Nászta Katalin: Friss jegyzetem a kultúráról (is)
2020. május 26. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Nászta Katalin: Friss jegyzetem a kultúráról (is)

mi_ez_a_rozsan.jpg

 

Egyre inkább úgy vagyok vele, az első mámor után megfontolom, mit közöljek mindabból, amit írok. Ha van öregkori újjászületés (van, én vagyok példa rá), eleinte boldogan, lazán, de azért nem felelőtlenül mindent világgá kürtöltem. Ahogy telik az idő, úgy fogy belőlem ez a fajta bátor merészség. Mert mi van, ha mégsem jó? A visszajelzések egyre többet számítanak, akár jók, akár rosszak. Miközben akkor érzem jól magam, ha ezzel nem törődöm. De ez a nagy és hirtelen jött széles nyilvánosság, valljuk be, nem tesz jót semminek. Ráadásul, mióta a karantént kitalálták, még inkább feszül az emberben a közlésvágy, valami sürgetés, ami felületességet szül.

 

Jó lenne csak a tökéletesen kész művet kiengedni a kezünkből.

 

De a világ nem erre éhes, hanem a napi hírre, pletykára – devalválódnak a dolgok. Kit érdekel a világ? kiáltja az öntörvényű alkotó. Aztán lesunyt pillantással beismeri: őt.

 

Jó színházi előadásokat láttam a karanténnak köszönhetően. Olyan értelemben voltak azok, hogy a színészi munka majd minden esetben (és szereplő részéről) profi volt. Kidolgozott, precíz. Biztos vagyok benne, csak kis mértékben tértek el egymástól az előadások. Mert olyannyira ki volt minden számolva. Egy idő után az lett az érzésem, hogy ugyanazt az előadást nézem már nem tudom mióta. Egy lére mennek. Mindenki üvölt, ha valami nem tetszik, rohangál, masírozik, elvonatkoztat önmagától, általánosít, egy sztereotip figurát hoz a színpadra – tökéletes mechanizmussal, egységes látásmódot képviselve. A hang visszhangos, nehezen érthető, a jelenetek egymásba folynak, már nehezen tudom megkülönböztetni egyik előadást a másiktól, a díszletek majdnem ugyanazok, vagy ugyanolyanok, kiüresedett szinte minden. A rendező magyarázata nélkül nehezebben érti az ember, aki ezt érzi is, emiatt kommentálja folyton saját előadásait és faggatják őt az újságírók. A válaszok is sematikusak, mert ami újdonságszámba ment a rendszerváltás körüli időkben, mára olyannyira bevett gyakorlat lett, hogy szinte mindegy is, melyik színházba megyek, mit látok. Ha nincs benne legalább egy, akkor és ott sajátosan egyedi, színészi alakítás, amitől megjegyzem a színészt és máskor is szeretném látni – olyan az egész, mint a tucatáru. Nem kell. Nekem olyan kell, ami hozzám illő. Ami engem felminősít. Amitől különbnek érzem magam. Ember vagyok, mással összetéveszthetetlen, akire saját személyes tulajdonságaim miatt számítanak, ezért szeretnek, rám kíváncsiak. És bár tudom, hogy ez nem csak nekem köszönhető, de mégsincs nélkülem.

Az elszemélytelenedést, a kiüresedést, a diktatúrát, a forradalmakat, a háborút – mindent csak az egyénen keresztül lehet igazán ábrázolni, csak személyes, karizmatikus, tehetséges színészegyéniségek képesek megindítani, megrendíteni, megérinteni az emberi szívet. Ezek azok a híres előadások, ahol óriási színészegyéniségekre emlékezünk. Ezért is szeretem Makkai-Flóra Ágnes sajátos művészcsarnokát. Ő jól érez, jól néz és jól lát – ő az ideális néző. Nem karantén-nevelt. Nem tömegegyed. Nem diktatúra-ízlésű. Vállaltan egyszeri, megismételhetetlenül élő, nem uniformizált látású. Tulajdonképpen egyikünk sem az. A tucatságunkból emel ki egy jó előadás, alakítás, alkotás – és az nemcsak színház lehet, hanem vers, festmény, zene, dal. A tucat egyenruháját az érdektelenség dobja ránk. Hallgattam egy „új” slágert a rádióban. Pont olyan volt, mint a többi, ma divatos dal. Ugyanarra a sablonra készült. Mindegy volt ki énekli, mit énekel, ugyanezt hallhattam éveken át a megasztárban, showműsorokban. Kiüresedtek. Mindenki hatni akar, mindegy hogyan, nem válogat az eszközökben, idomul a közízléshez. Az ember ebben a disztingválatlan „Kánaánban” elveszett. Általában énekelnek, játszanak, betegek lesznek, meghalnak. Általában vannak. Eltűntek az egyéniségek. Ha néha feltűnik egy-egy, úgy örülök neki, mint víznek a sivatagban, legyen az akár a legvadabb, legdurvább thriller vagy sci-fi produkció.

 

Ha Isten volnék és nekem kellene ítélnem a dolgok fölött és mondjuk, elvonulna előttem csak az én szűk kis történelmem – nehezen tudnék kiemelni az utóbbi időszakból olyanokat, akik teljesen egyediek, mással összetéveszthetetlenek. Mert csoportosan és parancsszavakra és egyenformásítottan játszanak, írnak, élnek, gondolkoznak.

Azt hiszem, az igazi, egyetlen Isten nem ilyennek teremtett bennünket. Hanem a maga képére. Ahogy Ő is Egy, minden ember egyszeri, mással soha nem pótolható. Soha nem lesz belőle még egy. Nem banális ismételni, mert már nem emlékezünk erre.

 

Isten nem ránk kíváncsi. Egyedül rám. És egyedül rád. Ő, akihez a változásnak árnyéka sem fér, minket ilyen sokfélének teremtett. Úgy tűnik, mintha mi lennénk a díszei, épp a sokféleségünkkel. Akinek olyan szíve van, mint neki, az meg tud maradni azon, ami jelkép gyanánt az ószövetség főpapja viseletének része volt, mikor a szent sátor Szentek szentjében megállt Isten előtt, mellén viselve a tizenkét nemzetséget jelképező drágakövekkel kirakott hósent.

 

Színházat nem érdemes csak úgy játszani, ahogy teljes meggyőződésből tudod, ahogy Tompa Miklós, Harag György, Tompa Gábor vagy Bocsárdi László követeli, vagy Bíró József, Bogdán Zsolt, Spolarics Andrea (nem teljes a névsor) játsszák, hogy csak a legutóbbi élményeimre támaszkodjak. Teljes életet, lelket, szívet, testet kíván (micsoda teste, lelke, szíve, élete van az embernek, hogy minderre képes!)

Ezt joggal hívják művészetnek, de ez csupán egy istenképhez vezet, ami teljesen kizsigerel. Miközben bezabál, megemészt és imádod őt, a véredet szívja. De mámorító, átvisz egy másik dimenzióba, ahol ha csak órákra is, de más ember lehetsz. Az élet szürke, prózai és kilátástalanul kemény ehhez képest.

Isten nincs benne a művészetben. Hozzá nem ott kell utat keresni. Ő az elején van és a végén. Ha vele akarod ezt csinálni nem leszel teljesen a művészeté, mert az hiú és kilök magából. Isten is féltékeny, ő sem osztozik rajtad senkivel.

Nem szeretek jobban senkit annál, aki teljesen átadja magát annak, amit csinál. De nem lehetsz prostituáltja annak, ami művelsz. Ez megalázó, borzalmas, szörnyű, akármilyen gyönyörűséges is közben („csak akkor leszel szerelmes, ha szerelembe tudsz esni”). Épp emiatt megalázó, hogy miután magába bolondít, utána kinevet, ha nem vagy elég forró. Ez a művészet. Nem csak a színház, az irodalom, költészet, festészet, zene – minden.

 

Akkor?

 

Istent szeretni ugyanilyen önfeláldozó hozzáállást kíván, csak ennek kimenetele maga a valóságos menny, nem festett egekbeli. Isten sem szereti a langyosakat. Inkább szereti a hideget vagy a forrót. Undorodik a nyálas, csöpögős és értéktelen hittől. A tétnélkülitől. Az egy kicsit imádkozom-, egy kicsit hiszek-től.

A kettő együtt nem megy: a művészet és az Isten. Vagy ez, vagy az. Igaz, hogy a sátor készítésénél felhasználta azokat a mesterembereket, akiknek kivételes tehetségük volt a szép munkához, de azzal Isten dicsőségére szolgáltak a sátorlapok készítésénél, hímzésénél. (2. Mózes 35. fejezet) 

 

Akkor minden művész téved, aki azt gondolja, hogy Isten tökéletes akaratában van, miközben a művészetével olyan sokszor állít trónt az ördögnek? Mikor Istent ábrázolni tilos, és különben is lehetetlen készítményekkel, kigondolásokkal akár még hozzá hasonlót is produkálni? Nem marad hát Isten megismerésére más eszközünk, mint maga az élet, amivel őt dicsőíthetjük?

A tetteink hitünkről beszélnek. Leheleteddel adsz bizonyságot róla. Az jön ki belőled. A jó forrást is így különböztetjük meg a mérgezettől, megromlottól, zavarostól. Aki az igazságot szereti előbb-utóbb megundorodik a hazugságoktól és visszatér a tiszta forráshoz, ha nem akar szomjan halni. És megtalálja az igazságot, akiből kiszakíttatott. Megfürdik abban.

Ezért minden út, ami felé vezet – el is vezet hozzá. 

Olyan szerencse, hogy Isten irgalmas, hosszantűrő és könyörülő is.

És azt nézi, mi van a szívben: látja magát a tükrében?

 

Ez a lényeg. 

 

2020-05-25

https://ujkafe.website/?p=90364#more-90364

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr6015718550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása