I.L. Caragiale: Az elveszett levél – a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása. Rendezte Tompa Gábor, 2006.

 Előzmények

2020-06-03

Facebook-néző: Kedves Művésznő! Szeretném tudni, hogy látta-e/ismeri-e a múlt pénteken adott Caragiale darabot (Elveszett levél) a kolozsvári előadásban. (2006-os bemutatás) Ha igen, összeállítok egy tesztkérdéssort, amire lehet két szóban válaszolni, ami a véleményét fedné. Kíváncsi lennék rá. Vállalja? Nem sürgős.

Én: Jó. Küldje csak. Láttam.

Küldte.

Fn: Bevezetésként hozzáteszem, hogy meghallgattam Visky András ismertetését is, elolvastam Zsehránszky akkori kritikáját is, és az utóbbi napokban volt véleménynyilvánítás rendezésről, „trendről” stb. Tehát:

Melyik választ ikszelné be?

1) Jó ötlet, a rendezőt meg kell érteni, ő alkot.

2) Azt kell dicsérni, hogy mekkora munka áll mögötte.

3) Elmehet egy rendező eddig, nem kéne saját darabot írni?

4) Hol a határ a közönség nevelése és igényeinek kielégítése között? A darabot 450 ember kezdte nézni online, s 130 volt a vége felé. Tapsnál 110. Azt hiszem, már túlléptem a keretet, kikapcsolódom. Köszönöm, hogy elolvas.

Válaszoltam.

N: Bevezetőnek: a teszt kérdések nem tetszenek.

1) Az előadás jó. A rendező ötlete (de ez több annál) célravezető volt.

2) A munka mindenképp dicséretes. Kiváló munka volt ebből a szempontból.

3) A rendező addig megy el, ameddig hagyják. Régóta egyeduralkodó a színpadon, ő a darabíró, a színészek mozgatórugója is.

4) Határtalan a határ. A színház célját mindenkor azok határozzák meg, akik művelik. A kérdés múltszázadi, szocialista, letűnt… A közönség (el)fogyása nem mindig mérvadó. A színház mindig megtalálja az utat saját közönségéhez. Ők (Tompa, Bocsárdi, stb) már elsősorban nem nekünk játszanak. Nem minket kell megnyerni a színháznak, minket megnyert magának a mi időnkben. Most, és ma rajtuk a sor. Mindig a jelen van soron…, érti ugye mire gondolok?

U.i.

Nem akartam írni az előadásról. De kérdéseivel kicsiholt belőlem egy cikkecskét. A kérdések mögött olyasmit érzek, ami esélyt sem ad ennek a fajta színháznak a megértésére. Ezért nem tetszenek. Mégis köszönöm, hogy feltette őket, mert arra inspirált, hogy jobban belemélyedjek az előadás „kontextusába”, hogy ilyen sznobul fogalmazzak (amit különben utálok). Úgyhogy: Köszönöm. (2020-06-03)

A szubjektív cikk(ecske)

A profizmus kiszűri az esetlegességet – ettől profi. Legalábbis ezt jelenti a profi szó értelmezésem szerint. Ez jutott eszembe a kolozsvári színház 2006-os Elveszett levél előadásáról. Azzal, hogy a szereposztásban felcserélte a nemeket, és a férfi szerepeket nőkkel, az egyetlen női szerepet férfival játszatta el – az egyetlen bravúrral élt, amivel eltért a korszerű színházi gyakorlattól. Bács Miklós remekelt Zoé szerepében, én messze nem voltam ilyen sokoldalúan mechanikus, rugóra járó, pontos és precíz (nem árt ismételni), kifejező mimikával és mozgáskultúrával reagáló színes Zoé Trachanache. A belső romlottság kiült az arcára, átalakította testét, a belső indítékokról semmi nem maradt rejtve a néző előtt. Kegyetlenül leleplező alakítás volt a hatalom természetéről, ami totálisan megrontotta az embert, aki belecsöppent, vagy belefurakodott a regnáló hatalom szerkezetébe, még ha ez csak egy kisváros felső krémjének holdudvara is volt.

Tompa Gábor itt (is) könyörtelenül művész. Véleményét nemcsak a velejéig romlott rendszerről, de a nőkről és férfiakról is kendőzetlenül közölte. A jó rendező olyan, mint a jó színész – saját világnézetét, szemléletét közli az előadással. A szerepcserékkel megtehette azt, amit fiatalkori bátorsága még nem engedett neki, hogy ezt konkrétan mutathassa meg a világnak. Ha Zoét férfi színésszel játszatja el mentesül olyan vádak alól, amelyek számonkérhetik az emberit, a nőit, a mértékletes és természetes ábrázolást, a decensebb viselkedést. Bács Miklós Zoé szerepében tombolt, kedvére élvezkedhetett, karikírozhatott, kigúnyolhatott, ellentmondásokba keveredhetett, mindent elkövethetett, amit korrupt ember (nő és férfi) elkövethet. Rendszeresen csalhatta férjét, szeretőjét, használhatta a konjunktúrát saját céljaira, érdekei szerint, a romlott női lélek teljes arzenálját bemutatva és felvonultatva a színpadon, szemérmetlen kétszínűségét, bátorságnak álcázott gyávaságát láthattuk alakításában. Nem kötötték a konvenciók, hiszen ő csak eljátssza a nőt, nem azonos vele, és ez hatalmas szabadságot adott neki. Egy színésznőt természetes önvédelmi reflexe nem engedett volna ennyire kivetkőzni magából, legalább is abban az időben, bármilyen széles skálán is tud játszani. Ösztönös tetszésvágya, amivel hatalmát gyakorolhatja, vágyait megvalósíthatja, kielégítheti – visszatartja azon a láthatatlan, de mindennél erősebb, természetes határon való átbillenéstől. Ettől volt olyan frenetikus, színekben (jellembeli tulajdonságok tekintetében) tobzódó alakítás a Bács Miklósé. Büntetlenül tehette azt, amitől természetes körülmények között a nő visszariad. Tompa Gábor Az Elveszett levél színpadra állításában ez a legkegyetlenebb. Saját csalódásait, megrendüléseit, kiábrándulásait is bemutatta Caragiale darabján keresztül. Így kell egy rendezői mozdulattal a világ szemébe vágni annak megbízhatatlanságát, romlottságát. Semmi szép nem maradt, ami kíméletre számíthatott volna. Nem láttam Artaud kegyetlen színházi produkcióit, de ez az volt.

A férfiakról is iszonyatosan gyáva képet látunk azzal, hogy nőkkel játszatja a szerepeket. Farkas Árpád Asszonyidők c. verse is eszembe jutott – a férfiak elgyávulását, nevetséges kakaskodásait, helyzet meg(nem)oldó képességeit, megalkuvásait még embertelenebb tónusba öltözteti/állítja: minden férfi a lelke mélyén csak asszony, a szó legpejoratívabb értelmében. Nem bátor, csak vakmerő, nem erős, csak nagyszájú, nem bölcs, csak handabandázó – tulajdonképpen a férfiúi nem megcsúfolását gyakorolják, tetteik gyáva megalkuvások, hazugságok. Lelki féregtelenítésnek is beillene az előadás, übereli Caragiale művének a társadalomról készült leleplező, gyilkos szatíráját. A megbocsátásnak esélye sincs.

Nem írtam volna róla, bár írtam volna róla – de elvetettem, vagy inkább eltoltam későbbre, megkérdőjelezve illetékességem és az illendőségét, magam is érintett lévén, részint a szerep egykori eljátszásával, részint T.G. életről, társadalomról, munkáról, emberekről alakuló nézetéhez való személyes hozzájárulásommal (játszottam első nagyszínpadi vizsgarendezésében Sepsiszentgyörgyön).

Az én alakításom profizmus tekintetében messze alul maradt a Bács Miklósé mellett. Esetleges volt. Sokkal inkább ott történt meg minden, aznap este a színpadon, ott és akkor, amikor játszottuk. Emlékszem a bizonytalanságra, a ködre, ami bennem volt, nem látva tisztán a dolgok menetét, a kimenetel „szerencsés” megoldásához csak kapkodva lehetett tervezni, ahogy a cselekmény bonyolódott, semmit nem tudtál előre kiszámítani. Vergődtem a sors(?) kezében Zoéként és ez a sors egy részeg polgár kezében volt, tulajdonában a levéllel, amit elveszítettem. Hisztéria, pánik, felfordulás, teljességgel bizonytalan kimenetelű jövővel. Ezért is érhetett meglepetés a játék folyamán a levél megkerülése, ezért jelenthetett olyan aljas elégtételt diadalmam Catavencu fölött. Kihasználhattam és éltem női mivoltom természetadta tulajdonságaival, lehetséges megoldási trükkjeivel, amit a néző megbocsáthatónak, magától értetődőnek tarthatott, és elfogadott. Egy mutatós szépasszonynak több mindent elnézünk a látvány miatt, amivel megvakítja erkölcsi szemeinket. Ebben a nőt, embert, helyzetet megismerő kalandban volt részem, ami már attól is bűn, hogy kaland, kiruccanás, bár csak pár órányi előadásra szól, de arra igen. Ezek a valóságtól „ellopott” órák, idők. Színházat játszani azt jelenti senki nem marad makulátlan, aki játszik, rendezi, nézi – részese a közerkölcsből való kiruccanásnak. Ez megállapítás csupán, nem ítélet.

Nem csak Bács Miklós nevét kell említenem, ha pozitív megállapításokat teszek az alakítások minőségét illetőleg. A Trachanachét alakító fiatal színésznő (Káli Andrea), a Tipatescut játszó színész (Skovrán Tünde), a szavazók, a Catavencut bemutató színésznő (Kézdi Imola), mind profi munkát végeztek. Ez a játékstílus teljesen átforgatta, felforgatta az addigi szerepértelmezéseket – itt sztereotípiákat látunk már, ettől profik. Semmi sem kiszámíthatatlan, előre megtervezetten haladnak a dolgok a rossz végkifejlet felé. Azaz hiába lepleződik le, még a fővárosból idedelegált kötelezően megválasztott Agamita Dandanache (Kántor Melinda) is, kinek romlottsága felülmúlja a vidékiekét, nem lepődünk meg. Ami elrendeltetett annak meg kell történnie. És talán itt érezni T.G. totális (akkori) kiábrándultságának tetőzését. Talán, írom, mert nem kísér(het)tem figyelemmel pályáját, ez az előadás újabb mérföldkő lehetett rendezései sorában, amikor elhatározta, hogy könyörtelenebbül ránt(at)ja le a leplet a világ képmutatásáról. Az előadás még az egyezményes színrevitellel él, a szereplők a színpadon játszanak, a közönség a nézőtéren ül, a díszlet egyértelmű, a jelenetek, szöveg nem tér el az eredeti darabtól, még van alázat, tisztelet az opusszal szemben. Sőt, Seprődi Kiss Attila remek fordítását használják, így újraélhettem én is a szerepemet.

Vélekedésemet a 14 évvel később és felvételről látott előadás szülte. Az egyetlen kilógó momentumot az idős hölgy takarítónőt alakító Albert Júlia által magyar költőktől összeollózott monológ jelentette. Olyan volt, mint a hagyományos őrületbe, vircsaftba kívülről belógatott kijózanító harsona: hahó, ezek mi is vagyunk, magyarok, itt és tegnap, mindenkor, ébresztő!

2020-06-04

Ezután olvastam az előadásról írt román nyelvű kritikát, https://www.facebook.com/notes/kolozsv%C3%A1ri-%C3%A1llami-magyar-sz%C3%ADnh%C3%A1z/andreea-dumitru-zoe-fiib%C4%83rbat-teatrul-azi-2006/3071406129606136/ és Zsehránszky István kritikáját is. https://www.facebook.com/notes/kolozsv%C3%A1ri-%C3%A1llami-magyar-sz%C3%ADnh%C3%A1z/zsehr%C3%A1nszky-istv%C3%A1n-vihar-a-piszo%C3%A1rban-%C3%BAj-magyar-sz%C3%B3-2006/3071398562940226/

És végül azt is, amit az előadásról a színház facebook oldalán találtam:

„A történet egyszerű és fordulatos, egy szerelmeslevél „kalandos útja“ köré épül, amely a konzervatív párti feleség, Zoiţica és szeretője, Tipătescu titkos viszonyáról árulkodik. A választások küszöbén a kompromittáló dokumentum jelentősége óriásira nő, sorozatos hisztériák, zsarolások, fenyegetőzések, rivalizálások, politikai marakodások, nevetséges hatalmi harcok előidézőjévé válik. Rendőr, pap, ügyvédek és frakcióvezetők implikálják magukat a mondvacsinált botrányba, a Párt, az Alkotmány, a Nép és a Haza nevében kiáltva ki személyes érdekeiket. Mi más következhet ezek után, minthogy a levél megint csak eltűnik és a választásokat egy külső ember, a balfácán öreg harcos Dandanache nyeri meg, akiről kiderül, hogy egy hasonló „levélke” révén sikerült jelöltetnie magát…
Ennek a feje tetejére állított Caragiale-i világnak – melynek sajátos, humorral teli nyelvezetét Seprődi Kiss Attila fordítása kiválóan tolmácsolja – Tompa Gábor meglepő szereposztása tart tükröt: „meg akartam szabadítani a színészeket a «nagy előadások» hagyományának ránk nehezedő kényszerétől, illetve az alól, hogy karaktereket játsszanak. A tény, hogy a szerepek felcserélődnek – a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi – önmagában elegendő ehhez, s csak arra kell törekedniük, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani” – vallja a rendező.

Szereposztás:

Ștefan Tipătescu: Skovrán Tünde
Agamiţă Dandanache: Kántor Melinda
Zaharia Trahanache: Kali Andrea
Tache Farfuridi: Panek Kati
Brînzovenescu: Albert Csilla
Nae Caţavencu: Kézdi Imola / Péter Hilda
Ionescu: Vindis Andrea
Popescu: Csutak Réka
Ghiţă Pristanda: Laczó Júlia
Idős hölgy | Femeie în vârstă: Albert Júlia
Pripici Popa: Kató Emőke
Zoe Trahanache: Bács Miklós
Fiú | Fecior: Mányoki Bence
Részeg Polgár | Cetăţean turmentat: Boldizsár Emőke
Karvezető | Corifeu: Györgyjakab Enikő
Valamint | Precum şi:
Részeg polgárok kórusa | Corul cetăţenilor turmentaţi: Halmen Krisztina, Bíró Eszter, Benedek Ágnes
Farfuridi frakció | Fracţia Farfuridi: Vajna Noémi, Pethő Anikó, Nagy Eszter, Darvas Beáta, Kovács Tímea Aletta, Domokos Erika
Caţavencu frakció | Fracţia Caţavencu: Madaras Júlia, Mezei Gabriella, Bándi Johanna

Rendező | Regia: Tompa Gábor
Dramaturg | Dramaturgia: Visky András
Díszlettervező | Decorul: T. Th. Ciupe
Jelmeztervező | Costumele: Carmencita Brojboiu
Koreográfia | Coregrafia: Vava Ștefănescu
Ügyelő | Regia tehnică: Mányoki László
Súgó | Sufleur: Bálint Zsófia

Vendégszereplések és díjak:

2006 - III. Interetnikai Színházi Fesztivál, Marosvásárhely
2006 – „Vendégségben Budapesten”, Thália Színház
2006 – A Román Dráma Fesztiválja, Temesvár
2006 – Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál, Szatmár
2007 – A Román Komédia Fesztiválja, Bukarest
Tompa Gábor • Legjobb rendezésért járó díj
Bács Miklós • Legjobb férfi főszereplő díja

https://ujkafe.website/?p=90616#more-90616