Az én Trianonom, a te Trianonod, az ő Trianonja

Nemcsak attól fosztottak meg, hogy örülni tudjak, annak, ami vagyok, hanem attól is, hogy ki tudjam fejezni örömömet azért, ami vagyok. És nem érdemeimet szégyellni közben. Mert a nagy Románia - ebbe születtem – muszájjá tette az efeletti örömét lakóinak, de megtiltotta, hogy anyanyelvemet használjam. Szégyent éreztem, mikor kiderült, nem beszélek románul úgy, mint az anyanyelvemen. Egy életre megutáltatták velem a nagy nemzeti ünnepet, az országos, kötelező felvonulásokat, a skandáló tömeget. Egy haszna volt, ma sem hiszek a tömegnek. Semmilyen felvonulásnak, tüntetésnek. Amiben egyedek vannak, nem egyéniségek. Olyan, mint a tank, lő nem nézi mi van előtte, pusztít mindent.

Ezért mikor megindul a szívem a nagy magyar nemzet fölött, meg is bénul, mert hasadt szívvel nem lehet örülni. Attól, hogy a föld azon részére jöttem, ahol több a magyar – még – semmi sem változott. A földet bármikor bármilyen másik nemzet kiútálhatja alólam. Idegen maradok mindig ezen a földön. Jöttment. S amikor mégis, sírva felindul bennem az ének, vállamra üt valaki, hallgass, te gyüttment. Ha szemembe soha nem is mondja, mert valamikor valamiért megszeretett, ha nem lát a szemeivel már idegen vagyok neki, fajtástól (lehet fajta egy nemzetiség?), származással együtt.

Az otthonmaradott sem bocsátja meg nekem, hogy eljöttem. Hiába láttam meg a napvilágot a világ egy szegletében, ha megnő az ember, kiveti magából. Hontalan-hazátlannak születtem. Abnormális kor identitásnélkülijének. Nem ér semmit a születési anyakönyvem. És nem segített volna ezen az sem, ha románnak, szásznak vagy zsidónak születek. Eladnak, mint a marhát, mikor már jólfejlett.

Miért ragaszkodik hát az ember ehhez a teremtett világhoz? Nézi a földet, túrja, rugdossa köveit, nyírja füvét, nyesi ágait – és ha felemeli fejét az égre csak káromkodás hagyja el száját. Pedig ott fenn még sosem lakott. Onnan nem utálta ki senki.

Tényleg pokolra való, pokolfajzat vagy, ember?

2020-06-07