Átmenetek szférái
hószakállas erdők
jégszakállat ereszt a föld
a levegőben megfagyott madarak árnyai
őzek tétova ácsorgása a mezőn
döcög a vonat
ablakából a táj is kihal lassan
…
de körülírható az állapot másként is
a vers úgy születik, hogy benne marad a szájban, a fejben, csupán szemed tükre fényképez és zár mélyre képeket, miket majd felfakaszt az álom
…
a vonat füstös, meleg és utálatos, vagonszám, elsőosztályú tucatülések – ülsz, állsz, vagyogatsz, vagy felháborodásod olvaszt eggyé a tömeggel
/rájöttem, azok írnak verset, akik bizonytalanok a helyesírás szabályaiban/
a kalauz másodszor is felkölt, pedig nem akarsz leszállni
fejed fölött visszacsavarják a neoncsövet, hadd zúgjon s aludjon, aki hálókocsijegyet vett magának – egy másik vonaton
de hát nem is ez a fontos, ezek csupán a körülmények, te dicsőséges utadat járod, téged a kosz s a késés nem érinthet, te vendégszerepelsz és tündökölni mész abba a másik városba – közben elfogynak a gyógyszerek, a hűlés előretör, hurrá kiáltással győzedelmeskedik orrod fölött – hapci! a gyorsvonatokat beszüntették – hapci! – a villanyt ezután meg se gyújtják, a fény százada – hapci! – cserbenhagy és festékre sem lesz szükség, hamarosan a színházakat is bezárhatják s az olvasásról is le lehet mondani, füvet eszünk és bégetni fogunk – mert a birkákat ősszel, nyáron nyírják – hát eresszetek szőrt, barátaim – hidegek és fázások következnek
persze más megközelítésben, nem ilyen avíttul, írhatnék arról, mit is jelentett ez a város a mit sem változott kisállomásával, a katonákat szélnek eresztő vonatindulásos állomásával, a zártarcú, befülledt kispolgárokkal, a mindig ide vágyom vissza lélegzetnélküliségével
vagy a torokszorító irgalommal és a múlt arculcsapó őszinteségével, mikor még… és mikor már nem… és amikor már…
szeretni, ugye nem könnyű és nem mindig sikerül sokáig
az emlékfelfeslés fájhat és kitakar, hát föl kell öltözni – ne szégyenkezzünk – ez a város az a város
nem változott, te nőttél ki belőle – ő visszahívott – te kinőtted – s ez így van már.
…
az az állapot, mikor magad mássá változhatsz
és ez az esetlegesség megnyitja a valami kapuját előtted
a víz térképe, áthatolhatatlansága, állandósága
rétegeinek jellemrajza
a térbeliség viszonyainak természetrajza
a víztükör bejárat-mivolta bejárhatatlanságában
a vízfelület az égbolt visszfényeivel
a gyűjtőlencse szerepe, megfejthetetlensége a titokban
a víztükör, mint egyetlen óriás szem
a szemfehérjében úszó földek a szembogár
a pupilla benne az ember
a föld, mint a mindenség szemgolyója
/s én egy szamár a mindenségben/
a hit, mely megváltható, beszerezhető, lejárható
az értelem, mint téged másoknak kiszolgáltató és föléjük csupán értelmed emelő, téged a sokak alatt magára hagyó akarat
az az állapot, melyben a test és szellem egymástól elkülönülve egymással szembefordul és acsarkodni kezd
a transzcendenciában visszahúzó állapotok is vannak
ezek az ember kiszolgáltatott pillanatai
a világ hálózatában nem mindenki érti meg helyét és szerepét
így a másik áldott vagy áldatlan sorsáról sem lehet véleménye
az értelem csupán a sántát járni segítő tenyér, amivel esetleg érezheted, hogy egyszerre több állapotban is létezel
a minden mindig semmi
csupán a részletek jelentenek valamit
az ember állapota még most is a halé, mely úszkálás közben sokféle áramlatba kerül, s az érzékeltekhez nem csak tud, de akar is viszonyulni
az átszellemültség bekapcsolt az áramkörbe, fel is olvaszt
az ihlettelen állapot otthagy a földön
rögtön látszani kezdesz
1982, január 3.
…
Tánc
a semmi kapujában állok
még van egy lépésem
előre vagy hátra
mi lesz előre
és mi marad hátra
állok a semmi kapujában
egy lépés előre
egy lépés hátra
1982, január 7.
a semmitől idáig és innen rajtam keresztül a semmiig az út megszűnt / vagy nem is volt? / csupán a pillanat mivolta érezhető
foltok szorítják vissza arcom
halál támad bennem újra és újra
nincs segítség
az orvos szabadságon
halál kiszorítja arcom a világból
persze ez nem ilyen banális
hiszen a halál a semmi körvonalazott ábrázata
rajtam túl leselkedik rám és csak időnként
ráz ki a hideg errefelé kacsintó pillantására
amiben felolvaszt és a keretben már én is ott vagyok
az ő képeként, jelképeként
mint egy üzenet
miben a nincs szól utánam
…
gyertyaszentelőkor
nem a hasonlat
a tárgy – elvonatkoztatott mivoltában
s a viszonyítási rendszer a fontos
a készülék, mi fölfoghat és megmagyaráz
a szervezet, mibe beépülhet versed
a gondolat belőled indul
másokban gyűrűzik tovább
a láncreakció végtelen
és öntermékenyítő
nem a fogalom
s annak laza csatolása
magad láncai
miket kiold belőled
világhoz kötő láncaid
mik fölbomlanak
és leszel szabad
e végtelen kötetlenségben
egyedül
ez a fontos
ez köt
ez old
ez tarthat meg
…
intelem, mit egy félrepillantó időtöredékben
magához intéz a szerző
nem filozofálgatni kell
csupán értéseid tudomásukra hozni
a szembe esése előtt beletekinteni
hulltában fogni föl a szót
visszaállítani
állni tanítani újra
a mondatok csatafűzérét hozni össze végre
a gondolat erejével
a más mindig ugyanabban rejtezik
az ellentmondás löki ki magából
hogy szembenézzen vele
arcát akarja tudni
mint sajátját
a rárakódások bonthatatlan egységet alkotnak
szervesülnek
letépésük mindig vérzést okoz
a heg pedig gyógyíthatatlan
mert az élvezetekből szakított ki magának
darabokat az élet
a rétegesítés az élvhajhászás címe alatt folyik
és az érvágás durva, fájdalmas munkát végez
csonkít már
1982, február 2.
*
ez csak a peremvidék
a táj a rácsokon túl
megnevezhető-e, ami van
vagy csak a voltnak bokra
meredez itt az égnek
jövőt üvöltő jövőtlenségben
az idő
mi összefog
átlátszó
és mentesít minden vétektől
vétkezőtől
hordozhat egyáltalán élőt
és sorsokat?
vagy csak áramlik
vagy csak állandó
vagy csak mi telünk benne
s fogyatkozunk
„sokasodva” bár?
milyen szemfényvesztés
élni hiszed magad
s telsz-múlsz a létben
a lehetőség tehetsége
és akaratod nélkül is
vagyogatsz
átvillan rajtad halál
születés
gyermekkor
férfilét
dísz csupán
a semmit takaró
különbözet
a nemlét olvaszt magába sorra
s még az a hitünk sincs meg már
hogy el nem fogyhatunk
a folytonosság zár ki éppen
a van örökös tépése
repedés a világ cserép-arcán
véraláfutás az idő-ködben
emberiség, miből a halál
lyuggatott buszjegykártyát csinál
s eljárását szabadalmazzák
évről évre
1982, február 3.
