(reflexió egy hírre)

van akit a bosszú éltet

van akit a fájdalom

hazudnék, ha azt mondanám

nincs önsajnálatom

(mert azért, amit én szenvedtem

és ahogy, az nem mérhető

ahhoz, amit a másik kellett

útközben elszenvedjen

ugye érthető…)

mégis, eljön a pillanat

mikor lerogysz a fa tövében

legyen az kereszt vagy bot

de égre mutat a felső vége

mert nem lehet, hogy nem igaz

amit Péternek mondott volt

mikor az megkérdezte Tőle

Uram, és vele mint lészen?

és Jánosra gondolt

az Úr pedig felelt: ha akarom

hogy ő megmaradjon,

mi gondod ezzel?

Te kövess engem 

ez válaszom

tény, hogy minden igazságát

akkor és úgy osztja meg veled

amikor kis szálka vagy kavics

kerül a gépezetbe

s rávilágít neked arra

mennyire alkalmatlan vagy

- alkalmasságod is tőle 

bevallom, olvasva cikked

bevillant nekem is a kép

mennyire igazságtalan 

hogy engem szenvedni hagy

s ilyképp…

már  megtértem  dolgaimból

imádkoztam mindenkiért

- de  türelme nem enyém 

nem sújt le keményen 

még felemelve tartja kezét

boldogan elszégyenültem

hogy testben élek még 

összes rossz indulatom

majd akkor hull le rólam

amikor innen elragad

és testem nélkül látom meg őt

ki bűneim  elhordozta 

minden földi indulat  itt marad

nem  érdem a feljutás hozzá a mennybe

oda csak kegyelme visz

de visz, hisz megígérte

semmit nem érdemelhetsz

jutalmad is ő adja 

s ha úgy képzelted, hogy  plecsnit

ott mások kárára hordhatsz

nagyot tévedsz, annál is nagyobbat

sóhajjal vetem le magamról

az önként felvett terhet

nincs hatalmamban megszentülni

megfeszülve sem sikerülne

állok hát, bárány a mezőn

és várom a pásztori pálcát

merre terel,  mily legelőt mutat

halleluja – némán üzeni

megkönnyebbült lélegzetvételem

nincs más, mi megtérésre hív

csak jósága, csak türelme

2022-02-05