Kényelmetlen, térbe írt, alkalmazott színház

– a teatrológus szemszögéből

                                               Reflexió Boros Kinga könyvére 

Írjak, ne írjak. Negyven éve lelkesen, harminc éve megértve, húsz óta felháborodva, tíz éve újra értelmezve, ma rezignáltan viszonyulok a világszínházi történésekhez. Egyrészt összement a világ, másrészt látszik már a vége, harmadrészt még benne vagyunk és mindenkinek saját véleménye van korához, eszéhez, kedvéhez, tanultságához képest róla. Ha megkérdi valaki, mondjuk a Jupiterről, mi az a színház, eszik, vagy isszák? nem tudnék válaszolni rá. A mi koordinátáink szerint luxus, amivel elfecséreljük szabadidőnket. Mi az a szabadidő, kérdezné. Mi az idő – kérdeznék vissza. Már a mi koordinátarendszerünkben is bizonytalan a meghatározása. Mert hogyan magyarázhatnám el, hogy nálunk elmúlnak a dolgok, meg megszületnek, ha ott nincsenek ilyenszerű történések pld. Valahogy így vagyok ezzel a tudással is, amit Boros Kinga, egyébként nagyon közeli ismerősöm könyvéről gondolok. Fiatal felőlem nézve, kötelező lelkesnek lennie földi viszonylatokhoz mérten, bíznia kell a körülmények megváltoztathatóságában – tehát innen nézve csak dicsérendő az a lelkes-okos-értelmes-széleskörű-bátor viszonyulás a színházi világhoz, ha meg onnan nézem, ahol én állok, a végéről és lehetne beleszólásom, akkor leállítanám, de tudom, hogy lehetetlen, ráadásul az élet velük van, velem a halál kacérkodik már. És ha elmesélném (már elmeséltem) mit vártam én a színháztól, amikor még negyven voltam – nem lenne semmi értelme. Viasszal teli a fül negyvenévesen, akárcsak az enyém volt. Csak a szirének hangját akarjuk hallani, a többire süketek vagyunk. És ha megállíthatnám, az életét rövidíteném meg, törném derékba, vágnám ketté – mekkora kegyetlenség lenne ez! A szeretet nehezen párosul a bölcsességgel olyan módon, hogy egyik félnek se fájjon belőle semmi. Úgyis rájön mindenre, amire rá kell jönnie, mikor ott az ideje. És akkor az az ő megszerzett kiküzdött érdemelt eredménye lesz.

Tehát: 

Az élet mindig a jelené – ki mekkora részt hasít ki belőle.

Boros Kinga nem vacillált. Édesanyja B. Piroska Klára sepsiszentgyörgyi színésznő gyermekeként láthatott bele először ebbe a világba. És teatrológus lett. Érzékeny, átfogó, árnyalatok észrevételére is képes elemző-gondolkodó adottsága a Kényelmetlen színház – a politikai tartalomtól az észlelés politikájáig – (UARTPRESS, Presa Universitară Clujeană, 2022) című, korábban megírt tudományos dolgozatát, későbbi elemző cikkeit is tartalmazó könyvének megírásáig röpítették. A könyv a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának könyvsorozatában jelent meg.

„… a részvételi színház, mint demokráciagyakorlat az egyik legjobb út a kortárs színházban, hogy a felelő(s)ség esztétikája kibontakozzon. (…) Az akadémiai pálya sürgető elvárásai közepette és az ugyanakkor lehangolóan elméletellenes szakmai légkörben ezzel a könyvvel fontosnak tartom felmutatni, hogy alkotói tapasztalat és elméleti reflexió magától értetődően kapcsolódik össze a teatrológus szakmai identitásában. Ha engedik, és teret kap rá.” – írja kötete bevezetőjében a szerző 

Ami először megszólít belőle: elégedetlen (többedmagával) a kivívott (de nem sikerült) rendszerváltással. És hogy megfejtse okait, a közönséghez fordul, akit a színház mindig meg akar szólítani, de csak az egyezményes rítus szerint kívánta a reagálást, tapssal, esetleg nevetéssel – semmi esetre sem konkrét beavatkozással. A rendszervált(oz)ás utáni színházi szakma (de már azelőtt voltak erre kísérletek) a közönséget is be akarja vonni: ha már elrontottuk, gondolkozzunk közösen, legalább értsük meg egymást. És megrendezik, megszervezik a „20/20” performance-t, amit részletesen taglal könyvében. Reflektálás az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre.

A kérdés, Mire való a színház? nem csak őt foglalkoztatja, Visky András egész kötetet szentel a kérdésnek. Boros Kinga sem mond le a megérteni akarás/magyarázat magasabb elméleti szintre emelt vizsgálatáról. Ez a türelmetlen elégedetlenség minket is feszített az akkori diktatúra fullasztó közegében. Ők viszont a lerombolása után szembesültek azzal, hogy forradalom ide vagy oda, mégsincs igazán semmi megoldva. A kivívott szabadságot mindenki másként értelmezi.

A művészet a nyughatatlanoké kik szerint előbbre vihetők a dolgok, ha kitárjuk az ajtókat és az alkotásainkat eddig csak kívülről szemlélőket konkrétan bevonjuk, beengedjük a „próbaterembe”, beszéljük át együtt.

A művészetnek van egy kisajátíthatatlan tulajdonsága: csak magányban születik, vagy keletkezik – társas-, v.  összművészet csupán újrarendezi a magányosan már kivajúdott művet. A színház kivált ilyen. Még ha érik is menet közben az előadás. De ezt én állítom, a múltszázad színházán felnőtt közönség, színész. A happening nem művészet, botrányokozás.

Boros Kinga könyve, e gazdag gondolat- és adattárház aprólékos elemzés, rendkívül tanulságos, széles merítésű látlelet a XXI. század fiataljainak színházi - művészi szemléletéről. Nem nyugodhat bele energiája okán sem a kudarcba, nem adhatja fel próbálkozását a dolgok megfejtésére-megoldására. Ha nem sikerül sem esik kétségbe, hiszen az természeténél fogva folyton újra termelődik, csak szofisztikáltabb nyelven, más köntösben, de ez a lényegen nem változtat.

Természetes, hogy a korosztályának szakmai nyelvén ír és legalább a mindent (is) akarja saját felségterületén. Még ha - de ha, akkor is. Nincs értelmesebb hozzáállás ennél, ha alkotni akarunk. És ebben Boros Kinga kiemelkedően okos szerepet vállal. Drukkolok neki, hogy sokáig tartson ki benne ez a lendület. Még ha nem is értek egyet vele a véghezviteli formát illetően, feltétlen joga meghatározni a maga (maguk) számára – mire való, mit is kezdhetnek manapság a színházzal.

Elvárhatjuk a színháztól a társadalom megváltoztatását? A színház nem gyűlés, nem program, nem projekt, nem törvények kinyilatkoztatása, nem ítélőszék, nem börtön és nem lóversenypálya. Nem porond, nem cirkusz, nem zsibvásár, nem kupleráj, nem egy tiltott hely, ahova bekukucskálunk, de nem is országút, sem dísztér, repülőtér, sem sétatér, hanem ez mind együtt – az a hely, ahol megteremtik a játéknak azt a szubsztanciális örömét, ami rácsodálkoztatja, döbbentteti, felismerteti a nézővel helyzetét, állapotát, amiben él. Ha ezt a sajátosságát a színház feladja, eladja, kiárusítja, felcseréli, lemond róla: megszűnik az lenni, ami. Akkor óvoda, iskola, tanterem, gyűlésterem, dühöngőszoba, kiállításterem, teljesítményközpontú cselekménysor, gyári futószalag olcsó terméke. Nem szabad megfosztani a nézőt az örömtől, amit csak a játszva tanítás tud nyújtani. A színház nem lehet készakarva kényelmetlen.

A könyv részletes, széles spektrumú, szakmai szempontból kifogástalan tanulmány arról, amit az erdélyi magyar színjátszás jelent közelmúltunk, jelenünk színháztörténetében. Betekintést ad a színház múlt és jelenlegi „boszorkánykonyhájába”, megfelel a legkényesebb kritikusi elvárásoknak, felkelti azok érdeklődését a jelenségek mögöttiekre, akik a színházhoz kapcsolódnak valamilyen formában. Azonban azzal, hogy írása ennyire tele más nyelvekből importált kifejezésekkel, idegen idiómákkal, nehézkesebbé teszi a megértést. De az új generáció nyelvét használja, nekik ír. Így azonban azokat riasztja, vagy kedvetleníti el a megértés erőfeszítésétől, akik gyakorlatban is jártasak a különféle színházi stílusokban. Valójában csak egy szűk, bennfentes és fiatal szakmabelieknek szánt szöveget olvasunk.

Ám itt áll rá a magyarázat: „…nem egy előzőleg tudatosan felállított kritériumrendszer alapján döntöttem el, hogy mi tetszik (e már-már vállalhatatlanul laikus hozzáállást konnotáló szóra alább visszatérünk), hanem előadásélményeim, színházi munkáim és szakirodalmi olvasmányaim apránként mozdították érdeklődésemet a társadalmilag érzékeny művészeti megnyilvánulások és a politikus színház irányába. Mondhatjuk úgy is, hogy előbb találtam rá a tetszés tárgyára, és csak később a nyelvre, amely beszélni enged róla. „ (vallja a 13.oldalon)

A könyvet a közepén kezdtem olvasni a sepsiszentgyörgyi évekről, bár nem így akartam, de nem álltam ellen a csábításnak, különösen, hogy figyelmemet is felhívták rá. Hasznos volt megismerni az aktákat, amelyeknek utánanézett Visky Árpád ügyével kapcsolatban. Könyvének mondhatnám ez a köldöke, ahonnan megvilágítja, ráláttatja olvasóit az erdélyi színház közegére. Megismerjük azt a periódust is, ami közvetlenül az ő színházi érintettségét hivatott bemutatni, a kísérletet, amit a 20/20 -al végeztek. Ezt látom teatrológus pályája valódi kezdetének.

Könyve azért is hasznos, mert átfogó képet mutat abból a hatalmas változásfolyamatból, ami megrengette az egész erdélyi magyar színjátszás stílusát, és mára átrajzolta a színházi térképet. Magyarázatot nyújt az ez iránt érdeklődőknek a látószögváltozás miértjeit illetően. Milyen merészséggel nyúltak hozzá már korábban is! Erről szól az első fejezet, a kényelmetlen színház két kiemelt színházi egyéniségének, Piscatornak és Brechtnek pályájáról írt tanulmánya. Mi volt mindig is a színház, ha nem a bátrak, vakmerők, megszállottak vagy valami iránt nagyon elkötelezettek kísérleti terepe? Ki akart volna kevesebbet, mint beleavatkozni a világ folyásába? Melyik az a művész, aki nem akarta legalább felborzolni a művészet tengervizét?

A könyvben válaszokat kapunk a jelen erdélyi színházi formák mozgatórugóira, megismerhetjük belőle a szerző színházi kíváncsiságát, örökségünkkel bánó, messze nem felelőtlen hozzáállását.

„… kitágítja a politikus színház témakörét. Elméleti és történeti összegzései önmagukban is fontosak, számos új meglátást tartalmaznak), egyben megalapozzák a mű legértékesebb, a romániai, kiemelten a sepsiszentgyörgyi cenzúráról, „A Vigu-ügyről”, saját munkáiról (Stop the Tempo, 20/20, Terminus), valamint az alkalmazottként definiált színház erdélyi állapotáról szóló fejezeteket.” – írja könyvéről Nánay István.

                                                                                                          (Nászta Katalin)