Nem hagytam abba a naplóírást, csak kivonultam a szűk nyilvánosságból egy nagyobba, majd vissza, el a világ szeme elől. 

Egyre kevesebb örömöt szerez, ha el is olvasnak. Érdembeli reagálás nem érkezik. 

Viszont ma reggel olvastam két izgalmas cikket - a Színház folyóiratban, ami végre felstimmolt. Darida Veronika recenziója Visky András nemrég megjelent Mire való a színház c. tanulmánykötetéről és Nánay István recenzióját három kötetről is, Szabó Attila: Az emlékezet színpadai; A valós színterei; Imre Zoltán: Az idegen színpadra állításai című könyvek tanulmányairól, elemzéseiről - és kedvem támadt, ha még nem is írni, de elolvasni a könyveiket. Meg is rendeltem kettőt ezekből.

Érdekel Visky András gondolkodása a színházról, kivált a hittel összekapcsolva a jelen és a közelmúlt történetében. Végeredményben a kolozsvári színház létezését határozták meg , formálták át az elmúlt bő harminc évben, Tompa Gáborral együtt. Színészek, nézők éltek át traumákat miattuk. Barátaim, rokonaim tartoztak, tartoznak közéjük.

De hogy a színház nem egy kultúrcédula, ami ott fityeg rajtunk életünk során - egyre nyilvánvalóbb. Amit régóta kutatok, az válik általuk is nyilvánvalóvá és végül minden okos értelmezés eljut a - bennem csak a sejtelem szintjéig ért/érett - bizonyosságig: nem vagyunk ártatlanok abban, amit cselekszünk. 

Ezekből most csak egy gondolat, hogy el ne felejtsem: "Nézni eszerint annyit jelent, mint részt venni vagy tettessé válni" (Darida Veronika: A keresés színháza - Visky András: Mire való a színház? Útban a theatrum theologikum felé - SZÍNHÁZ-2021-03-as lapszám, 46. old.)