Az előadást Kovács Levente rendezte Sepsiszentgyörgyön 1988-ban
László Károly, Veress László, Dobos Imre, Debreczi Kálmán, Nászta Katalin
Újra olvastam a Szentivánéji álmot. Felkértek párunkat, emlékezzünk vissza az előadásunkra. Nehéz, mert régen volt, mert benne voltunk, nem láthattunk rá. A színész fejében a saját része rögzül, nem az egész.
A fordítás régies, mégis élvezhető, sőt, patinát ad neki, amitől hitelesebbé válik. De olvasóként rácsodálkozhattam újból (vagy most igazán) Shakespeare modernségére. Beülteti a nézőket a színház „színházába”, ahol a szereplők is nézik és kommentálják a darabot. Milyen zseniális (és újra felfedezett) módszer ez. Brecht elidegenítési kísérletét már Shakespeare ismerte. Nem véletlenül ő a drámaírók fejedelme máig. Színpadi jelenetekben és élőképekben, pillanatfelvételek sorozata, ahogy bánik a cselekménnyel. Visszanéző néző vagyok, akinek emlékezetében fut a „film”, beugrik a csak öltözőből hallott jelenetek hangja-szövege, és visszatér az elfelejtett. A mesteremberek előadása a király előtt, a királyi személyek megjegyzéseivel interaktív előadást produkál már akkor, amit a jelen büszkén lobogtat, mint újat. De nincs új a nap alatt, megírta ezt már Bölcs Salamon még Shakespeare előtt. Csak tehetség van, csak érzékenység arra, ami rezeg, ugrál, a levegőben lóg, és lehalássza, mint ügyes pillangófogó. Így kerekedik egésszé az alkotás. A meglévőkből a leghasznosabbat választod ki és mutatod meg, okulásra. Nem rombolásra. Mikor szembesít, felépülünk, nem leépülünk belőle, ez a jó előadások, remekművek, a zseniális alakítások következménye. Nem fáradtam bele együltömben végigolvasni az egész darabot, nagyokat nevettem a felidézett jeleneteken. Ma is ül, hat, elsül minden poén. Zseniálisak voltak a kollegáim. Akkor Puck-ként csak magamat tudtam, de most visszaúszott emlékezetembe ahogyan elhangzottak a replikák, a hangsúlyok, hangszínek, brillírozások a királyi személyek előtt bemutatott előadásból. A fal szövegei, Thészeusz és Hippolyta megjegyzései, ahogy a játszók lereagálják a nézők kéréseit, a királyi akarat tetszését elnyerni párbeszédbe bonyolódnak, kilépve szerepeikből (Brecht elidegenítő effektusai!) módosítva nem, de megmagyarázva igen a szerepeiket, vagy ugorva a szövegben, ha a figyelem lankad, érzékenyen fülelve a kívánalmakra a tisztességes jutalom reményében, ami fizetség formájában üti a markuk. És mindig kedvesen, jópofán, életszerűen, abszolút tükrözve a valóságot. Ettől nagy ma is Shakespeare, a drámaíró. Kovács Levente rendezése korszerű volt (érdekes, hogy nem említi a Wikipédia), bár a szereposztást tekintve voltak kétségeink, ám itt a mű volt a fontos, ha húzott belőle lényegtelenebb részeket, vagy amiket akkori alkotói periódusában nem érzett fontosnak, pld. Puck szövegeiből – de remekül ráérzett arra, hogy itt a szituációk attól fontosak, hogy álomszerű világban, elvarázsoltan élnek a szereplők időnként – ha direkt utalásokat keresünk a társadalmi korra, de nem kell, felülemelkedik a mű a pillanatnyi jelenen, a mindenkorit mutatva meg. Ettől korszerű máig. Érteni ezt könnyebb 70 évesen, mint huszonakárhány éves korban. A tündérek, akik manók, nimfák, éjjeli boszorkányok egyszersmind, a fejedelmi páros, akik, mint minden kiürült házasságban más társra vágynak, a bajkeverő, a sors keze, itt a gonoszkodó pajtásnak hívott, lézengő kóbor, épp a király által felfogadott „ritter” is, pedig kiszolgálja urát s ahogy a szolgalelkűek, belül pedig üresek, romlottak, ezért a végén a megjavulási szándéknyilatkozat (Puck).
A tehetség vörös fonalként – ami már a bibliai prostituált Ráháb ablakában lógott, mint kegyelmezett, privilegizált, védett, kiemelt, megjelölt, akit nem lehet, nem szabad és nem is tudnak elpusztítani – végigvonul az emberiség egész történelmén. Arra adatott, hogy felismerje az ember: van más is! ahogy a bohóc mondja a cirkuszban. Hiszen már Shakespeare látja, zseniálisan, mert rajta is ez a piros jel tündökölt, hogy színház/cirkusz az egész világ. De ehhez kell az ajándék, a tehetség, ami arra szolgál, hogy mások szemét is felnyissa. Ilyen is ebben az értelemben. Jó szolgálat a Puck-é, Shakespeare-é, a rendezőé, aki eljátszatja, a színészé, aki ráérez merre lebeg az a vörös kendő, hogy alája állhasson, mint a kopf fényébe a sötét színpadon, ahogy Kovács György mondta, kis malíciával diákjának: „S ha még a fényt is megtalálná…” (Czegő Teréz művésznő emléke diákkorából).
Hát ezért nem mindegy ki hogy sáfárkodik tehetségével. S hogy semmi sem vész el, csak átalakul – bizonyíthatom én is. Író akartam volna lenni kezdettől, de eltérített az útról egy „angyal”, vagy gonoszkodó Puck és a színházban kötöttem ki, hogy évtizedek múlva a színházi világból, azon át és rajta túl, felismerjem azt a piros figyelmeztető jelet, ami megvéd az ostromlóktól és megmenekülök a haláltól, hála a tehetséget (kegyelmet) kínálónak.
Angliában most halt meg a királynő, most lett király a fiából. Isten, áldd meg a királyt! imádság hangzik el ma is. És királyság uralkodik Angliában mindmáig. Istennek füle van, ami hall, szeme, ami lát és szíve, ami megindul, ha az ember hozzá kiált, Én pedig visszakanyarodhattam eredeti elhívásomhoz, elmondani, átadni az üzenetet azokkal az eszközökkel, (talentumokkal) amit nekem adott.
