A lájk mögött vagytok – de nagyon messze. Nem ér idáig karotok, ölelésetek. Soha nem láttuk egymást, a képetek festett. Nem érezzük egymás illatát, szagát. Hangulatunk idegen, ismeretlen. Fogadjuk egymást, mint távoli tudósítást. Élt ennyit s ennyit. Olvasott ezt meg azt. Azt mondják róla, de biztosnak nem vehetünk semmit. Régen a papír bírt el mindent, mára a levegő. Gondoltad volna? Hogy így válsz széllé, leszel te is másoknak meg nem fogható? Álmok után futottunk mind ebben az utolsó futamban. Már minden össze vissza. Beszippantott a barna föld, a szürke tél, a színes szomorúság. Hányféle árnyalatban vajúdtunk egymás képzelt világában! Hogy biztos így meg biztos úgy gondolja. Tudni akartunk mindent, amit meg nem tudhatunk soha. Az állat némán besurran lábad között a szobába, a sötétben észre sem veszed. Kéjesen nyújtózik reggel, még fel sem keltél. De már éberen figyel, mikor nyitod az ajtót, hogy kimehessen. És nem lopott, nem volt tolvaj. Megkereste, megszerezte álmához a helyet. S odébb állt, ahogy más lett a dolga. De te ezt sosem teheted. Mert embernek születtél. Mikor egymásra nézünk, néha átfut a fejünkben: ki gondolta volna? 

* 

Lót asszonyának története intés, de nem a hitetlenek számára.

A hitetlennek vissza kell tekintenie időnként az életére, számot kell adnia önmagának, hogy tovább tudjon lépni. Nem rá vonatkoznak Isten parancsai. Ő élhet úgy, ahogy neki tetszik, vagy jónak látja. Ahogy csak bír. A hívőnek ez nem pálya. Nem ez a pálya. Neki abban kell bíznia, aki a parancsokat kiadta. Neki nem szabad visszanéznie, vágyakozva. Ha visszanéz, akkor csak azért, hogy megemlékezzen arról, miből mentette ki az őt az Úr. Egyszerű, mint a pofon, mégis sokan elhasalunk benne, mikor találkozunk Vele. Mert fenekestől átforgat mindent. Semmi sem az, aminek látszik, önmagában semmi sem áll meg, a halottnak hitt anyag szervesnek bizonyul, megmozdul a föld. Semmi nem állandó ezen a világon. Azt tanultuk, minden fejlődik az emberi tevékenység következtében – és lám… Csodálkozunk. Szörnyülködünk. Hitetlenkedünk. Csóváljuk a fejünket. Isten bíróinak szegődünk. Végül kifolyik ujjaink közül az élettel együtt. Nem tudjuk megfogni, megtartani, csak, ha úgy maradunk benne, ahogy ő tervezte. Mit tudtál a markodban megőrizni egy életen át? Semmit. Mert nem ez a megőrzés helye. Máshol van. Nem írom le, nem mondom ki. Jöjj rá egyedül, találd ki te.

2021-03-20