Feladja a leckét. Önmagadhoz méret. 

Előadóestje tavaly született, a Trianon századik évfordulóján. Ma más nemzetek Trianonja van születőben. Ez az előadás felhangján is módosít. Nem vagyunk egyedül fájdalmunkkal a világban. 

Hiába többszörösen kitüntetett előadóművész, mikor az ezerfejű cézár elé lép kiszolgáltatott csomópont lesz, görcsbeszorult gyomorral. A vajúdás gyötrelmeit éli, életi át velünk. 

Minden háború rettenetes. Nem lehet felmenteni a gyilkost. Annak lehet mentsége ki a hazájáért harcol, ha el akarják venni tőle. Putyin háborújának árnyékában a magyar Trianonra emlékeztetni nem is tudom, illik-e. Mintha az előadó is érezné, most nem magunkat kellene sajnálni, szinte bocsánatot kér, hogy évszázados veszteségeinket, törvényszegések miatti keserveinket, embertelen bánásmód okozta fájdalmainkat emlegeti – a hangja alig hallszik. Magának mondja, de nekünk intézi, harcra, küzdelemre buzdítana, de félt is, nehogy belepusztuljunk, mint már annyiszor. 

Másként szól ez az előadás Budapesten, másként hangzik Kolozsváron. Fül kell hozzá, szív, keserű tapasztalat, állandó elnyomás, fenyegetettség kívül-belül és közös cél, lelkes fiatalság kik még nem keseredtek bele a kudarcokba.

A húsosfazekak mellől nehezebb felállni a küzdelemhez. Kényelmetlen. 

Az Operett Raktárszínházában azok a gúnyos, cinikus hangszerelésű mondatok ülnek igazán, amik felsérthetik a bőrt. Kolozsváron a lelkiismeret falait úgy megdöngeti, hogy ember nem marad közömbös. A hang is bátrabb, az övéihez szól. Buzdítóbb, lelkesebb, felháborodottabb, érzi, sokan éreznek úgy, mint ő – ej, ha forradalmat indíthatna lelkekben szavaival, hogy jobbra forduljanak a dolgok, emberséges elbírálás alá essünk, ne legyünk kiszolgáltatva a tudatlanok gyűlöletének, hogy élhetnénk egymás mellett békében, megbékélve a múlttal, ha már nem lehet megváltoztatni. Legalább megbánni, kiigazítani, emberszámba venni jelenünket…

A fővárosban süketebbek a fülek, az Erdélyből elszármazottaké is, az enyémmel együtt. A Kolozsvári Rádióstúdió előadása szinte a laptophoz tapasztott, visszafojtott lélegzettel hallgattam, majd kiugrott a szívem, sírtam azon, milyen gyáva voltam, hogy eljöttem, kiráncigáltam a családom ide, beadtam a derekam a megalkuvó biztonságnak, amiről csak később derült ki, mennyire instabil. Nem tanultam meg a történelmet, úgy véltem azt mindig az aktuális helyzet irattatja meg, s a maga szája íze szerint. 

Budapesten Enikő hangja szelíd, magába forduló, szinte reménytelen. Egy szörnyű háború árnyékában kell szólnia, ami mellett a magyar fájdalom el is törpül. Rohan az idő árja, szennye sűrűbb, elborít egészen. De valójában magyarok is mások mellett maradhatunk. 

A művész most énekben tudja igazán kifejezni fájdalmát, gyötrelmét. Ahol bombák robbannak kapitulál az ész, kinek magyarázzon az ember mikor lőnek gyermekre, szülő nőkre, kórházra, iskolákra.

Magáévá teszi a verseket. Úgy szólnak, ahogy az aktuális helyzet kéri. Nem vonja ki magát a pillanatból. Nem időtleníti a műveket lehalászva a történelem polcairól. Ezek most szólnak, most fájnak, most érzi át őket, jelen vannak a jelenben, úgy hangzanak el azoknak, akik hallgatják. Mi lett volna, ha akkor…? Mi lenne, ha most…? Mintha nem is ugyanazokat a sorokat hallanám. Cím nélkül mondja őket egymás után. Árad belőle az aktuális aggodalom. Költőtársa lesz a szövegíróknak. Velük vall, vagy inkább ők vallanak vele minket magunknak. Az embert – akinek társa akarok lenni – látom félni, haragudni, érvelni, sírni, bosszankodni jelenünk felett. Az értelmetlenségeink miatt. Korlátoltságunk, gyávaságunk, közömbösségünk miatt. Időnként fel is adja, annyira süketek vagyunk. Süketeknek csak Krisztus prédikálhat. De aztán mégis folytatja, fegyelmezi fájdalmát, csalódottságát. Nem akar hangi adottságaival lenyűgözni, de magát megtagadni sem tudja, kitör belőle a sirató, a csak énekkel közölhető féltő szeretet. 

Ez már feltámadás. A versek, sorok a művészben támadnak fel, hangzanak a jelennel adekvát módon. Ha ti nem, ezek a kövek fognak szólni – merül föl az Ige. S ahogy az Ige is mindig többet üzen, mint mikor először hallottad, úgy ez az est is. Nemcsak önvizsgálatra késztet. Tehet-e többet a művész, mint a kor pulzusán tartani a kezét? Ki nem vonhatjuk magunkat a közeg alól, amiben lélegzünk. Szilágyi Enikő legyőzi önmagát. Érzékeny, nagybetűs művész, aki meg tud feledkezni arról, hogy az. Hála Istennek. 

2022 március 13, vasárnap – 2022 március 15, kedd

Nászta Katalin