https://ujkafe.website/?p=89671#more-89671

Nem tudom, nincs rá észszerű magyarázat, miért lesz egyik emberből festő, a másikból tanár, a harmadikból egyéb. Honnan és ki kódolta az emberbe ilyen vagy olyan képességeit? Ma már azt látom, hogy valójában nincsenek véletlenek, és egyszer csak a halló fülűeknek valóban megnyílik a fülük. Paradox módon az az érzékszervük, amivel születtek adott pillanatban rátéríti őket a kijelölt útra. És a festő-gén, a művészetértelmező-gén, az író-gén elkezdi működését és betöltik a sorsuk, miként választott interjúalanyom esetében is. Katona György keresve sem találhatott volna alkotói munkásságának tolmácsolójául értőbbet, mint Veress Zsuzsa, aki a Pápai Református Gimnázium magyartanára, ugyanakkor a festő felesége, életének igaz társa.

1.

Ezelőtt tíz évvel, a művész ötvenedik születésnapjára a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Kiadó, többek közt Pápa város önkormányzata támogatásával a festőművész munkáiból reprezentatív katalógust adott ki, aminek előszavát Veress Zsuzsa jegyzi. Ebből idézek:

„Bajvívás volt itt: az ifjú Minden
Keresztüldöfte Titok-dárdával
Az én szívemben a Halál szívét,
Ám él a szívem és él az Isten.”

„Ennek a versnek többszörösen köze van Katona Györgyhöz. Először is: Ady írta, aki nemcsak földije a festőnek – lévén mindketten szilágyságiak –, hanem szegről-végről rokonok is. Nem csoda tehát, hogy Ady szerepel a művész házi panteonjában. Lehunyt szemű, szimbolikus portréja, a szintén jelképes hét szilvafával, a festő viszonyát fogalmazza meg a nagy költőhöz.

Másrészt: ez a négy sor Szent György legendájának személyes átfogalmazása. A Sárkányölővel ismét csak bensőséges kapcsolata van Katona Györgynek. Nomen est omen. Aki György, az arra hivatott, hogy legyőzze a sárkányt, vagy legalább »meggyőzze«, ahogy nem kevés öniróniával megfogalmazta egyik nonfiguratívba hajló képének címét maga a »nemes lovag«. Hogy a megváltás kétezer éve húzódó utómunkálatain dolgozik, s hogy ez bizony sokszor tragikomikus szélmalomharc, jelzi a festőre ragasztott címke: Sárkányölő Don Quijote.
A katolikus egyház nemrégiben törölte szentjei sorából Györgyöt, azzal az indokkal, hogy története nyilvánvalóan »csak« mítosz – tanú rá a görög mitológiából Perszeusz megejtően hasonló esete a szörnyeteggel és a királykisasszonnyal. Én azonban azt gondolom, hogy az efféle mítoszok igenis az élet legmélyebb igazságait tartalmazzák: E világ Gonoszságával fel kell venni a harcot (= sárkányölés), a királykisasszonyokat (értsd: a Szépet, a Jót, az Igazat) meg kell menteni. És mítosz ide vagy oda, a bajvívás eredménye, hogy »él az Isten«.
És ezzel benne is vagyunk Katona György munkásságának sűrűjében: a biblikus keresztény, és a mitologikus látásmód legalapvetőbb jellegzetességei közé tartozik. Festészete »visenda«, a legenda latin szó mintájára, ami tudvalevőleg azt jelenti, hogy olvasandó, amit olvasni kell. Katona György művészete pedig az, amit nézni kell.

Az Együtt című festmény az emmauszi tanítványok Lukács evangéliumában található történetét transzponálja állóképbe. A két elkeseredett, kétségbeesett ember még nem ismerte fel alkalmi útitársában a Feltámadottat. A kompozíció, a színek ezt a drámai pillanatot rögzítik.
Az utolsó vacsora ábrázolásának hallatlanul merész, úgyszólván szentségtörő mozzanata a szemszög, ahonnan látjuk a tizenhárom résztvevőt, a terített asztalt. Felülnézetből látjuk ugyanis, és egy kicsit úgy, ahogy az óegyiptomi falfestmények ábrázolják a világot, vagyis fittyet hányva a perspektíva szabályaira. Ez egyfelől egy sok ezeréves szakrális hagyományba való illeszkedés, másfelől arcpirító pimaszság a festő részéről, amilyet talán csak Salvador Dalí engedett meg magának híres keresztre feszítésének megalkotásakor. Hiszen a rituális vacsorát soha senki nem láthatta ebből a szemszögből, azaz felülről, egyedül csak az Isten. Így a festő mintegy az Atya pozíciójába helyezkedett, s ezzel mellesleg a kép nézőit is maga mellé invitálta.

Ez a szemtelen, eretnek hozzáállás tetten érhető a Világcirkusz című festményen is. A színeiben visszafogott, figuráiban Matisse némely munkájára emlékeztető kép az egész emberiséget ábrázolja. Ádám és Éva áll legalul, rajtuk gomolyog az egész emberi nem, végül a csúcson megjelenik Jézus, a bokszbajnokok győzelmét jelölő pózban. Meg úgy, mint ahogy a cirkusz legügyesebb artistája az embergúla tetején. A kompozíció nyilvánvalóan groteszk, a módszer ironikus. Ám mielőtt cinikusnak minősítenénk ezt a festményt, mindenkit figyelmeztetek arra, hogy a gúny egyértelműen a világ mai állapotát illeti. Amikor popdalok előadóit megasztároknak nevezzük, az általuk előadott kétperces produkciót pedig világszámnak – nos, akkor ez a kép nagy erővel tanúskodik arról, hogy igenis »Jézus Krisztus a szupersztár«, s hogy az első emberpártól a világtörténelem végéig a legfontosabb győzelem éppen az, amit a kép ábrázol. Benne van persze az a keserű tudás is, hogy sok nemzedéken keresztül mindig is ide jutunk: megfeszítjük a Szentet.
Mármost az optimizmusnak és pesszimizmusnak ez a kettőssége jellemzi Katona György portréinak nagy részét is. Az öregasszonyokat, öregembereket ábrázoló munkákról van szó. Negyven fölött mindenki felelős az arcáért – tartja a mondás.

Ahogy telnek az évek, kirajzolódnak a jellemvonások, és az arcok kíméletlenül igazat mondanak. Látszik a butaság, az irigység, a rosszindulat, de meglátszik a humorérzék és a bölcsesség is. A tapasztalatok felgyűlnek a szájzug ráncaiban – maga az emberi sors írja magát ábrázatunkra. Azonképpen a festményeken is megjelennek a gyűrődések, kopások, a kataklizmák nyomai. Katona György sajátos technikájáról beszélek. Titkai közé tartozik ennek a gyűrt, domború felületnek a létrehozása, s ezt a technikát előszeretettel alkalmazza az öregember-portrékon csakúgy, mint biblikus tárgyú festményein.
Ettől többlettartalommal telnek meg a képek: ikonok lesznek valamiképp, az Igaz felmutatásai. De meg tud ez történni nem gyűrt technikával alkotott munkáival is. Itt van például az a pillanat, amit a fényképezőgép rögzített: egy kalotaszegi öregasszony a fejkendőjét igazítja. Ámde a fotóhoz megszólalásig hű festményen mégsem ezt az esetleges mozdulatot látjuk, hanem valamiféle jajongást, panaszt; a paraszti sors és az öregség, a magány egyetemesen érvényes sűrítményét. Ez valóságos „ikon”. Az ikonok ugyanis az örökkévalóságra nyíló ablakok. A vásznon, a faroston, a gyűrt vagy nem gyűrt festéken átragyog valami nem mulandó, ami mindig és mindenhol igaz. (…)

Katona György furcsán sokoldalú művész. Bár kézjegye minden munkáján megismerszik, mégis jellemző rá a szinte zavarba ejtő »nem-egyféle-ség«. Hiszen festő létére dolgozott bazalttal és bronzzal, fával is. De ez csak »kiruccanás« volt a szobrászat területére. Viszont grafikái tanúsítják, hogy milyen bensőséges viszonyban van a vonallal, a formákkal, pusztán fekete– fehérben. Technikái is változatosak: a pasztell, a vászonra és farostlemezre akrillal, olajjal festett képei mellett ott van a már említett, általa kitalált és rá jellemző vegyes technika, mely a speciális, domború, gyűrt felületeket és drámai hatást eredményezi. Műfaji sokféleségéről is esett szó, stiláris változatossága pedig egészen ritka tulajdonság. Hiszen többféle stílusban fest, az absztrakttól az expresszionizmuson, a barokkos, szecessziós vonulaton át a nagybányaira emlékeztető impresszionisztikuson keresztül a realistáig. És mindez nem különül el korszakokra, egyszerre fest hol ebben, hol abban a stílusban. Legjellemzőbb talán az expresszív, barokkos, szecessziós ábrázolási mód. Sok kép szinte túlzsúfolt, a befogadó hosszú ideig talál még addig fel nem fedezett apró részleteket, melyek önálló képként élhetnének kinagyítva. (…) Katona György mindent le akar festeni, mert szeret festeni; szereti a szépet, de szereti a csúnyát is, a napfényt és az árnyékot. a Mindent akarja lefesteni, és nem képes lemondani, nem tud kidobni semmit. Az »ifjú Minden« a szó szoros értelmében ott kavarog a képein, hiába, hogy régen túl van ifjúkori vadhajtások idején. (…)
Ha egyik házi szentjével, Adyval kezdtük, fejezzük be a másikkal, József Attilával.

A festő József Attila nélkül utazni sem tudott, egy időben mindig volt nála egy kötet. Négy részből álló grafikasorozata a költő utolsó fotója alapján készült. A fotó azt ábrázolja, amit az utolsó kötet címe is: nagyon fáj. Tehát a portrék ebből a sorból álltak össze, tükörírással keverve, így a fonákját is megjelenítve a színén. A sorozat szellemes címe is a képvers-szerűségre utal: Fej vagy írás. A Flóra almái című festmény is József Attilának állít emléket. Eszünkbe juthatnak róla az Éden almái, – de a teljes megértéshez nem árt, ha tudjuk, hogy a költő a halála napján, utolsó Flórához írt levelében megköszönte azt a kosár almát, amit szerelme küldött neki.
És – véletlenül (?) — József Attila is írt néhány olyan sort, amely mintha egyenesen Katona György számára készült volna:

„Nagy életem még nő, ha meghalok,
szebb, jobb halászok vizébe fúlok
kik együtt húzzák a bővebb halat…”

2.

Legéndy Péter, egyebek mellett így jellemzi a veszprémi Piarista templomban rendezett tárlatán bemutatott festményei kapcsán:

„Katona György modelleket alkot, a szónak nem abban az értelmében, hogy tényfeltáró, a társadalmi és egyéni életben létező és megragadható lényeget állítja elénk – ha ezt tenné: közkeletű realista lenne –, hanem azt mutatja meg, milyen normát kellene, hogy kövessen az ember, s abból fakadóan milyen kulturális környezet lenne kívánatos. Katona modelljei előképek alapján születnek, ránézésre szembeötlő analógiák kínálkoznak a bizánci és románkori művekkel, úgy az ikonológiát, mint a formaszokásokat, vagy a kép épített jellegét illetően. Mert Katona fölépíti modelljeit, a keresztény hitvilág évezredes szimbólumaiból, és a modern ember metafizika utáni gondolkodásmódjából – pontosabban: a modern tudományos szemléletmóddal viaskodó harci cselekményekből, vesztes és győztes csatákból. Természetesen az ő építményei nem lakberendezési tárgyak, és nem is játék-modellek (valami igazi helyett), hanem az emberi kapcsolatok gyakorlatába akarnak beleszólni, persze nem azzal a frivol közvetlenséggel, amivel a happening vagy a performansz, a fotónaturalizmus vagy az abszurd dráma igyekszik megállítani az eszünket. Katona György műveiben a kívánatos eszmei háttér jelenik meg, melynek meghatározó szerepét éppen a modern életstílus és művészeti törekvések tagadják, illetve érvénytelenítik. Az a tény, hogy a keresztény hitvilág köréből választ témát, nem jelenti, hogy egyszerű szimbólumokat fest, miként az ókeresztény művészetben láthatjuk, sokkal inkább bonyolult parabolákat, sokatmondó képi példázatokat alkot, melyek az elmélyültebb szemléletben tárulnak föl teljes gazdagságukban. Helyenként már-már a túlfestést is kockáztató, az ecsetvonást nemegyszer motívumokká cizelláló technikája mutatja, hogy alkotómunka közben is mily gazdag gondolatiság lengi körül a témát, amit belesűrít a képbe, a rajzolatba vagy az árnyalatok játékába. Így is érthető az él-hal fogalompár, hogy mi születik meg képzeletéből, és mi hal el a művész lelkében. Mert mindig él-hal a forma, a szín, a gondolat, és hogy ma inkább az elhaló gondolatokat, a meg nem festett képeket értékeli többre a szakirodalom, az nem csak a művészek hibája, hanem a modern ember pszichózisában, menekülő ethoszában-ösztönében is elégséges okot találunk rá.”

3.

Kedves Katona György – írtam neki nemrég. – Ismerőseim ismerősei között böngészve bukkantam képeidre a facebookon. Ennek az ismerősnek neve Nagy Anna, aki nem sokkal később ajánlotta is a képeidet. S mint kiderült, férjének, Andonis Papadopoulosnak voltál a tanítványa Kolozsvárott. Körbeérnek a dolgok. Nagyváradon születtél, most Pápán élsz, Magyarországon. És akkor már jöhet is az első kíváncsi kérdésem: Ki vagy te?

– Ez az, amire folyton keresem én is a választ. Persze ezzel mindannyian így vagyunk. A képeim is ezért születnek, hogy megtudjam, ki vagyok, s egyben meg is mutassam magam másoknak, meg a világot magamon keresztül. 1960-ban születtem, véletlenül Nagyváradon, és a hatvanadik évemet taposom itt Pápa-Kéttornyúlakon. A szilágysági Sarmaságon nevelkedtem, majd elkerültem Kolozsvárra, a művészeti középiskolába, aztán a Képzőművészeti Egyetem (akkor Főiskola) festő szakára, ahol 1984 -ben diplomáztam. Egy cipőgyárba helyeztek ki Maroshévízre, ahol friss házasként a kilátástalanság elől menekülve, úgy határoztunk, hogy Magyarországra települünk. Ez meg is történt 1989. november 2-án. Nyolchónapos kisfiunkkal újrakezdtük életünket, mindenünket hátrahagyva. 86-tól’ 89 novemberéig Nagyváradon éltünk, ahol pezsgő képzőművészeti élet volt, elsősorban az Atelier 35 szervezet lelkes fiataljainak köszönhetően. Magyarországon falusi kisiskolában tanítva kezdtem újraépíteni életemet. Nem volt könnyű, sok minden hiányzott. Azóta is tanítok, szeretem, de nehéz mellette felépíteni és megtartani képzőművész mivoltomat.

– Hogyan kezdődött nálad a festészet iránti érdeklődés?

– Gyerekkoromban, egész korán kiderült, hogy ez az, ami érdekel, és amiben ügyes is vagyok. Édesapám, aki maga is szépen rajzolt, festett, aztán csak faragott, amatőrként, volt első mesterem. Sok mindent megmutatott, naponta rajzoltatott, aztán tudatosan készültem a kolozsvári középiskolai felvételire. Átszoktatott balkezesként mindig nehézséget okozott nekem az írás, most is nehezen találom a betűket a billentyűzeten. Hálás vagyok magyartanáromnak, Kui Jánosnak, hogy kisilabizálgatta piros javításoktól hemzsegő macskakaparásomat, hangulatosnak minősített fogalmazásaim kapcsán, és megalapozta irodalom- és nyelvtanszeretetemet, mert aztán középiskolámat már román nyelven abszolváltam. Kádár Tibor, Bardócz Lajos, Sbarciu Ioan voltak középiskolai tanáraim és Papadopoulos Andonis is figyelt rám, magyar festők albumait hozta el családi könyvtárukból: Nagy István, Szőnyi, Aba-Novák albumait. Keményen kellett készülni, hogy reménye lehessen az embernek a főiskolai felvételin. Minden kiállítást megnéztünk, szombatonként a Bánffy-palotában a múzeumba, koncertekre jártunk. Meghatározó évek voltak, akkor alakult a személyiségem olyanná, amilyen, ezt most is szemem előtt tartom, amikor középiskolásokat tanítok.

– Kik hatottak rád? Jól érzem Van Gogh hatását (is)?

– Sokan hatottak rám, és hatnak is. Jól érzed, az ő szenvedélyessége is, az expresszionisták, a fauve-ok, Rembrandt, Csontváry, Nagy István, Kondor Béla, Szalay Lajos, Balázs Imre, Corneliu Baba, Nagy Oszkár …. és még sorolhatnám. Sokféle megközelítéssel festek, mai napig váltogatom a közelítésmódokat, nem egységes a festői világom. Lehet, hogy ez baj egyesek szerint, de én ilyen vagyok. És már nem igen fogok megjavulni.

– Milyen volt a festészeti egyetem diákjának lenni?

– Paul Sima, Fulger Radu, és a végén egy kevés ideig Tóth László volt a tanárom. Eléggé érződött a lehetőségek beszűkülése az évek haladtával, a romló gazdasági, politikai helyzettel. Csoportomban a festészeten én voltam az egyedüli magyar. Alsóbb éves festészet csoport nem indult, csak esti oktatásban. A vége fele már a modellek se tudtak levetkőzni, mert nem lehetett fűteni. Volt persze jó is abban az időszakban, főleg amíg tele voltak a műtermek, a felsőbb éveseket lesve is sokat lehetett tanulni.

– Mikor és hogyan kerültél Pápára?

– 1990 februárjától tanítottam Csóton, Pápa melletti falusi általános iskolában, eleinte napközisként, szolgálati lakás fejében, majd rajztanárként tíz évet. Közben újraházasodtam, megszületett a kislányom, betagozódtam vidékünk képzőművészeti életébe. Feleségem Veress Zsuzsa, a Református Kollégium kitűnő magyartanára, rajonganak érte hálás tanítványai, általa félig-meddig én is részese lettem a kollégium közösségének. Nyolc éve pedig ott tanítok festészetet a megalakult művészeti osztályban. Ő ír is, igencsak járatos a képzőművészet területén, majd minden kiállításomat ő nyitotta meg. Ötvenedik születésnapomra reprezentatív albummal lepett meg, amibe ő írt bevezető tanulmányt. Szövegei frappánsak, feszesek, szellemesen lényeglátóak, mindenki irigyel is érte, jogosan. Legtöbb cikke a ROVART felvidéki internetes újságban olvasható. Ő nemcsak múzsám, de művészetem legjobb ismerője és propagálója is. Köszönöm neki, és a sorsnak is.