Van az irodalomnak, kultúrának egy olyan oldala, amit mintha szándékosan félretolnánk: a népművelői. Ha ezt elveszíti, jogosultsága is kétségbevonható.

Az zajlik az irodalom berkeiben, ami nemrég a színház életében is: tisztogatás. Persze, aki ezt felvállalja, annak sosem lesz sok barátja. Mikor Kolozsváron Tompa Gábor, Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László átvették a színházakat, teljesen újat építettek föl helyette, és – mi tagadás – világhírűvé tették azokat. A kérdés az: érdemes volt-e a világhírnév feneketlen gyomrának beáldozni a múlt értékeit. Harag György művészi hozzáállása volt az a mezsgye, aminél meg kellett volna állni pld. Kolozsváron. Interjújában* nekem nyilatkozta, hogy a színház nem plakátművészet, nem lózungok sorolása („eljön az idő, amikor az ember rájön, hogy ez inkább a plakátok műfajába tartozik. Hogy a direkt agitáció és a tulajdonképpeni színház két külön ügy. Hacsak nem a napi eseményekre direkt reagáló sajátos színházi műfajról van szó, akkor ezek az eszközök távol esnek a művészet sokkal árnyaltabb, bonyolultabb világától. Gondolom T.G.-nál még természetszerűleg jelen vannak ezek a direkt felhívások. Én már lemondtam, kiszelektáltam magamból ezt az „egyenes szólamot”. Jelszó, nem művészet.”) a fiatal Tompa Gábor rendezése kapcsán. Aki olyan tehetséges volt, mint a csillag. Akárcsak Bocsárdi, akinek T.G.-vel ellentétben nem volt, amit elsöpörni a sepsiszentgyörgyi színház színéről, mert lefáradtak, elmenekültek róla a színészek. Az ő hatalomátvétele szükségesnek látszott, és Nemes Levente elképzelése beigazolódott. De ízlésforradalmat jelentett. Kolozsváron is. Ám ennek jogosultságát az a be- és elzárt, igazságoktól visszatartott politikai helyzet igazolta, némileg – a nyolcvanas évek végén – Romániában, ahonnan úgy látszott, nyugaton lakik a szabadság, ahol értékek virágozhatnak. Akkor még nem volt nyilvánvaló egyik esetben sem, hogy megoldást a világ bajára úgysem lelhetnek. Tompa Gábornak maga az apja, Tompa Miklós - aki a Székely Színház megalapításával nagyhírűvé és igazi művészetté  formálta Marosvásárhelyen a színházat – állította: saját ellenfelemet hoztam világra.

Magyarországon másként zajlott le ez, sokkal inkább fű alatt, nem olyan látványosan, itt csak puha diktatúra volt, nem kellett robbantani, elég volt beszivárogtatni (bár ez is petárda-robbantgatásból állt) a közízlésbe. Egyénenként, haveri, rokoni, uram-bátyámi vonalakon. A hatalomátvétel itt is lezajlott, és az ízlést az diktálná, akinek kezében összpontosul. Mikor húsz év kultúranemkövetés után beleolvastam a kurrens irodalomba, költészetbe, elképedtem, mekkorát romlott a színvonal. Olyan kifejezések nyertek létjogosultságot, amiknek helye nincs a művészetben. Alpári, közönséges szavak, mozdulatok, jelenetek lepték el a színpadokat, irodalmi felületeket.

A beszivárgó szleng, zsargon, durvaság lassan átfestette a képet. Nem volt már helye, nem is kívánkozott ide jóízléssel megírt, eljátszott alkotás – avultnak, hazugnak, képmutatónak lett címkézve.

A folyamat eredménye most ömlik ki, mint az a bizonyos a biliből. Nem lehet a végtelenségig nézni, sem élni vele.

Háború zajlik minden fronton.

Egy biztos: azt, ami elromlott nem lehet megjavítani azzal, ami romlott. Csak a valódi értékekhez való visszatérés teremthet békét. Soha nem volt élhető más életforma.

Vidnyánszky Attila színházi, Demeter Szilárd irodalmi vezető pozíciója egy régi-új szemléletet honosít vissza – remélhetőleg. Az alpári, a deviáns, az aberráltság elfogadásától visszakanyarítana a tiszta, eredendően jó ízléshez, amiben élni lehet. Merem remélni, hogy így van. Mert az semmiképp sincs rendjén, hogy a gyermek mondja meg apjának-anyjának, hogy kell gyermeket nevelni. Lázadás csak lázadást szül. És eddig még egyetlen forradalom sem hozta el az áhított békét…

 Kit nem zavar, ha felülről irányítják. De a rend kedvéért muszáj. A demokráciát a diktatúra vajúdta ki magából, de nem hozta meg az áhított szabadságot. Olyan rendszerben, ahol mindenki parancsol és nincs aki engedelmeskedne nem lehet békében élni. Törvényre, ami mindenki számára kötelező, szükség van. És ennek az igazságot kell szolgálnia. Van ilyen törvényünk. És nincs is sok parancsa. Csupán tíz. Amennyi épp elegendő.  

2021-11-11

* https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=42798