(Nemes Nagy Ágnes költészetének rámhatása)
A jó versmondás titka, ha a verset közvetíted és nem magad. (Ilyen a jó előadás is.) El kell tudnod tűnni a szöveg mögött, hogy vele és benne ragyogj fel. Példa erre Mácsai Pál Nemes Nagy Ágnes Istenről c. versének előadása (de Latinovitsé, Visky Árpádé is)
Azt szeretem, azt a férfias, őszinte, fegyelmezett, de nem titkolt kíváncsi haragot, amit közvetít az előadó és a költő a versben. Teljes összhangban. És a csattanó a végén, amikor az ember, mint mindig, ha magához is őszinte - elcsendesedik, megadón. Gyönyörű, szájbarágás nélküli, igazi Istentisztelet az előadás. Nem a költőnőt, hanem a művét közli, ahogy ő akarta és megírta. Itt találkozik a versmondás a színészettel, a modernség a klasszicizmussal, mindnek a mű realitásával kell tudni azonosulni. Ennek tiszta, cafrangok, akrobatikus mutatványok nélküli belső odafigyelés és külső fegyelmezettség a tartozéka. Ezért nem marad meg csak a kép, a látvány, de nem a lényeg olykor egyik-másik előadás kapcsán. Belső tartalom, üzenet, mondandó nélkül semmi az egész. Ha az előadás arról szól ahogy te keresed magad, ahogy te valósítod meg, akkor kihasználod és elhasználod azt a kincset, ami a kezedben van. Elrongyolódik. Minden lényegtelen és ihlettelen, amit csinálsz a műhöz képest. Nem érsz fel vele, te csak a mű tálcája vagy, de aranyból kell lenned hozzá. És amit kínálsz rajta isteni eledel.
Nemes N. Á. verseit olvasom sorra, és most értem igazán, mi volt a többlet a B. Zs. féle rendezésben (https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=70353)
A kapcsolatukon túl az volt igazán fontos, ami a költőnőt foglalkoztatta és aminek olyan tökéletes, gyönyörű formákban adott kifejezést. A tartalom és forma istenien ölelkezik verseiben. Megrázó mennyire nem ismeri föl az ember tulajdon korának kurrens költőit. Lehet mentségem, de csak a múlt időkre, ma már szabadon böngészhetők a művei. Az istenismeret is érzékenyebbé tesz a verseire. Innen tudni, aki igazán kíváncsi az lemerül a mélységekig és felrepül a mennyekig, hogy választ keressen gyötrő kérdéseire. Ő folyton „úton” volt, hogy kifejezhesse, amit sikerült így megragadnia. Úgy faggatja az örökkévalóságot, ahogy én küzdök ezzel legújabb versdráma kísérletemben, pedig nem ismertem, de ráismerek. Rokon lélek. Ha nincs is akkora ismeretem, széles tudásom, mint neki. Nem irodalmár vagyok, csak az irodalom mentén egy kísérlet, hogy maradna valami értelmes nyom utánam. Felhatalmazva arra, hogy megnyissak olyan kapukat, amiken keresztül eljuthat az ember az egyetlen ajtó elé, amin érdemes dörömbölni. Ez egyemberes csúcshódító út, itt egyedül lehet feljutni, s még ezt is, amit írok, csak az értheti meg, akit vonz, érdekel. Amit tehet az ember csupán noszogatás, kis lökésekkel való irányítgatás, hogy ne a szakadék felé tarts. Még ezért is neheztel a makacs, rossz értelemben öntörvényű ember. Nyughatatlannak lenni azért jó, mert keresésre indít. Vagy fordítva, aki nyughatatlan, az keres. És hogy az általános irodalmi közvélekedésnek is hangot adjak, utált közhellyel zárom: aki keres, talál. De csak, aki igazat keres talál igazit. Ebben lelki társakra ismertem Nemes Nagy Ágnesben és Mácsai Pál N.N.Á. Istenről c. verse előadásában.
Nászta Katalin
