Azért volt valami egész különleges ajándék számomra abban a rettenetes könyvheti napban, mikor a kezdődő láztól szinte ködben támolyogva néztem végig a standokat s az egyiknél felfedeztem az Üveghegy Kiadó nevét. A sátor alatt Véghelyi Balázs rendezgetett s mikor kiderült kinek dedikálja a könyvét, mosolygósra derült kisfiús képe. Először találkoztunk, meglepett mennyire fiatal. A könyvét eltettem, valahogy hazatámolyogtam a fiam, a metró, a vonat segítségével, hogy két hétig eszembe se jusson olvasni, inkább élni próbáltam újra visszatalálni, sikerült. Az erőtlenség napjaihoz még egy nem túl könnyűnek nevezett depresszió is hozzászegődött, mindent feketében láttam. Mikor végre elmúlt a fejfájással együtt a láz is, kezembe vettem a könyvét: Üzenet érkezett. Már a címe felderített.

Nem olvastam még tőle semmit. Tegnap lapoztam bele, és első nekifutásra félig ki is olvastam, annyira friss, üde hang szólt belőle, teljesen elütő a mostanság olvasottaktól. Játékos, kedves, komolytalanul komoly. A fiam lehetne, jutott eszembe és K.Á. megjegyzése is a fiam verseire: friss, új hang, más látás. Nem a szélsőliberális fiatalság mindent kiforgató lázadóját olvastam, hanem a tisztelettel vegyes kíváncsisággal és játékos kedvvel a nagyokhoz, elődökhöz szólót. Mint a gyermek, aki harapással ízleli meg a körülötte levő dolgokat, szájába veszi, hogy megtudja, mi az. Üzenet érkezett, a címe is a mobiltelefonok és internetkapcsolatokban felnőtt felnövő generáció kapcsolattartási szokásaira utal, amibe én is beleférek.

 

Hoztam belőle mutatóba pár verset. Teljesen felderített. Nemcsak formabontó rombolókból áll a fiatalság. Vagy: a fiatalság nem csak pesszimista. Akkor nekem is van okom derülni.

                                                                                                                      (Nászta Katalin)

 

 

Véghelyi Balázs

 

KOLLÁZS, ÉVSZAKOKRA

 

Minden elmúlik,

változnak az évszakok,

de a vers örök.

 

Zeng a csatorna,

fénybe kiálts: lángok a

barackfaágon!

 

Nekem most elég,

hogy süt a nap s a réten

árnyak sora ül.

 

Itt van az ősz, itt.

A természet feje is

tarlott bokrok közt.

 

Téli éjszakán

valami nagy-nagy tüzet

másnak is remélj.

 

(Kamera előtti rögtönzés Áprily Lajos, Utassy József, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, Berzsenyi Dániel és József Attila verseiből. Elhangzott az M2 Petőfi TV Én vagyok itt című műsorában, 2017. április 11-én.)

 

 

EGY TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ KÖLTEMÉNY MARGÓJÁRA

 

„Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!”

 

Tudhatta-e vajon a huszonötéves Petőfi Sándor,

amikor a Dicsőséges nagyurakat

megírta, hogy a verset majd az Országgyűlés

minden követének asztalára leteszik,

és az urak pánikba esnek, amikor azt hallják,

hogy a költő kihegyezett kaszájú parasztok ezreivel

várakozik Rákos mezején a döntésükre, arra, hogy a

magyar nemesség végre „elveti kevélységét, címerit”,

vagy nemmel szavaz a jobbágyfelszabadításra?

Az Országgyűlés végül igennel szavazott, pedig sem

Petőfi, sem a parasztok nem álltak ott Rákos mezején…

Tudta-e vajon a huszonötéves Petőfi Sándor,

hogy költészetének máig legnagyobb sikerét érte akkor el?

És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint

valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél,

vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?

 

SAJÁT MAGA DICSÉRETE, AVAGY JÁMBORLELKŰ

OLVASÓK ÉS SZERKESZTŐK KEZÉBE VALÓ HIRDETÉS

 

Ad notam Janus Pannonius

 

Bolt vagyok én, hol érnek a művek s könyveim állnak

Vastag polcaimon. Jöjj be, ha verset akarsz.

Kapsz még prózát és muzsikát, csak nagyvonalú légy.

Szellemem egyre dicsőbb. Már csak a kassza üres.

 

HÁTRÁNY

 

Nem tudok olyan

költeményt írni, amit

még én sem értek.

 

MAGA!

 

(Balla D. Károly felhívására)

 

 

Versben bujdosik.

Ó, bolond poéta! A

költészet: maga.

 

 

BÁBEL TORNYA ÚJRA ÉPÜL

Dér Katalinnak

 

Igaza volt az Úrnak,

amikor összezavarta

a Bábel tornyát építők nyelvét

és szétsodorta őket

a földgolyó minden tájára.

 

Tudta: ha fölépül a torony,

az Ő hatalma összeomlik fölöttünk,

mi pedig nem tudunk

magunk fölött uralkodni.

 

De vajon látja-e,

hogy harci repülők,

megszálló tankok

és háborúzó népek háta mögött

láthatatlan kezek már lerakták

az új torony alapkövét?

 

És jönnek majd az új építők,

veszélyesebbek a régieknél,

mert már nem tudják,

hogy mit építenek,

csak fizetségért dolgoznak.

 

És fölépül majd az új torony,

amely már lerombolhatatlan lesz,

mert nem kőből, de ködből épül

és elnyeli az eget is fölöttünk.

 

És mi ott állunk majd az új torony árnyékában,

újra megértjük egymást,

de magunkat már

nem fogjuk megérteni.

 

 

MAGYAR TÖRTÉNELEM

 

„És ne kérdjed senkitől: miért?

(…) Magyar voltál, ezért.”

(Márai Sándor)

 

 

Felvidéki nagyapám éppen katona volt Romániában

(bár lehet, hogy már/még Magyarországon),

amikor dabasi nagymamámat ugyanoda vezényelték tanítani.

Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként

népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám

szívében már egy másfajta tűz égett. Remélték, hogy az Isten

előbb-utóbb esőt bocsát a földre, ami kioltja majd a

pusztító világtüzet, az elüszkösödött fák újból zöld ágat

hajtanak ki, és szivárvány feszül az égre: angyalok ugrókötele.

Ebben a hitben kötötték egybe életüket nagyszüleim és költöztek

(az akkor már/még biztosan magyarországi) Érsekújvárra,

ahol is boldogan éltek, amíg – ki nem bombázták őket

a lakásukból. (Hogy konkrétan melyik hadviselő fél, nem tudom,

de igazából mindegy is.) Elköltöztek hát Galántára,

Kodály Zoltán városába, most már mindig útrakészen

a továbbköltözéshez… Isten ugyan nem bocsátott

esőt a Földre, de a háború egyszer mégis véget ért.

Tavaszi virágillatban és lőporfüstben

érkeztek a fölszabadítók békét teremteni.

És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott,

hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték

nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve

fogadták, hogy háborús bűnösök lettek – Csehszlovákiában.

Nagyapám kérte: telepítsék át őket Magyarországra,

e helyett azonban őt magát telepítették ki – jóvátételi

munka címén. Nagyapám igyekezett jóvátenni a bűneit,

lovakat gondozott egy cseh gazdaságban,

míg egy szép napon hazaszökött nagyanyámhoz…

Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák

állampolgárságot kaptak. Nagymamám (miután szlovák

nyelvből levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket.

Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna),

de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a

hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen

még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen)

köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot:

„Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő!”

(Súlyos ellágyulásáért nagymamám szóbeli kioktatással

megúszta.) Nagyapám is dolgozott, rendes lakásuk volt,

fölnevelték mind a két gyereküket,

akikből viszont csak anyám érte meg a felnőttkort…

Aztán egy szép napon megjelent Budapestről az apám, és

feleségül vette anyámat. A szerelem, ahogy mondani szokták,

nem ismer határokat. Apám is minden hétvégén meglátogatta

a feleségét… Két évbe tellett, amíg sikerült elintézni, hogy anyám és nagyszüleim átköltözhessenek Magyarországra.

Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön

halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint

mindketten külföldiként.