Hiába erőlködik az ember, aki meg akarja őrizni a színházat az elmúlástól – írásban. Ha nem látta, aki olvassa, vajmi keveset jelenthet neki. Csak a darabot, ha ismeri, mást nem. Érdekes, mint kor, mint a múlt egy művészi szelete, de mese az egész – hiszi, ha akarja. Színházat játszani csak élőben érdemes. Látvány nélkül, már nem az, ami. Csak történelem, amiről mesélünk.

Átforgatni a világot, felforgatni, ha merev halott, erre való az élő művészet, de a színház különösen. Itt a feláldozandók színészek, élő emberek, akikkel könnyen tudunk azonosulni.

A régi rendszer megdőlt, megdöntötték, kialakult valami más, ami szabadabb, de az indulatokat féken nem tudja tartani. (Kiderült, erre is szükség van.) A színház, ami képletesen felrobbantotta volna az aktuális diktatúrát, hogy az megszűnik, nincs minek nekimennie, megszűnik értelme működésének. Célját vesztette.

Akkor kiélte, amit elfojttattak vele évtizedeken keresztül. A fiatalok pedig megmutatták, őket más fából faragták. De ez a fa sem tudott az égig érni, nőni, csak szétterült, elaprózta azt, ami volt. Kivitte a színházat az épületből, a színpadról bevitte az emberek, a közönség közé. Szájába rágta miközben elvontnak mutatkozott. Itt vagyok melletted, de én nem vagyok te, bátrabb vagyok, kivetkőzöm magamból, hogy lássalak téged is meztelen lelkeddel. Ez a színház látni akart, nem láttatni. Érezni, nem éreztetni. Gondolkodni, nem gondolkodtatni. Puskával lőtt a halakra, nem is foghatott semmit.

A színházat tanítók (akik nem lehettek színészek, rendezők) pedig nem voltak képesek felülni az új hullámra – csak bátorították a fiatalokat, figyelték őket, mit találnak ki, mert nekik nem jutott semmi eszükbe. Kivéve párnak, akinek volt mondanivalója, saját, külön bejáratú, nem önmagába sült, hanem élő, növekvő, fejlődő. Nem csak kommunikálni akart, hanem átadni azt, amit átadni öröm, nem csak egy fagyi, vagy kolbászevés öröme. Kevés ilyen van, sajnos. Bár sok hiszi magáról, nem művész: művészke… Nincs igazán érvényes egyedi, összetéveszthetetlen arca, hangja, egyénisége, aki hatna, amivel hathatna.

Kellenek a szabad, isteni művészegyéniségek.

2021-04-10

*

Nem, nem halt ki a költészet, csak a vírus betett kicsit az egész világnak. Annyira, hogy a sokkból még most sem ébredt fel. Bezárt a világ, lehúzták a redőnyöket. Néhol renitens élni akarók még berzenkednek itt-ott, ragaszkodnak az előbbiekhez, ami ellen pedig annyira berzenkedtek. Mindig volt/van valami kifogásuk, az ezért, ez azért nem jó, nem működik megfelelően. Az ujjal mutogatás nem halt ki. Az ellenzék rágalmaz, a vírusért is a kormányt hibáztatja, a csőcselék rabol, fosztogat, öl – veszettebbül, mint előtte, mintha tudná, nincs sok ideje kiélni aljas ösztöneit, a vezető hatalmak pedig úgy tesznek, mint akik uralják az uralhatatlant. Mégis ők tűnnek ebben a hirtelen jött káoszban még a legmegbízhatóbbnak. Mert kell valaki, aki irányítsa a sokaságot. A megmentő vakcinákat sorra fedezik fel, gyártják a még életben maradottak számára, de biztosat senki nem ígér. A vírus velünk marad, nyugtatnak. Újraindulhat, nyithat az élet. Hirtelen mindenki bölcselkedni kezd, mondja a tutit, de csak a bizonytalanságot növelik. Emberemlékezet óta tudjuk, csak Isten a tudója mindennek, de nagyon mélyre dugták a boltban, csak silány utánzatokat gyártanak belőle manapság, senki nem veszi komolyan. Mert, ha van, mért vártak vele ilyen sokat?

Elfogy a bölcs szó a bölcsekből is. Hirtelenjött megvilágosodás: hús-vér-csont-bőr-idegek-zsigerekből álló emberek, kiknek a lelkük nem bír megnyugodni. Még egy ilyen pandémiás helyzet sem bírja felébreszteni őket évezredes kómájukból. Mert persze imádkozzunk, - mondják – ha nincs jobb ötlete senkinek, csak minek, - zeng a kórus -, ha úgysem változik semmi. Marad a bizonytalan káosz, a semmi sem az, aminek látszik. Ha azt mondom, van értelme segítségül hívni – ki hallaná meg? Innen, a faluvégi házból, a szoba sarkából meddig hallatszana hangom, kiket érne el?

Vidd, amilyen messze csak akarod néma kiáltásomat: Végleg ne hagyj el bennünket!

Mert lesz egy ezeréves béke, és lesz kapa a kardból, a kőből kenyér. Megalázza magát az ember és fejet hajt a szomszéd előtt. Elhárít minden dicséretet, tovább küldve őket Neked. Örül, hogy él. Játszik még a kígyóval a csecsemő az oroszlán barlangja előtt. És nem árt majd senki senkinek.

Mert a vigyed Uram a házat is-ban akkora elkeseredés csap fel Isten arcára pofonként, hogy azt semmiképp sem lehet kimagyarázni. Istent okolja minden bajért. Lármáz, ostorozza népét, az asszonylelkű férfiakat s a férfilelkű nőket. A kifordult világot, a telhetetlen ellenséget. A mindig a mienkét akarókat, az ellenállni képteleneket. De ezen kívül ő sem tehet többet. Épp úgy hajt térdet a kényszerűvé vált életnek, mint a többi, akiket szavaival ver. Hite nem elegendő a megbékéléshez. Hiszen aki a feltámadásban, Isten erejében nem bízik igazán, hogyan is hinne a megadásban, a kezünkből mindent kiengedésben? Aki megbocsátani nem tud, hogyan reméli: neki megbocsátanak? Aki a kérő kezet nem fogadja, hogy gondolja, hogy az övét nem lökik el? Bumerángként minden visszacsap! Aki nem hisz az igazságszolgáltatásban, milyen igazságot remél?

2021-04-13-kedd

*