Magvető, 2018

Van jó pár olyan magvas eszmefuttatás benne, amit nem szabadna kihagyni senkinek, aki írásra vetemedik. Egyik első az alábbi:

„Nem mintha az írás nem volna igazi szakma és igazi munka, csak a legtöbb foglalkozással ellentétben itt nem a biztonsággal megismételt műveletsor vezet az elérendő célhoz, hanem a cél újragondolása történik biztonságosan meg nem ismételhető műveletsor által. Minden mondatban újrafogalmazni az egészet. Minden mondatban próbára tenni az elbeszélés, a mondás hitelességét. Hát miféle szakma ez?  Az ember úgy tesz, mintha tudna valamit, és nem lehet biztos abban, hogy a következő mondatban nem az derül-e ki, hogy ez minden, amit tud. És mi van, ha ki sem derül, vagy csak a több száz oldal végén, netalán a könyv megjelenése után? Mi lesz, ha rájövök, hogy a könyvem rossz, hamis, hiteltelen? Vagy ha még csak rá sem jövök? Mi lesz, ha miközben írom, átalakulok? Részben ez is a cél, de mégis. Mi lesz, ha annyira átalakultam, hogy már nem tudok azonosulni azzal, amit megírtam? Újrakezdem, vagy újat? Végül is az ember saját magát írja, szét vagy össze, nem ugyanaz, de tulajdonképpen egyre megy. Az írás folyamán azt érzi, hogy a nyelv sokkal több nálánál, szabadon meg lehet merítkezni ebben a tágasságban, rá lehet hagyatkozni. Aki tapasztalta, mindig ebbe vágyik, olyan, mint a szerelem és a bor, lehet élni nélkülük, de nem érdemes.” (Vida Gábor: Egy dadogás története – 38.old.)

Egy könyv, ami megolvastat magaddal, bemutatja természetes közeged, ahonnan származol, magával visz az önismeret útján. Az a történelem, ami a szakkönyvekből mindig kimarad.

(nk)