Sokat foglalkoztat mostanában.

Mindennek megvan önmagában a saját értéke, amit meg kell becsülni. Jó gazdaként a javak felett.

Így az írásnak is van rangja, amire vigyázni kell. Arra gondolok, amire takarítás közben az asszonyok: vagy kitakarít becsületesen, vagy hagyja, hogy a fejére boruljon a szemét.

A nyelvvel is így kell bánni. Add meg a neki járó tiszteletet, a módját, a rangját. Nem lehet az őszinteség jegyében tönkre tenni. Nem szabadna. A dolgoknak van fonákjuk, de arcuk is. Ha örökké csak a béléssel foglalkozunk, még azt is elfelejthetjük, milyen a kabát. E gondolat mentén: ha a drága, elegáns nercbundának mindig csak a visszáját kezeljük, forgatjuk, egy idő után el is feledkezünk arról, milyen nemes anyag, amiért fáradozunk. Hiszen nem kifordítva viseljük a bundát.

Így van ez az írással is. Abból merít az ember, amivel naponta él, érintkezik - de ha a világ elé lép, nem az út porát kell felmutatnia, hanem a kincset, amit talált az úton, menet közben. Nem a sárra, ürülékre vagyunk kíváncsiak, hanem a szépségre, igazra, amit a szemét eltakar. Feneketlen indulat, ami folyton rádobja a sarat a megtisztított ruhára, belerondít a kimosott edénybe és azt emeli piedesztálra, ami ellen küzd a lélek egy életen át.

A versnek lehet illata, de szaga is. Ahogy a büdöstől fintorgunk, úgy a pacsulitól is elhúzzuk az orrunk. Mindkettő gyomorforgató. A fémes íz is gyanakvóvá kell tegyen, ha sokáig csikorogtatják a versek fogaink közt a homokot. A "szent" igazmondás nevében lelkes üdvözléssel fogadjuk ezeket, hogy utána megfeküdje gyomrunkat és az émelygés elfogjon. Nem sok versre, igaz és szép versekre van szükség, ettől lesznek jók és jó irányba vezetésre képesek. Fenegyerekeink nem példaképeink. Nem is végzik szépen, inkább csúful az életüket az így élők, írók.

Ha a gyermek elé ilyen példákat állítasz, fel sem nőnek, már megromlanak, s még az élet legelemibb, legkönnyebben érthető szépségeinek sem lesznek képesek örülni. Ha  az életet megfosztjuk szépségétől, elvész az értéke is, könnyen eldobhatóvá válik.  Nem a halálnak,  a bánatnak,  a szomorúságnak élünk. Ha el is fog ezek némelyike,  föléjük kell emelkedni, visszakapaszkodni oda, ahol az élet, az erő, a szépség, a bizalom, a remény uralkodik. Különben önként ássuk magunknak a sírt. Ha a "szent" őszinteség nem enged lelkesülni szép, igaz, tiszta, nemes célokért, vizsgáld meg, hol rekedt el a járgányod, mibe süppedtél, és igyekezz kikászálódni a gödörből, mielőtt végképp belefúlnál.

S hogy mi köze mindennek az önérzethez? Kell lennie benned ebből egy egészséges mértéknek, hogy emberarcod megmaradjon.

2022-08-25