Talán eltűnök hirtelen-jébe olyan jól bele tudtam „feküdni” pld. De a nagyon nagy versekhez nem mertem nyúlni. Talán azért sem, mert mások már sokszor, jobban és másképpen elmondták előttem, én pedig még nem találtam meg a saját hangomat. Illyés Gyula oratóriumát is azért választottam, mert senki sem mondta addig, úgy, ahogy én elképzeltem. Meg az üzenetéért, persze! Aztán jött Pilinszky és mindent megváltoztatott. Átvilágított rajtam. Érdekesek ezek a dolgok. Van vers, ami használ, van amelyiket én „használom”, és van, amelyik velem egy, és sosem tudom megunni, teljesen kiismerni sem. Kányádi versei tiszták voltak, mondhatóság szempontjából is, meg lehetett mosakodni bennük. Juhász Ferencben pedig úgy éreztem magam, mint egy izgalmas őserdőben, amiből ki kell jutnom, de előbb fel kell fedeznem, mit rejteget. Pld. a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. Vagy A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában. Ennek elmondására aztán soha nem is szántam rá magam. És nem sorolok fel minden nagy verset, amit szerettem mondani, mint Pilinszky Apokrifjét és még sok nagy versét, Zelk Zoltán Sirályát stb. Ezek a versek engem is meghatároznak valamiképpen. De most, hogy belegondolok, nem mondhatott az ember bármikor verset. Alkalom kellett hozzá, meghívás, felhatalmazás… Sokkal nagyobb súlya volt egy-egy vers elmondásának, szavalásának, mint mostanság. Másként állt hozzá akkor az ember. Megtiszteltetés és küldetésszámba menő feladat volt.

BTH – Talán épp könyvedben, a Thália napszámosai-ban olvastam, hogy a színművész elsajátítja ugyan a „kötelező” tudnivalókat a főiskola termeiben, sőt hellyel-közzel a mikéntekre is válasz kap, de a mesterség titkait csak a világot jelentő deszkákon fedezi fel, ott is, csak ha sikerül ellopnia azokat a szakma igazi mestereitől. Pályádon voltak-e ilyen vérbeli tanítók?

NK – Hogyne! Tarr Lászlótól a lezser, sallangmentes őszinteséget, az egyszerűséget szerettem meg. Aztán kiderült, hogy ez a legnehezebb. Megállni, hogy ne „produkáld” magad. Az ember folyton ezzel küzd a nyilvánosság előtt. De a kérdésedben nem szeretem az ellopni meg a szakma mesterei kifejezést. Ha itt lehetne lopni, akkor szinte mindenki sikeres lehetne. És ha ez mesterség lenne, akkor ez favágás lenne. Abban a pillanatban, amikor a szádba akarják rágni a falatot, nem tudja bevenni a gyomrod. Csak akkor van esélyed, ha rájössz a titkára. Ezt pedig szerető figyelemmel lehet elérni. A mesterséghez annyi köze van, mint… a lónak a futáshoz. Azt sem tanítja senki. Tudja, hogy ló. Egyszer csak rájön, megérzi és senki sem tudja megállítani. Persze, be lehet fogni s pályára lehet állítani, de itt senki sem szeret versenyló lenni. Mikor Mesterként emlegettük pld. Tompa Miklóst, az a tapasztalatának, a múltjának szólt, de inkább tiszteletből ragasztottuk rá, nem a szó valódi értelmében. Hiszen ő is a leginkább úgy tanított, hogy nem tanított, hanem mesélt. És abból mi rájöttünk, miről is van szó. Sztorizott, játszott, felugrott a színpadra és bohókásan, groteszkül eljátszotta, mint egy gyermek, hogy mit is érez-gondol a figura, mialatt ezt vagy azt mondja, vagy ezt vagy azt hallja. Inkább játékidők voltak ezek a próbák, hosszabbításokkal, de nagyon élveztük. Énlegalábbis, de sokan mások is, akik szerepeltek a rendezéseiben. Csak a kívülállónak volt savanyú a szőlő…

BTH – Még a romániai rendszerváltás előtt családostól áttelepültél az anyaországba. Magánéleted, szakmád terén hozott-e számottevő többletet ez a gyökeres változás?

NK – Erről már nyilatkoztam (szent ég! ilyen öreg vagyok?). GYÖKERES változást hozott. De nem földi gyökerek, hanem az eredetem tekintetében. Ez nem többlet, inkább csere volt. Szívcsere. Az új szív új vérrel működött. Amivel senki nem tudott megkeresni otthon, itt megtalált. És nem a szörnyű viszontagságok miatt, kétségbeesések határain, hiszen szerencsés voltam. Hanem a végső kérdésekre kapott válaszok tekintetében. Hogy Van Isten, Nem Süket, Él, Tud rólam, és Beszél is hozzám. Olyan bolondságnak tűnt, hogy nem tudtam befogni örömömben a szám, azonnal elújságoltam a környezetemnek. Azt hittem, mindenki örvendeni fog, velem együtt. Hát nem így történt.

BTH – Féltél-e valaha amúgy istenigazából? S itt nem a fekete kapucnis „úrra” gondolok, aki egyszer mindnyájunkért beállít, hanem az élet fordulatai által kiprovokált mély és fájdalmas döbbenetekre.

NK – A kapucnis úrtól nem félek. De volt egy időszak, amikor az utcán is féltem hazamenni, mert úgy éreztem, üldöznek. Valós alapja volt ennek, még férjhezmenetelem előtt. De utána lassan elmúlt. Fiatalon még azt hittem, senki sem bánthat. Mindenkiben megbíztam. Aztán az „élet” megtanított az egészséges óvatosságra. Azt is megtanultam, attól fél az ember, akinek hatalmat enged maga fölött. Ezért jól kell „urat” választani.

BTH – Pályád, életviteled magától értetődően feltételezte az ún. értelmiségiek társaságát, alkalmad nyílt viselkedésük, szociális, politikai, stb. állásfoglalásuk megfigyelésére. Véleményed szerint a jelenlegi konjunktúrában fellelhető-e a Babits Mihály által megfogalmazott „írástudók árulása”?

NK – Nagy felelőssége van az írástudóknak, de nem lehet annál nagyobb, amit egy „normális” embertől elvárunk. Számomra az írástudók véleménye, magatartása azért fontosabb, mert tőlük várom-várnám el azt a bölcsességet, amire szükségem van ahhoz, hogy az életemet bölcsen éljem le. Nem éltem, nem élek velük egy társaságban. A színház remek hely ugyan a szellemi táplálék megszerzésére, de azért igen sok salátát is megetetnek veled… Azok, akik valóban mélyen gondolkodók, nem itt találhatók, hanem otthon, a saját barlangjaikban. Az írástudó, ha kimegy a „közönsége” elé, nem más, mint az aktor, aki hivalkodik, mutogatja magát. Kevesen vállalkoznak arra, hogy megosszák alkotói gyötrelmeiket, felismeréseiket, azokat is csak a legközelebbi barátaikkal, vagy eggyel. Ezért is értékelődnek fel a személyes barátságok. De egy férfi és egy nő szellemi barátsága általában nem áll meg itt, ennél tovább megy. Nem tudom, mennyivel szerencsésebb olyan társ mellett élni, aki szintén művész, de nem csak olvasmányélményeim alapján nem sikerülnek igazán ezek a kapcsolatok. Vagy egyik, vagy másik megsínyli valahogy. Az árulás nem itt kezdődik, hanem ott, amikor emberként hajol az ember erre vagy arra, olyan társadalmi rendszerekben, amikor azok megrendülnek. Láttam emberségeset itt is, ott is. Az ideológiák hülyítik meg az embert, és emiatt esnek egymásnak az emberek… 30 éves voltam. Mentem az utcán, úgy éreztem, tökéletesen kiegyensúlyozott az életem, családom van, színésznő vagyok, szeretnek, magammal is elégedett voltam. És valamilyen beszélgetés kapcsán felmerült az igazság, igazságosság kérdése, ami gyomorszájon ütött. Kinek van igaza, ha mindenkinek igaza van? Az Igazság tulajdonképpen ekkor kezdett érdekelni. Hogy maradhatsz hiteles ember, ha bárkinek is a pártjára állsz, mikor azok egymásnak esnek? Hogy tehetsz igazságot közöttük? Még, ha erre nem kér fel senki, akkor is tudnod kell disztingválni. Ehhez pedig bölcsességre van szükséged. A fogalmak mibenlétével is ekkoriban kezdtem behatóbban törődni. A tudás jó, de általában kiabál és sérti azt, akinek szól, mert rádöbbenti azt a tudatlanságára, amit senki nem szeret, tehát a tudás gőgőssé tesz. Ellenben a bölcsesség simogatva, kedvesen, szelíden, lágyan adja értésedre, így örömöd telik a felismerésben. Még nem tudtam semmit a Bibliáról, -ból, csak töprengtem ezeken a dolgokon. És ezeket nem tudtam megosztani senkivel, mert nem találkoztam értő füllel, akire rábízhattam volna a gondolataimat. Az olvasmányaimban kerestem. De ahhoz is kellett volna legalább egy ember, aki útmutatást ad, hogy mit olvassak. Ahhoz pedig 100%-ban hitelesnek kellett volna lennie. Ilyen pedig nincs. Maradt tehát a papír s a ceruza. És közben játszottam Caragiale-t, ahol hallom a mondatot: Ha árulás, legyen árulás, csak mi is tudjunk róla… Túl az állítás primér jelentésén, azért ezek beleragadnak a fülbe. Egyre jobban láttam, az igazságért mindenki fejét betörik. Míg fiatal vagy vonzó a hősi halál, de felelősséget viselő emberként a lehetetlennel szembesülsz: életben maradni, vagy meghalni az igazságért? Gordiuszi csomónak tűnt. És mindez még csak elméletben és még otthon, a kitelepedésünk előtt. Mindenre ráfeküdt a táborok szűklátókörűsége, a vásárhelyiek és kolozsváriak vetélkedése, a székelyek kivagyisága a magyarok ellenében, a magyarok és románok közti kibékíthetetlen ellenségeskedés, a művelt és pallérozatlan elmék háborúzása stb. Ezek csak tetézték a problémáimat, megoldhatatlanok voltak. Az írástudókban véltem leginkább bízni, a tanult elmékben, a kutató-keresőkben, mert ahhoz legalább kell egy kis alázat, ami elviselhetővé teszi az embert. De senki sincsen az igazság birtokában. Akkor? És akkor találkoztam az Igazsággal, ami mindezek fölött van. Oszthatatlan. Egy. Mindenkire egyformán érvényes. Nem részrehajló, nem kivételez, nincs mutyizás, megvesztegethetőség. Az írástudók felelőssége éppen ebben áll, hogy ha megismerték az igazságot, legelőször is magukra alkalmazzák. Illetve nem is ez a legjobb kifejezés ide. Azt mondja az Írás, hogy az igazság szabaddá tesz. Mitől? Elsősorban attól a félelemtől, amit az igazsággal kapcsolatos tévedések miatt kell elszenvednie az embernek. Az írástudók kezdetben az Írást tudták, ismerték, azt tudatták az emberekkel, a többit maga az Írás végezte el bennük. De ha az Ige papíron marad, nem több, mint betűk halmaza. Lábra kell kelnie, járnia kell, cselekednie. Ehhez pedig hiteles emberekre van szükség, akiben látni lehet, hogy „működik”. Ilyen értelemben az írástudók csak akkor lehetnek árulók, ha ezt az Írást tagadják meg. Amit sokféleképp meg lehet tagadni, és ezt az emberek is jól ismerik, pld. ha csak a vizet prédikál kezdetű mondásra gondolsz… A Szellem az, ami megelevenít – mondja az Írás, de az ember ezt szellemre kicsinyítette/torzította, ami ma már általában az értelmet, nem az eredeti jelentést hordozza. Nevezheted az Úr Jézust árulónak, mert a körülötte álló tömegnek példázatokban beszélt, és csak a tanítványainak magyarázta el azok jelentését? Vagy ostobának lehet mondani Istvánt, akit elsőnek köveztek meg, mert levezette Isten munkáját a népében a történelem folyamán? Vagy elítélheted Pétert, mert elárulta Mesterét, látva kiszolgáltatva az őt megfeszítők kezei között? Hogyan ítélhetsz el embert ember létedre? Csupán a megítélés, a felismerések megosztása a dolgunk, a szentenciát nem mi mondjuk ki. Esélye pedig a legmegátalkodottabb bűnösnek is van. Ha pedig már nincs, az kívül esik a mi hatáskörünkön, mert meghalt. Kérdésedre tegnap elolvastam Babits vonatkozó írását, amit eddig nem ismertem, és egyet kellett értenem a Prédikátorral, akit Bölcs Salamonnak hívnak, hogy a sok tanulás fáradtságára van a testnek, s az embernek egy fő dolga van: Istent félni és az ő parancsait megtartani. Ehhez pedig erőt a Szent Szellemtől kap, ha hisz. Ahhoz pedig hallgatnia kell az Írást, amiből egy iota (írásjel) sem vész el, amíg minden be nem teljesedik. Babits kétségbeesett erőfeszítése, összebékíteni az ismeretet, a bölcsességet a tudással azok fejében, akik ezt nem ismerik, nem fogadják el, de ágálnak és hivalkodnak saját „szellemi igazságaikkal” – felüdített, ugyanakkor el is fárasztott. Ez az a fáradtság, amitől az embernek a kedve is elmegy az „agyas” emberek szóváltásait hallgatni. Az Írás ennél sokkal egyszerűbb és nagyszerűbb. Úgy tanít, úgy vezet el az Igazságra, hogy Te ismered fel, nem én rágom a szádba. Ezért hát egyetlen árulása lehetséges az írástudóknak, ha az Írásnak ezt a hatalmát megvetik.

„A Kor problémájára aligha az tapint, ki elmaradt vének módján csahol a Kor ellen, s csak oly bűnöket tud szemére hányni, miket az büszkén vállal.” (Babits Mihály: Az írástudók árulása)

Ilyen elmaradt vénnek érezhetném magam én is, ha nem lennének sokan fiatalok, értelmesek, bátrak, akik megismerték az Igazságot, és igazsággal, irgalommal, békességgel a szívükben járnak közben az írástudókért is Nála, nem tartva ostobaságnak az élő hitet.

BTH – Apropó ”alkotói gyötrelmek”: költői éned milyen közegben tud leginkább kibontakozni? Vagy: szerinted a költő legyen költő és „ne hitvány, gyönge báb”? Szóval, ha múzsa látogatja, alkot az még a jég hátán is.

NK – Így kellene lennie. De a költő is hitvány, gyönge báb, aki nem mindig tud akár a jég hátán is alkotni. Szerintem. Csak akkor tudtam „kibontakozni”, – hogy érdemes volt-e, eldöntik mások –, ha békén hagytak. Ha létezett egy zug, ahová visszahúzódhattam. Máig is kételkedem abban az eredményes alkotói módszerben, ami a legnagyobb zsivajban is létre tud hozni olyasmit, amihez a legalaposabb elmélyülés kell.

BTH – Vannak olyan alkotásaid (és ezt versre, prózára, grafikára egyaránt értem), melyeken valósággal átsüt a Teremtővel állandó „párbeszédet” folytató ember mélységes hite. Akarsz-e erről beszélni?

NK – Vallani a vallomásról? Nem. Beszéljenek a versek.

BTH – Verseidben eléggé közvetlenül, úgyszólván minden „bevett” költői praxist mellőzve kommunikálsz az olvasóval. Szerinted mit értékel jobban a mai versbarát: a hangzatos, rímes formát, vagy inkább az „ütős” tartalmakat ?

NK – Ezt is, azt is. De ha kommunikálok vele, az már jó. Én sem vagyok mindig ugyanolyan lelkiállapotban. Van, amikor táncolni vágyom és van, amikor csak állni egyhelyben és a másikra figyelni. De az értékelésekkel úgy vagyok, minden nagyképűség nélkül, hogy nem igazán számítanak, holott alig várom, hogy megtudjam, miként vélekednek róluk. A tartalmat szeretném minél frappánsabb formában közvetíteni, hogy célba jusson. Ebben nagy szerepet játszanak képességeim és saját ízlésem, tagadhatatlan. Amikor hagyom magam befolyásolni, általában elkezdek arra hasonlítani, aki hat rám, és egy idő után már nem ismerek magamra. Inspirálódni viszont nagyon szeretek! Egészen lázba tud hozni, megtermékenyít egy-egy remek gondolat, szókapcsolat, érvelés. Szeretem a hangosan gondolkodó irodalmárokat. Olyankor emberközelibbek.

BTH – Mi a véleményed a manapság már-már marokszám osztogatott irodalmi díjakról? Mi szükséges egyikük-másikuk kiérdemléséhez: közéleti „fennforgás”, sűrű pódium- vagy internetes szereplések, esetleg befolyásos kapcsolatok, vagy egyszerűen és nyíltan megírni a sokaknak a TE igazadat ?

NK – Az irodalmi díjakról és „fennforgásról” verset írtam, Metsze(t)gmens címmel:

ez egy szegmens / lehet nem szeretni / szegmensek vannak / érdekek mentén / a lapokat időnként újrakeverik / majd kialakul / az utolsó nagy karantén.

Mivel marokszámra osztogatják a kitalált díjakat – milyen értékük lehet? Persze, ha bizonytalan vagy magadban, szükséged van rájuk. De tapasztalatom szerint többet ártanak, mint használnak. Ha megkérdezel egy díjnyertest és őszintén válaszol, beismeri, hogy utána sokkal nehezebben fog tollat. Többet „használ” a mellőzés, a „szenvedés”. Az internetes szereplések hasznodra válhatnak, ha megfelelő bátorságot merítesz belőlük. A hangsúly a megfelelő-n van. Méltányos legyen mindig, és soha ne legyen agresszív, se pozitív, se negatív értelemben. Ami pedig az én igazamat illeti, már kifejtettem a véleményem. Az igazság érvényes, és működik attól függetlenül, hogy azonosulok vele vagy sem. Vagy egyik, vagy másik oldalára kerülök. Kertész Imre írt erről nagyon bölcseket A végső kocsma c. kötetében: „Az író – írja –, ha becsületes, mindig birtokon kívül van. Tudja, hogy nincs semmije, s hogy nem tud semmit” (épp Babits Mihálytól idéz).

BTH – Ha most lehetővé válna eddigi életed visszapörgetése, melyik kép/jelenet lenne a leg-leg, ahol korlátok nélkül boldog és elégedett voltál?

NK – Az a pillanat, amikor bűneim bocsánatát elnyertem. Egy negyedik emeleti szobában, Zalaegerszegen, 1989 végén.

„…ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer. 31: 33-34)

„Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt. 103:12)

„Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róma 6:23)

BTH – A magam és a Káfé főnix portál szerzői nevében jó egészséget kívánok Neked, hogy ameddig csak mondanivalód van, írhass, alkothass az igaz szóra éhezőknek.

Kérdezett: B.Tomos Hajnal

 2020. április 18.

https://ujkafe.website/?p=89595#more-89595