Az előadás plakátja
Hegedűs a háztetőn – a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása
Ez a darab, ez a történet, ez a zene nem évül el.
Mindig magával ragad.
Reb Tevje történetét többféleképp el lehet mesélni, de a lényegen semmit nem változtat. Egy erős identitású népet egy másik kikezd, meggyűlöl, végül elüldözi.
Az előadás végén a kis zsidó közösség egyládás csomagjaikkal kivonul közülünk. Útközben egy-két jóember kezet szorít a családfővel. Ennél többet nem tehet. Szívbe markol, fogva tart, velük megyünk mi is.
Sokan játszották Tevje szerepét. De tegnap este a Kolozsvári Állami Magyar színház Bogdán Zsoltja olyan közel hozta hozzám ezt a figurát, mint eddig senki.
Kíváncsi voltam a mai kolozsvári színház mit hoz ki az előadásból.
Messziről jöttem, nem kisérhetem állandó figyelemmel őket. Kicsit szkeptikus is voltam. Hagyományos előadásmódban játszani ezeket a színészeket nem is igazán volt alkalmam látni. Hogy ki mit ér, ha egy valóságos embert kell feltenni a színpadra (nem egy klisészerű fogalmat, elvont következményét valamilyen embertelen eszmének), ekkor láthatjuk mit tudnak igazán a színészmesterségből. Nos a társulat jelesre vizsgázott előttem. Eddig csak a legmodernebb rendezésekben láttam őket, ahol lehetőségeik szerepalakítás szempontjából korlátozottak voltak, illetve egy, rendező által meghatározott cél irányába kihegyezettek, árnyalásra nem igen volt módjuk. Ez alkalommal bemutathatták azt is, mit tudnak ezen a nyelven.
A zene mindent visz, jutott eszembe a közhely-mondat, de itt nemcsak a szerzőpáros zseniális alkotása, hanem a szöveg, a téma, és hangsúlyozottan: ragaszkodásuk a darab eredeti bemutatási formájához. A pandémia utáni kiéhezettségben a színház is szélesebbre nyitotta befogadó-kapuit, olyan előadás rendezésére hívva meg Béres Lászlót, aki már ismert e kvalitásáról: közönségbarát, széles merítésű, a nézők tágabb befogadására alkalmas darabot szívesen választ. Bár a műsorfüzetben megjegyzi, talán Kolozsváron kevesen értik a zsidók többszázados problémáit, hiszen már alig élhetnek a városban közülük, ám a téma sajnos örökzöld.
Az előadás a főszerepet alakító színészen áll vagy bukik. Ahány színpadra állításban láthattuk, az emlékezet a dalt, (Ha én gazdag lennék) és reb Tevje alakját őrzi elsősorban. Nem mintha a többi szereplő nem lenne pont annyira fontos. Mégis, ennek a szerepnek függvénye az összes többi.
De én most nem akarok kritikát írni. Nézőként, kollegaként a benyomásaimat, a véleményemet írom le.
Előttem egy néző így szól a másikhoz: végre egy előadás, amit meg lehet nézni, és itt a darabra céloz, kétségtelenül, említi kikkel látta, Bessenyei nevét hallom.
A nézőtér, a két szék között egyet üresen hagyva, megtelik. Az előadás 3 óra, egy szünettel. A zenekari árok nyitva, majd itt foglalnak helyet a zenészek.
A darabot 2020 február 21.-én mutatták be, a pandémia miatt az előadások most indulhattak újra.
Bogdán Zsolt – Tevje szerepében. Száguldozik, tánc közben bejárja szinte földközelig guggolva az egész színpadot, kétlábbal egyszerre pattan fel a padra, asztalra, közben énekel, hangosan gondolkozik, beszélget Istennel, alkudozik, majd belenyugszik a változásokba, miközben eltelik egy életnyi idő Anatevkában, ahonnan végül kisemmizik az egész zsidó közösséget.
Melegbarna hangja van Tevjének, soványka, okoska, hűséges a hagyományokat megtartja, a szegénységét elviseli, amije nincs, azt Istentől kéri, aki szemlátomást nem úgy adja… de Bogdán Zsolt Tevjéje nem haragszik, nincs benne neheztelés. Ahogy kitárulkozik, ahogy hirtelen felcsattan, hogy pillanatokon belül megenyhüljön, ahogy kiokoskodja, miért is nem kell haragudnia Istenre és hogyan tehet eleget a törvénynek is, meg a szeretetnek – a szívünkbe költözik. Isten szeretetének jó nagy adagja került bele ebbe az emberkébe.
Ez a darab attól ilyen sikeres, hogy remekül bemutatja a törvény és a megengedő szeretet összeférhetetlenségét. Amit a törvény szigora tilt, azt a szeretet nagylelkűen megbocsátja, anélkül, hogy semmissé tenné a törvényt. Paradoxon. Nem is oldódik fel csak Krisztusban, de ez a hithű vallásos zsidók számára istentagadásnak minősül. Nekik, választott népként annak bemutatása a kötelességük a környező népek számára, amit nekik parancsolt Isten. Igaz, hogy teletűzdelték mindenféle kiegészítő paranccsal, amelyek közül a kolozsvári előadás műsorfüzete is taglal párat, amelyek megmosolyogtatóak a kívülállók számára, mindazonáltal megvan a maguk mély értelme, szentsége és tisztasága. A tejesemberben a legszimpatikusabban, emberbaráti módon mutatja be a szerző-team (Sheldon Warnick, Jerry Bock, Joseph Stein – Sólem Alechem Tevje a tejesember könyvét felhasználva), milyen lélekrendüléseket okoz egyes parancsolatok teljesítése, vagy áthágása. Máshoz tanácsért nem fordulhat Istenen kívül, akinek idézve az ’írást’ mindig fel is emlegeti, hogy aztán a saját lelkiismerete és józan szeretete szerint cselekedjen. Egy apa, aki szereti a lányait, egy férj, aki szívderítően ragaszkodik családfői tekintélyéhez, egy közösségi ember, aki a rabbihoz is a hagyományok szerint viszonyul, de akiben kellő furfangos ész is szorult, hogy kiverekedje magát a legguzmisabb helyzetekből. Mesés megoldás, felnőtt ember szívét is megfacsaró jeleneteket idéz-álmodik felesége meggyőzésére. Megmosolyogtató, naivnak tűnő hozzáállása az élethez nem hagyja meggazdagodni, lányai közül is el kell veszítenie vallása számára kettőt, a közösséget is kiüldözik a településből. Siratva, mégsem reménytelenül hagyják ott a szülőföldjüket, s mennek amerre a szemük lát, mind együtt. Mert a zsidót csak a másik zsidó érti és fogadja be, ha nem is értenek mindenben egyet. S mert a zsidónak örökké vándorolnia kell Isten büntetése miatt, egyetlen hely van a földön, ahol otthon lehetne, ahova – a darabbeli idő szerint – még csak a találkozzunk jövőre Jeruzsálemben vágya segíti bennük a kitartást, ad reménységet jövőjük felől.
Istenképű minden zsidó, nem véletlenül nem szereti őket a világ. Még a keresztényeknél is jobban utálják őket, mert szembesít a nehéz kőtáblákkal, amit Mózesnek adott az Úr, a parancsolatokkal együtt. Mikor kiverik őket házaikból Istent nem bírják elviselni. Annak tekintetét, akinek ez a nép a szeme fénye.
Bogdán Zsolt Tevjéjének meleg hangja, őszinte igyekezete a törvény megtartására, és az összeegyeztethetetlen dolgok magában szeretettel való feloldása, lelkes-örömmel teli tánca szívszorító. Olyan meleg együttérzéssel mutatja be nekünk Tevjét, hogy ember nincs, aki ne szeretné meg.
De hasonló elismerést váltott ki belőlem az egész társulat ének-, tánc-, és jellemformáló képessége is. Az együttes tánc, ének olyan színvonalon él színpadra állítva, hogy bárhol dicsekedhet velük a kolozsvári színház. A profi szó azért nem megfelelő itt, mert annál jóval több. Szívvel-lélekkel játszottak, táncoltak, énekeltek.
Zseniális megoldás volt a darabot táncos-énekes jelenetekkel indítani, így bevezetni minket a közösség életébe. A héber zene különben is erősen mélyre nyúl a lélekbe, a muzsika legkomorabb állapotában is megőriz egy olyan belső derűt, ami más népeknek nem sajátja. Ez az, ami megtartotta és tartja őket évezredeken át. Örömük ragadós, nem tudja kivonni alóla magát a velük szemben álló ellenséges érzületű orosz lakosság sem. A kezdeti büszke magunk fitogtatásból közös tánccá-énekléssé szelídülnek a jelenetek, aminél nincs, nem is lehet szebb. A társulat professzionális színvonalon ropja, énekli, holott nem ez elsődleges hivatásuk. De magával ragadja őket a muzsika lelke, a hit, hogy minden nyomorúságon túl lehet bízni…
Bogdán Zsolt tánca mellett kiemelkedik Marosán Csaba Fetykája és Viola Gábor Szásája délceg örömmel, Laczkó Vass Róbert huncut vidámsággal, a lányok-asszonyok büszke tartással és mind hatalmas jókedvvel, remek tánctudással. Van-e más művészetnek nagyobb ereje-hatalma, mint a zenének, táncnak? jut eszembe miközben boldogan adom át magam a látvány élvezetének. Az euforikus örömet Tevje, Bogdán Zsolt egész lényével prezentálja. A rendező megágyaz a mesének ezzel a fogással, a dalszerző pedig megírta hozzá a lelket egekbe repítő dallamokat. Milyen jó, hogy levédették az egész darabot szövegestől-zenéstől. Így eredeti formájában hathat, amíg csak akad színház, ahol műsorra tűzik.
Tevje alakja körül, mint bolygó csillagok keringenek a szereplők: a felvágottnyelvű feleséget alakító Kató Emőke gondossága, pénzéhsége, később férjének asszonylányos szerelmet beismerése. Bájos jelenet a két meglett házastárs között ez a kis évődés, a friss kíváncsiság játékossága jellemzi a férjet ebben a jelenetben, aki ráébred lányai sorozatos szerelmi döntéseinek következményeképpen, hogy hogy is álltak-állnak ők ezzel a kérdéssel? Cejtel (Albert Csilla) szüleit tisztelő, engedelmes legnagyobb lányként, aki bátortalanul, de eléri, hogy szíve választottjához mehessen feleségül, Hódel (Vindis Andrea) nem csak kivételes énektudásával emelkedik ki a lányok közül, értelme, világra nyitottsága végül az évezredes hagyományokkal való szakításra is rábírja, az orosz diák, Percsik (Farkas Lóránd) forradalmi heve maga után vonzza őt egészen Szibériáig, Chava (Pethő Anikó) a család bájos harmadik lányaként pedig már apja kitagadását is vállalja, mikor a szintén orosz Fegykát (Marosán Csaba) választja párjául. Tevje-Bogdán Zsolt ekkor törik meg lelkében, haragját, szíve szomorúságát mindvégig megőrzi, de szeretetét törvényfelrúgó lánya iránt megvonni tőle nem tudja. Külön elismerésemet váltja ki a színész finom jelzése lelkében háborgó indulatainak kifejezésére. Nem sír, nem panaszkodik, csak kicsit félrefordítja a fejét, úgy, hogy abból mindenki tudhatja: bár a törvény erre a szigorú kitagadásra kötelezi (kitagadni azt a gyermeket, aki az atyai parancsnak nem engedelmeskedve megtagadja az istenit is, idegenhez kötve életét) szeretetét kiölni a „meghalt” lánya iránt semmi sem képes. És ilyen Istennek igaz embere, aki meghányja-veti Isten parancsait, ha nem tud rögtön engedni, hogy aztán a maga és Isten megelégedésére is úgy cselekedjen, ahogy a legfőbb parancs, a szeretet diktálja. Mindezt egy félrefordított fejmozdulattal kifejezni nem mindenki képes. Olyan szív dobog ebben a színészben, akiben nagyobbá nőtt a szeretet nála. Ki is csordul.
A mellékszereplők, akiknek az a feladatuk, hogy az egész közösséget, a falu életében lejátszódó tragédiát bemutassák – egységes, jó munkát végeznek, írhatnám, ha nem tudnám, hogy ez odaadás, tehetség, művészi érzék és elkötelezettség nélkül nem megy. A rabbit alakító Szűcs Ervin kedves nem tudom-ja, mikor a közösség (mindig) tőle vár választ, megoldást; Kántor Melinda mindentudó és pletykás házasságközvetítő Yentéje, a bátortalan szabófiú Motel, Kiss Tamás megjelenítésében, a rabbi fia: Mendel (Bodolai Balázs), Laczkó Vass Róbert könyvárusa, Dimény Áron lelkiismeretfurdalásos őrmestere, Zongor Réka Cejtel nagymamája és Csutak Réka Fruma Sárája mesés, akár mesébeillő jeleneteikkel, de szuggesztív erővel színpadra, levegőbe rajzolt látomásos jeleneteikkel egytömbbe faragott, csodálatos előadást eredményezett.
A végén a színről, eddigi életterükből le- és kivonulásuk döbbenetét, a némán elviselt sorscsapást sokáig vittem magammal előadás után. Napok múlva is élénken él bennem: milyen közömbösek vagyunk. Milyen felelőtlenek vagyunk. Mennyire kiszolgáltatottak a gonoszságnak. És milyen hatalmas az isteni kegyelem. Amit a törvény szigora eltakar előlünk, a szív bátorsága megmutatja. Amit a kötelesség nehéz bilincsnek éreztet, azt a lélek reménysége megkönnyíti. S a szeretet úgy működik, hogy nem nevezi néven magát, nem paragrafusokban él, hanem azokon túl, de azokat magába ötvözve. Ékes, drága példája ennek Bogdán Zsolt reb Tevjéje.
Vannak tejesembereink – hála Istennek.
A rendezőt csak dicsérni tudom, a színészeknek, a színháznak csak köszönetet mondani ezért a rendkívüli, hagyományokért küzdő lelkiismeret „hagyományos” bemutatásáért, a megrendítő élményért. Igen, nem maradhatunk soha közömbösek életünk legfontosabb dolgai iránt. Sem zsidóként, sem emberként. És van, hogy szembe kell szegülni a kiszabott rendeletekkel, van, hogy lázadás nélkül el kell tudni menni onnan, ahonnan elüldöznek.
Nászta Katalin
SHELDON HARNICK – JERRY BOCK – JOSEPH STEIN
HEGEDŰS A HÁZTETŐN
Fordította: G. Dénes György Kossuth-díjas, Reményi Gyenes István
Szereposztás:
Tevje, tejesember - BOGDÁN ZSOLT
