meggondoltam, mindig mással foglalkoztam
a mellettem élőket tulajdonképpen hanyagoltam
földhözragadtak voltak, a mosttal foglalkoztak
a hasukkal törődtek, amik lázba nem hoztak
élvezeteik is profának voltak
azt gondoltam, az írók magasztosabbak
csalódtam persze, ők is húsvérből voltak
ugrás a világ tetejére! szétnézni onnan!
és megláttam
a felhők fölött, az egeken túl, egy másik űrben
pedig végig mellettem volt, vak voltam
de hallottam, hogy szólít – a nevemen!
csak azt, hogy ki ő, még nem tudtam
annyi csoda is megesett velem
miket nem tudtam hova tegyek
a csoda, a más, az „el”, a föl
a messzi vonzott – mint titeket
mit is mondhatnék?
húsz éve élek itt a faluszélen
hetvenkettő vagyok, öreg asszony
a látszatra épp annyit adok
hogy ne lógjak ki állandóan s nagyon a sorból
negyvenévesen még bátran kimentem az utcára
szép voltam, szavahihető, meglett
nem mint – az akkori szememmel – sokat beszélő türelmetlen
más szavába vágó fecsegő vének
mikor ezt magamon is észrevettem, megijedtem
így jön el észrevétlen, apró figyelmeztetésekkel
a csúf elbutult vénség
bár ott lappang a mélyben tudásuk
alszik, sze’ megvetették
szóval van Isten: élő, bár holt volt
ember, nem asszony
igaz és mindenható
nincs már sok időnk, meg kell hallani
a holnap már másé lehet, előre nem tudhatni
most kell vallani
nem az a kunszt, a világnak kiabálni
hanem aki veled él, annak mondani:
én meghalok, te meg nem vagy velem
meghalok, s te árván maradsz, én…
s már a mondatot nem tudod befejezni
hát most fogd meg a kezét, és mondd el neki
most hallgasd meg, és ne menj neki
most bocsáss meg, s fogadd bocsánatát
mert hogy lesz-e később, titok marad
de az biztos, hogy mind elmegyünk
s akkor már késő, nincs kinek vallani
azt hiszem ezért írok, mert akiknek szóltam s szólnék
nem érnek rá, hátat fordítanak, elfordultak
átmennek a másik szobába, ki a kertbe, utcára
el a nagyvilágba, csak hogy ne halljanak
azt hiszem így lesz süketté az ember egyszercsak
folyton félretolja, elhessenti a szavakat
azokat, akik igazán hallanak, felismerem
egyre kevesebbet találok körülöttem
megy a magnó a fejben, surrog a szalag
nem érti, amit mondasz, nagy belül a zaj, válogat
és szortíroz, ez kell, ez mehet a levesbe
aztán apránként, lassan, nem egyszerre
bedugul a fül azzal, amit folyton hallgat
ki rádiót, ki kabarét, dzsesszt, vagy egyebet
csak andalítson, simogasson, ne fájjon, ne sebezzen
pedig a beteget vizsgálatkor meg kell kopogtatni
bele kell nézni szerveibe itt-ott, hol a difi
meg kell vizsgálni a szívét is, bizony
hisz onnan indul ki minden élet, hogy jó-e még
vagy már végleg megrosszabbodott s kivérzett
nem vagyok kivétel ez alól én sem
egyél hát kenyeremből, igyál véremből
– szól az Úr –
légy a testvérem
2022-július 22, 7:15