Tóth Imre költő meghívására. Aki jó egy éve elkezdte a számára kedves irodalmárokat sorra bemutatni. PopUp Club - Underground. Az ember, kinek szíve baloldalt dobog, hasad. Megint.
Nincs nagy tömeg – a költő kihívó tekintetet lövell rám, miközben felolvassa verseit. Élvezettel. Remélve, megbotránkoztat. Sikerül. Lassan felfeslik az író látásmódja, szemlélete – milyen pontos kifejezés ez, jövök rá újból – a világ dolgairól. Kitetszik játékos kedve. Összeilleszt, szétvagdal, montíroz, kollázsokat készít más verseiből, hozzátéve a magáét, mint a gyermek, aki kockákból próbál tornyot rakni, vagy egymás mellé illesztve új alakzatot formál. Csak már ősz. És összekarcolódott. A versek is. Borostásak, fésületlenek, vagy hegyesre csiszoltak. Alkatrészek. Pillanatfelvételek. Annak negatívjai. Újraértelmezések. Játszik, mert megteheti. Minimalista képek költői újratervezésekkel. Bántani akar, de csak egy kicsit. Épp annyira, hogy felkapd a fejed. Esetleg ne fordulj be abba az utcába. Vagy csak erre menj. Egy darabig. Mikor magát is megunja, átvált egy másik csatornára. Mondjuk a Thomas Bernhardéra. Vagy a Tandori Dezsőére. Majd visszatér. Most épp a kezdeti stílusához, új kötete már a nyomdában.
Folyton rám néz, miközben felolvas. Hirtelen nagyon soknak érzem magam. Néha azért széttekint a többi hat emberen is.
Miért ír, vajon? – ötlik fel bennem.
Benedek István: Aranyketrece, mindig elmondja, indította még tizenvalahányévesen arra, hogy munkát vállaljon a Korányi kórházban. Onnan kirúgták, mert szidta a magyar népköztársaságot, és feljelentette a portás. (Pedig csak egy verset idézett) Kacskaringós életút – jegyzik meg róla. Volt időszak, amikor hónapokig takarította a telefonfülkéket. Aztán könyvtáros lett. Elvégezte az ehhez illő tanulmányokat. Interjúk alatt úgy ül a kérdezettek között, - meghallgattam-néztem – mint elefánt a porcelánboltban. Nem csörtet, lassú, figyelmes, óvatosan, precízen fogalmaz. Érzi, nem teljesen az ő világát értők körében ül. De hát ettől költő az ember. Nem illik bele sehová. Kilóg az általánosból. De ő még az általában költők közül is. Vagy a költők közül általában. A szemlélete okán. Látom a tekintetén. Nem provokál, csak hangsúlyoz. Időt ad, hogy leessen a tantusz. Jól teszi. Sokat lendít versei megértésén. Tényleg – minek is annyira rohanni?
Nem könnyű. Nem könnyűek. Nem is szépek. Nem is igazak. Vagy mégis? El kell dönteni. A költészet nem engedi kisajátítani magát semmilyen elit, vagy ilyen-olyan kör által. Ott üti fel a fejét, ahol kedve szottyan. Ahol valaki figyelő értelme ráirányul. Legyen az koldus vagy királyfi. A költészet már csak ilyen. Debreczeny Györgynél kikötött. Megcsap verseiből a líra hamisítatlan atmoszférája.
Mit kezdhet azzal, amit tud? Közkinccsé teszi – valahogyan. A művész önmeghatározása – tisztánlátás végett. Örök küzdelem ez. Egy emberöltő alatt több rendszerváltozást is átélhetsz. Rohan az idő. A szocialista rendszer felvilágosultnak számított az előtte lévőhöz képest - egy világégés után kellett talpra állni -, a demokrácia pedig a szoc.rend hibáit kiigazítandó született. Hogy aztán a liberalizmus kiüsse a biztosítékot és kikényszerítse az illiberális változatot. Örök egymásnak feszülés van, hogy ki mondhassa meg. Mert ha mindenki a magáét mondja, nincs ki hallgassa, nincs ki csak értse.
A művészet ezt az állapotot képezi le. Az egyik oldal műélvezői hátán feláll a szőr a másik oldal műalkotásai miatt. És viceverza. Ha legalább párhuzamosan, békében lehetne művelni! Ideig-óráig megy.
Hová menekülj, ha nem akarsz viszályt? Barlangba, pusztába, embertelen vidékre – ott nyugtod lesz.
Vagy kívülállóként irónod ironikus tintájával fested meg amit látsz. Debreczeny György ezt választotta. Most adják ki a 14. kötetét.
Régen a költő nem sok verset, hanem jó verseket írt. És azokra minden versszerető emlékezik. Idéz belőlük. Nem azért, mert tanítják. Hanem azért tanítják.
Kell egy grémium. Kellenek ítészek.
Most a 62 éves költő a 14. köteténél tartva dönt úgy, hogy már nem ír kollázsokat. Régen ezt plágiumnak nevezték. Ma már nincs jelentősége. Közkincs minden, hiába van eredeti szerzőség. Annyit használnak a versedből, amennyit akarnak. Örülhetsz, ha méltónak tart rá valaki.
Van ellenvers, van ellenkritika is. A költészet sem az, ami régen. Más a funkciója. Funkciója lett. Kioldja a feszültséget belőled, aki írod. Öngyógyít.
Debreczeny visszafele is megírja, felboncolja a versszakaszait, villára veszi, vizslatja mielőtt beveszi, jól megrágja, kiköpi – tálalva van, mondja. A költészet ma ilyen, állapítja meg, és ha nem hiszed, bemutatja. Ha nem érted, sem bánja. Ő maga jól szórakozik. Ha már ilyen kifordult világban kénytelen szelíden élni. Mert végső soron ő az. Csak a világ (föld) őrült meg. Különben csend lenne. Meg „hó és halál”.
De én érzem verseiben a költészet hamisítatlan levegőjét.
*
Debreczeny György versei*
nincs más
a templomon kívül
vidéken
nincs más színház
mondta a professzor
a professzoron kívül
vidéken
nincs más színház
mondta a templom
a színházon kívül
vidéken
nincs más templom
mondta a professzor
a templomon kívül
vidéken
nincs más professzor
mondta a színház
a professzoron kívül
vidéken
nincs más templom
mondta a színház
a színházon kívül
vidéken
nincs más professzor
mondta a templom
a mondáson kívül
vidéken
nincs más professzor
csak a templomszínház
a vidéken kívül
nincs más mondás
csak a színház
csak a professzor
a mondáson kívül
nincs más vidék
csak a professzor
csak a színháztemplom
vidéken nincs más
mondta a színház
csak a templom
csak a professzor
a belülön kívül
nincs más templom
csak a színház
mondta vidéken a professzor
szeptember végén
beszélt egy gesztenyefáról
amely ilyenkor
szeptember végén virágzik
most fedezte fel
alatta ott volt a kocsi
a bádogkocsi
a bádog kórbonctani kocsi
előfordul ilyesmi vidéken
a bádog kórbonctani kocsin
ott volt a megboldogult
rajta volt a lábcédula
vidéken előfordul az ilyesmi
a városi kórbonctan semmi
a vidéken létezőhöz képest
a városi lábcédula semmi
a vidéken létezőhöz képest
mondta apám
a félcédula semmi
a lábcédulához képest
mondtam apámnak
aki most fedezte fel
hogy a gesztenyefa ilyenkor
szeptember végén virágzik
erről beszélt
a gesztenyefa most fedezte fel
hogy apám ilyenkor virágzik
ilyenkor szeptember végén
de erről hallgatott
azt kérdezi
nézi a barokk angyalt
a lépcsőfeljárónál
és azt kérdezi
ma ki a latrinaszolgálatos?
nézi a barokk latrinát
a lépcsőfeljárónál a szolgálatos
és azt kérdezi
ma ki az angyal?
nézi a lépcsőfeljárót
a latrinaszolgálatos angyal
és azt kérdezi
ma ki a barokk?
nézi a barokk angyalt
a latrinaszolgálatos
és azt kérdezi
ma ki a lépcsőfeljáró?
*
